Életjel

Sziasztok!

Az az igazság, hogy semmi másból nem állunk ki csak bocsánatkérésekből, ezért ha nem nagy baj, most elhagyom. Képzeljetek ide másfél oldalnyi elnézés kérést. Mert minimum annyi lenne.
Hűbele Balázs módjára rögtön a közepébe csapnék. Az igazság az, hogy miután feltettük az utolsó fejit elkezdték felújítani a szobámat. Teljes tatarozás... Amivel nem is lenne gond, csak ott volt a gép és ezzel együtt a NET is. Azóta csak 2-3 naponta jutok internethez és akkor is csak fél órára maximum egyre. Ennek örülök mert, végre sikerült kicsit elfüggetlenedni (vajon van ilyen szó?) a világhálótól, de sajnos ez által a blog is hoppon maradt. Közel egy hónap alatt csak 3 oldalt tudtam írni emiatt. Őszintén a bezárásán is elgondolkodtam. De nem vagyok az a fajta aki feladja, viszont hatalmas bűntudatom van, hogy mindennemű életjel nélkül így eltűntem amiért újfent nagy bocsánatot kérek. És tudom, hogy simán tudtunk volna bármit írni mert n.bellának tökéletesen működik a gép és a net kapcsolat. Most elsüllyednék legszívesebben, hogy ilyen szemét, képmutató vagyok. Másrészről viszont, kitaláltuk a történet végkifejletét, csak az odavezető út nincs meg!  Ezt még tetézik más gondok is amik tuti nem érdekelnek titeket és elég személyes vonatkozásúak is.
Minden hazugság nélkül fogalmam sincs, hogy mit tegyek, mert 31. fejezetnél is csak max 3 komit kapunk. Tudom, hogy haramdosztályú maga a sztori és az írásstílusom is, de még is csak 45 rendszeres olvasónk van...
És ezzel a 2-3 sorral óriási drámázós nyafogós kisribancnak tűnhetek. Nehéz lesz erre rácáfolni, de higgyétek el nem így van.
Ha tudnék hozni frisst az legközelebb 24-én lenne, (ami lássuk be nem a közeljövő) mivel úgy lesz meg az íróasztalom, és csak akkor tudjuk összeszerelni a számítógépet is. Ajajj, nem rózsás a helyzet.

Nagyon szépen kérek mindenkit, hogy ehhez a bejegyzéshez komizzatok. Csak annyit, hogy ti mit gondoltok. Nyugodtan lehet ócsárolni is, megérdemlem. Csak valami véleményt! Légy szi' az is aki sosem írt és nem is akar, csak most az egyszer tegyen kivételt, segítsetek, hogy mi legyen!

És most hogy jól kikönyörögtem magam jó éjszakát kívánok és reménykedve várom hogy legalább 5-6 hozzászólás fog díszelegni ez alatt. Nagy nagy nagy nagy bociszemek. Sőt annál is nagyobbak. Már nincs fejem csak egy nagy kerek szem vagyok :D

Már előre nagyon szépen köszönök mindent és az eddigieket is!!!!!!!!!!!!

Puszillak titeket!!!

Ui: kisebb szappan operát hoztam létre, pedig utálom azokat :P

SarahB (és gondolom lélekben n.bella is)

31. fejzet és Boldog Szülinapot Nekünk!!!

Hello!!Igen,igen,amint látszik ma van az első,azaz 1. születésnapunk,ami azt jelenti hogy az eső fejezet pontosan 365 napja került fel.Ez most a kis ajándékunk,élvezzétek :)

Puszi:n.bella

Nem volt kedvem hazamenni, féltem, hogy ott várna... Hajtűkanyarral megfordultam és elindultam Roy háza felé. Lizt nem akartam felkavarni, és úgyse mondhattam el neki az igazat. Roy pedig még nem ismert annyira hogy tudja bajom van. Jól hazudtam! Amúgy is olyan hely kellett ahová Damon nem tudott bejutni, így kapva kaptam Roy reggeli meghívásán. Gyorsabb tempóra váltottam. Öt perc múlva már kopogásra nyújtottam a kezem. Ő nyitott ajtót. Először kikerekedtek a szemei, majd széles vigyorral és bólogatva invitált befelé.
- Vizes lány az ajtóban. Fogadjunk erre nem számítottál – kezdtem
- Nem bánom, hogy ez történt. Kellemes meglepetés volt.
- Reméltem is.
- Honnan jöttél a város túloldaláról?- elcsodálkoztam de rögtön választ adott- Ha otthonról indulsz, nem ázol meg ennyire.
- Az indulásom helye maradjon az én titkom – nem firtatta a dolgot. Körbe néztem a házban, kicsi volt, de meglehetősen otthonos. Igazam volt, tényleg nem vette észre hogy bármi problémám lett volna. Lehet azért, mert annyira el akartam feledni a dolgokat, hogy majdnem sikerült is. De Roy szívmelengető mosolya biztos tett hozzá. Szinte egyből a szobájába vezetett, aminek nem örültem annyira. Kinyitotta ruhásszekrényét, ami nem volt nagy, és minden össze volt benne gyűrve, pont olyan fiúsan. Egy vastag királykék pulcsit vett elő és az ágyra dobta. Letérdelt a kihúzhatós szekrényéhez és a pulcsi mellé repült egy szürke boxer is. Felállt összecsapta a hatalmas tenyerét, és elégedetten nézett rám. Most mit várt tőlem? Ennek hangot is adtam.
-  Öltözz át, csurom vizes vagy, nehogy tüdő gyulladást kapj. Addig készítek teát.- a mondat végén már záródott az ajtó. Hirtelen fel se fogtam,hogy mi történt. Damonhoz voltam hozzászokva és nem ilyen önzetlen kedves férfiakhoz. De szó mi szó igaza volt. Kibújtam a hozzám tapadt ruháimból és felvettem az ágyon heverőket. Mivel a melltartómból is csöpögött az esővíz nem láttam értelmét magamon hagyni. A pulóver nagyon vastag volt, és jólesett ahogy a bőrömhöz ért a finom meleg anyag. Bugyim szintén olyan állapotban volt mint aki most mászott ki a medencéből, de annyira bátor -vagy mondhatni ribanc- már nem voltam, hogy azt is levegyem. Összehajtogattam a ruháimat, kezeimben azokkal elindultam a konyha felé. Még a szobából sem sikerült kijutnom... Roy már kezében a gözőlgő csészével várt az ajtaja előtt.
- Aranyos vagy, köszönöm – mondtam neki
- Áh, ösztönből jön – legyintett.
- Lám-lám, a tökéletes férfi itt áll előttem
- Csss, mások még nem tudják – pisszelt le
- Ja bocsi – suttogtam. A forró teával a kezemben fordultam vissza a szobájába. Fura volt, mivel alig ismertük egymást nem volt kínos csend kettőnk között.
Kiterítette a ruháimat és egy törülközőt is hozott a hajamnak, majd mindketten az ágyon kötöttünk ki.

Végül ő törte meg a csendet és már azt sem tudom, hogy, de elég hosszú beszélgetésbe elegyedtünk. Török ülésben ültünk egymással szemben, majd közelebb kerültünk, de nem tett semmi félre érthető mozdulatot. Mint két jó barát, és ennek igen örültem. Hajnali fél háromkor eszméltem fel, hogy haza kell indulnom. De mondanom sem kell, nem engedett. Daliás hercegként felajánlotta az ágyát ő pedig az éppen nem otthon lévő bátyja szobájában akart aludni. Mivel éppen hogy én voltam a betolakodó és a mindent eláztató, én ragaszkodtam a kényelmetlenebbhez. Mondjuk nem hinném a bátyja ágya kényelmetlen lett volna, de mi jogom van nekem az ő kitúrásához? Ebből fél órás vita kerekedett de meggyőzött, hogy jobb helyen vagyok nála, amúgy is már bevoltam takarózva és el voltam helyezkedve. Lemászott, de megragadtam a kezét.

- Ne menj el légyszíves – felhúzta a szemöldökét – Szörnyű napom volt. Kivéve a reggelem – mosolyogtam rá – félek a gondolataimtól – ez teljesen igaz volt. Nem akartam tudni, hogy mi történt volna ha egyedül maradok. Így is elég sokszor csak beugrott Katherine képe, majd a Damoné és lefagytam pillanatokra, amit Roy legtöbbször szóvá is tett. Még jó, hogy több dolgot nem vett észre rajtam, és nem kérdezett rá Damonra. Nem kellett sokáig könyörögnöm, és már mellettem hevert, pizsamában. Pizsama alatt értsd: egy alsónadrág. Megköszöntem neki, és a mellkasára bújtam. Villámcsapásként jött a felismerés hogy talán ezt nem kéne. Elhúzódtam sűrű bocsánat kérés közepette, de erre ő csak nevetett.
- Ha neked így kényelmes, csak nyugodtan – mondta és visszahúzott. Éreztem kidolgozott mellkasát és egyenletesen verő szívét. Nagyon jól esett. A rossz gondolatim messze hagytam, -valahol Szibériában- és nyugodtan sikerült elaludnom.
Reggel, üres ágyban ébredtem. Az órára nézve, rögtön leesett, hogy valószínűleg Roy futni ment. Hívogatott az ágy, de nem akartam idegenként ott maradni, így is vissza éltem a vendég szeretetével. A párnáján egy cetli hevert.
JÓ REGGELT SARAH,
FUTNI MENTEM, VAN REGGELI AZ ASZTALON. A CSALÁD ELMENT, EGYEDÜL VAGY.
ROY
Végig nagy nyomtatott betűkkel írt, gondolom azért hogy ki tudjam olvasni. Tömör volt, de a lényeget tartalmazta, panaszom nem lehetett ellene. Az íróasztalához mentem fogtam egy tollat és egy papírt, majd szorgosan írtam válasz levelet.

Szia Roy,
Na milyen volt a futás? Felfrissültél? Jó.
Kösznöm a tegnapot és a szállást is. Ígérem még jövök, hogy nyaggathassalak a bajaimmal és ez fordítva is igaz. Alig várom hogy neked is legyen valami problémád. Oké nem leszek ilyen szőrös szívű. Vagy ha csak kellenék, bulizni, futni, főzni és egyéb, keress nyugodtan. A címet tudod, és a kinézetem is, ja és nem utolsó sorban a nevem...
Puszillak Sarah (ha mégse jutna eszedbe :P)
Elmosolyodtam, majd felvettem a már megszáradt ruháim és rendbe raktam az ágyat. Még firkantottam egy utolsó sort
Ui.: elvittem a ruháid kimosni. Majd visszahozom ne félj.
Uui.: Most már biztos hogy még találkozunk

A reggelihez nem nyúltam, pedig nagyon csábított. Az útra lépve hirtelen hatalmas késztetést éreztem, hogy vissza forduljak, bebújjak Roy ágyába és soha többet ne lépjek ki onnan. Az idő nem sokat változott, egyszerűen csak nem esett. A napsugarak néha-néha tudtak csak utat törni maguknak a vastag felhőzet alatt. Végig a tegnapon agyaltam. Mi van ha nem lehet ilyen egyszerűen lezárni a Katherine dolgot? Mi van ha, nem enged el Damon? Megállás nélkül az a rajz volt a fejemben és a felirat. Ezen nehéz lesz túl tenni magam, de ha Damon jót akar magának, nem fog keresni, nem a közel a jövőben hanem soha többé az életben. Úgy tűnt nem akar jót magának... az ajtónak támaszkodva várt rám.


Megtorpantam, de hülyeség lett volna menekülni. Dühös arccal közelített felém, és én csak arra tudtam gondolni: ÓRIÁSI BAJBAN VAGYOK...aztán arra, hogy még ő mérges? Neki még is mi joga van a dühhöz? Most kéne négykézláb pitiznie nekem, hogy ne haragudjak és esdekelnie, hogy elmagyarázhassa a dolgokat. Nekem kéne most forrnom a dühtől, még is reszkettem mint a nyárfa levél. Most mi lesz? Egyik gondolatom beleszólt a másikba, és a harmadik pedig megszakította amazt. Így kergetőztek, nem hagyva befejezni őket, Damon pedig lassított felvételben közelített felém. Lehet csak az idegesség miatt lassultak le a másodpercek? Előttem állt. Ajaj


- Miért nem voltál otthon? - támadott le. Elpattant a húr
- Mi az, hogy miért nem voltam otthon? Mert nem akartam ott lenni, és mert talán azért, de csak talán – nyomatékosítottam- mert a vámpír barátom be tud jönni és esze ágában sincs betartani a magánszféra fogalmát. Mert nem képes felfogni, hogy néha az embereknek idő kell, a dolgok ülepedéséhez és megemésztéséhez, persze ajtóstul rontani rám, már nem megterhelő. Ott voltam ahol akartam lenni, azzal akivel akartam lenni – direkt fogalmaztam két értelműen. Közel hajolt
- Kinek a szaga ez rajtad? Kié ezek a ruhák – kérdezte
- Hát nem a tied az biztos – adtam választ mindkét kérdésre
- Öltözz át – parancsolt rám
- Már megbocsáss, nem egy tárgy vagyok, de ha még is akkor biztos, hogy nem a te tulajdonod, hanem szabad akarattal rendelkező ember. Átöltözök ha akarod – hadartam el mindezt egy szuszra
- Egész tegnap vártalak.
- Képzeld és két hónapot vártam az igazságra és egy szekrény alján heverő képtől kell megtudnom. Nem halsz bele egy fél napba. Úgy is már halott vagy... – elmentem mellette a házunk irányába. Utánam jött, de nem szólalt meg. Felkísért a szobámba, majd a fürdőbe és a konyhába. Elővettem a maradék steak-et és el is bűntettem. Damon csak nézett. – Ha meg se szólalsz miért vagy itt? – valamivel már nyugodtabb volt a hangom. De csak egy ici-picivel!
- Nem tudom mit mondhatnék – na, ilyen is van?
- Akkor ne mondj semmit, menj haza, hagyj békén – elmosogattam magam után
- De én meg akarom magyarázni
- Mit? Megmagyarázni mit? Nincs mit megmagyaráznod. Sötét titok a múltból. Nem nagy ügy. De az biztos nem normális, hogy egy nőbe szeretettek bele az öcséddel és most a mostani csajára pályázol. Aki hajszálra ugyanaz mint a 145 évvel ezelőtti. Nyugtass meg, hogy nekem nincs egy eltitkolt ikertestvérem - ironizáltam
- Katherine csak Stefant szerette.
- Ó, és most is fejjel mész a falnak, mert Elena is csak Steafnt szereti. Ez zsákutca, bocsi. Tolass vissza. Te beteg vagy – tettem hozzá félvállról
- Nem szeretem Elenát, szerettem- megnyomta az utolsó szótagot- De aztán jöttél te...
- És megváltoztattam mindent, hirtelen a világ tökéletes lett és rájöttél vannak érzelmeid amikről azt hitted már rég kihaltak, de nem, mert én megdobogtattam halott szívedet. Újra megtanultad a 100 éves leckét, érdemes harcolni egy szerelmes nő szívéért. Én megmutattam neked a jó, az emberi oldalad, újra éltél, pont pont pont. Hahó, ébresztő nem vagyok egy kis csitri aki mindezt beveszi. Damon a szerelem szép és jó, de ugyanakkor fáj is, és ne nekem ne mond, hogy létezik az igaz, mindent elsöprő szerelem. Tündér mese! Egyszer mindennek vége van. – nagy levegőt vettem
- Pedig így van. Így ahogy mondtad-
- Igen, Elvis pedig még mindig él. Tudod miért olvasok romantikus könyveket, sőt a fél világ miért teszi azt? Mert az emberek szeretik elképzelni, átélni a nem létezőt. És most, az ajtó arra van – mutattam rá.
- Mi lesz veled? – kérdezte elszörnyedve. Minden erőmmel a kitessékelésén voltam, de a kíváncsiság óriási győzelmet aratott
- Hogy érted?
- Ilyen életfelfogással egyedül végzed. Lehet, hogy fáj, de legalább elmondhatod hogy szerettél, de így – rám mutatott és függőben hagyta a mondatot.
- Tudod én most is épp szerelemben vagyok, de ha majd a nevezzük nagy Ő-nek, majd megkéri a kezem, a nyakába ugorva fogok igent mondani. De aztán elválunk, vagy meghalunk, vagy mindegy hisz így is úgy is fájdalmas lesz a vége
- Szomorú – elkeserítő, de főképp sajnálkozó volt a hangja
- Ha Katherine idejönne, most ebben a pillanatban, és választanod kéne, te kit mondaná? – ez volt a végső döfés. Megsemmisülve állt előttem, de hang nem jött ki a száján. – És még te mondod, hogy szomorú? – kérdeztem. Sajnos vele együtt én is találatot kaptam. Most először éreztem lelki fájdalmat Katherine képének felfedezése óta. Hátat fordítottam és a szobám felé vettem az irányt. A lépcsőn fél úton hallottam az ajtó csapódást. Megcsesztem...

Mind két szememből legördült egy-egy könnycsepp, amiket azon nyomban letöröltem, ezzel elnyomva minden feltörő sérelmemet. Póker arccal fogtam Roy ruháit és tettem be őket a mosógépbe. A nap hátralévő részében nagyjából úgy éreztem magam mint a centrifugában hányódó ruhák. Élni se volt kedvem. Megnéztem egy filmet, zenét hallgattam, beállítottam az ébresztőmet és lassan álomba merültem. Reggel 6:30-kor egyre hangosodó ricsajra néztem ki a szemhéjam alól. Csörgött az órám. Lenyomtam és kikeltem az ágyból. Robot szerűen mozogtam. Egyetlen reményem az volt, hogy Roy életerőt ver belém.
Ugyanott kaptam el, ahol a múltkor. Csendben csatlakoztam hozzá és boldogan vettem tudomásul, hogy már csak a jelenlététől is jobban vagyok. Valaki emberi, akinek valós érzelmei vannak, hús-vér férfi. Nem egy 100 éve halott jó formán tetem, mind agyilag mind érzelmileg.
- Jó, hogy eljöttél – mondta Roy mikor megálltunk
- Nem hagyhattam ki – hogy milyen egyszerű mosolyt varázsolni az arcomra- Remélhetőleg holnap is találkozunk.
- Príma. És a cuccaim visszaszolgáltatásra kerülnek?
- Legkésőbb holnap éjfélig – adtam pontos határidőt
- Alig várom – rámosolyogtam és hazafelé vettem az irányt. Elkocogtam magamnak.
Miért imádtam futni? Mindig is utáltam, de tudtam hogy kelleni fog, valahogy még se tudtam magam rávenni. Még egy nap Liz elő nem állt ezzel. Néhányszor elkísértem aztán lassacskán én is hozzászoktam. Főleg az utána lévő nyugalomhoz. Csend és béke volt benne utána. Csak ledőltem az ágyba és élveztem a mindent elárasztó nyugodtságot. Nem voltak problémák, nem voltak gondok, nem volt semmi csak a mellkason egyenletes hullámzása. Most is ez öntött el. Mintha a tökéletes helyen lettem volna, elmenekülve a világ elől.
Sajnos a mostani békém hamarabb szökött el mint szokott. És vajon mi tolakodott be a fejembe? Csak nem egy hívatlan vendég Katherine személyében? Nem! Damon volt az… Valamit kell csinálni ezzel a helyzettel. Ez a se veled se nélküled kapcsolat nagyon nem működik és úgy látszik Damon semmit sem lép az ügyben. Miért én virágoztassam ki vagy éppen végezzem ki a kapcsolatunkat? Miért mindig minden az nő feladata? Törtem a fejem… lehet szó szerint kellett volna. Egyre idegesebb lettem. Már pedig itt rendet kell rakni. Nem fogom így függőben hagyni a dolgokat! Nem és nem! Ma véget vetek ennek az idétlen állapotnak. Mondjuk azt nekem kéne eldöntenem, hogy haragszok-e vagy sem.
- Áááh – dühösen a párnába szorítottam a fejem.

Ilyen nem létezik. Bezzeg ő egyszer nem borul ki, csak csendben végig hallgat és benyög valami bölcsességet. Csak megélném, hogy őszintén kiakad! Oda fogok állni elé és kikérem a véleményét erről a kapcsolatról. Addig nem fogok elmenni amíg legalább fel nem viszi a hangját. Döntsön ő, én ügyesen kihúzom magam a felelősség alól. Elhatároztam, ezt fogom csinálni. Lezuhanyoztam és beálltam a szekrényem elé. Nem tudom miért, de merész ruhákat kerestem, legalább is magamhoz képest. Nem akartam átlagosan beállítani. Hosszan őrlődtem, hogy mit is vegyek fel. Végül tekintettel a hőségre egy szürke kisruhát vettem fel aminek alja horgolva volt, és ez szöges ellentétben állt az én elképzelésemmel, de hát ember tervez, Isten végez. Kissé kontrasztban állt a szőke hajammal, de csinos voltam legalább benne és fekete balerina cipővel tökéletes volt.
Ahogy kiléptem az ajtón szinte megütött a hőség. A levegő nehéz volt, az aszfalt izzott. Még ez nem volt elég a visszatartásomhoz. Mondjuk igazán örültem volna, valami fuvarnak mert egy óra séta az egy óra, ilyen hőségben lehet kettő. De elindultam és azon gondolkodtam, hogy mit fogok mondani, vagy mit kéne mondanom. De sok új dologra nem jutottam, csak a szokásosra. Viszont boldog voltam mikor az erdőbe értem, a fák hűs árnyéka sokat segített és serkentette az agysejtjeimet. Ettől függetlenül még mindig a régi séma ment a fejemben. Legalább annyiszor végig gondolom, hogy már nem fogom tudni elrontani, se, még akkor se ha akarnám! Legalább is ez volt a terv… A Titanic készítői meg elsüllyeszthetetlen hajót akartak. Hivatalosan is a mai napi mottómmá választottam az ember tervez, Isten végez mondatot. Már ha létezik Isten. E gondolatok közepette, - ami már inkább firtatta Isten létezését mint sem a Damonhoz szánt mondandómat- megérkeztem a hatalmas házhoz.
Nagy levegőt vettem és bekopogtattam. Sehol senki. Csodálkoztam, Damonnak vagy Stefannek már rég meg kellett volna éreznie. Újra kopogtam. Ebben a pillanatban egy dalszöveg jutott eszembe és az hogy sajnos nem a mennyország ajtaján kopogtatok éppen. Végül ördög vagy Mindenható, mondanám, hogy nincs sok különbség, de minek hazudjam a nyilvánvalót? Ezek nincsenek itthon! Már pedig én el nem megyek amíg valamelyik- főleg Damon- nem ér haza. Azonnal hagyja abba a gyilkolászást, fontosabb dolga is van mint ártatlanok vérét szívni. Leültem a lépcsőre. Árnyékban is olvadtam el fele. Nem akartam elmenni, de féltettem az életem és víz nélkül volt egy érzésem nem tartott volna sokáig. Dühösen fújtam egyet és nekiindultam az újra egy órás útnak. Na így fogok én még egyszer hozzá menni!
- Csak nem hiányoltál? – hallottam meg eltéveszthetetlen gúnyos hangját
- Nem – megfordultam gonosz vigyorral – De elfog a vágy ahogy rád nézek – lehet hogy igaz volt, de neki ilyenekről nem kellett tudnia – Legközelebb vigyél partedlit is – mutattam véres ingjére és halkan felnevettem. Csak pislogott néhányat de hamar észhez tért. Ember viszonylatban…vámpírhoz képest szörnyen lassú volt
- Miért jöttél? – kérdezte hidegen, ez viszont számomra szívmelengető volt. Biztos volt köztünk 10 méter, csak messziről méregettük a másikat.
- Beszélni akartam veled, de majd visszajövök ha felnőttél – felhúzta a szemöldökét- Ez a kócos haj, kikerekedett gyermeki szemek, plusz leevett ing…ugyan Damon tudsz jobbat is. Pápá – hátat fordítottam és elindultam, de csak 2 lépést tudtam megtenni, mert rögtön előttem állt.
- Hallgatlak – parancsolt rám, de én csak vártam egy kicsit karba font kezekkel
- Oké. Katherine kicsit nagyon megijesztett, de nem tudott túltenni a te beteg, elvetemült agyadon…- ajkait az enyémre tapasztotta és heves csókban forrtunkk össze. Na erre nem számítottam. A pillanatnyi ledöbbenés után én is indulatosan csókoltam vissza. A témát ezzel lezártuk és kellemesebb, de még mennyivel kellemesebb dologra térünk rá. Kicsit elszaladt velünk a ló, mire kinyitottam a szemem a kék eget láttam, és nem a háznál voltunk. A sűrű erdő közepén a füvön feküdtem. Damon teljes súlyával rajtam feküdt, nem kímélt. Letéptem az ingjét, nem tudom, hogy csináltam, de a gombok potyogtak lefele. Ő könnyen húzta le rólam a ruhám, majd vette le saját nadrágját. Végig csókolt a hasamon. A szívem egyre gyorsabban vert az általa okozott izgalom miatt. A karjain, a hátán simítottam végig, mikor felért a nyakába csókoltam. Dühösen magamhoz húztam tökéletes arcát és szenvedélyesen csókoltam meg. A maradék ruhák útközben lekerültek, és ajkaink játéka közben belém hatolt. Felnyögtem az érzéstől. Nem óvatoskodott, gyorsan és keményen mozgott, amitől teljesen elvesztettem az eszem. Sóhajok és nyögések felváltva hagyták el a szám, minduntalan hangosabban. Damon kezébe vette a mellem és masszírozta. Összeszorítottam a szemeim az élvezettől. Remegések futottak végig az egész testemen, tudtam pillanatok kérdése az egész. Damon hirtelen lelassított bár a kéjtől már elhomályosult a szeme, de gonoszan rám vigyorgott. Na velem nem fog játszadozni! Ügyesen mozogtam és most én kerültem felülre. Mellkasára támaszkodtam, és gyors iramot diktálva mozgattam a csípőmet. Újra megkörnyékeztek a világot kizáró remegések. Rögtön utána elöntött a forróság és egyszerre értünk fel a csúcsra. A karjaim összecsuklottak és rázuhantam Damon izzadt, hullámzó testére. Hű, ilyenben még nem volt részem. Totál léghiány lépett fel, és a hideg rázott ahogy Damon a hátamon játszott az ujjaival. Becsuktam a szeme és élveztem, hogy az idilli csendet amit csak a kettőnk zihálása tört meg.
Hát ezzel nem könnyítettem a helyzeten, csak még jobban összekuszálódtak a dolgok…

30. fejezet

Helló,helló.Bocsánat a késésért(ismét :D),de a következő fejezet már majdnem készen van,ez abból lett levágva,hogy majd jobb legyen...:D.Az sajnos csak jövő héten vagy az után jön,mert vasárnap érünk haza,amikor is SarahB szülinapja lesz(tessék majd felköszönteni!).Hatalmas köszönt az állandó komizóinknak Lexinek és persze Hellának(a jó kívánságot is).Kövessétek a jó példát :)

Jó szórakozást,és puszi innen Lengyelországból:n.bella és SarahB

Reggel Tony keltett.

- Gyere enni – rontott be a szobámba. Hunyorítva néztem fel, minden csupa fény és sziporka volt. Visszabújtam a takaró hívogató sötétsége alá, de álom már nem jött a szememre. Hümmögve keltem ki az ágyból, és neki is mentem a szélének. Totál ki voltam ütve, de az okát nem tudtam. Lenn már meg volt terítve. Furcsállva néztem anyára majd Tonyra.

- Steak, reggelire? Nem tömény az egy kicsit? – elnyomtam egy nagy ásítást

- Miket beszélsz édesem, már dél van. – kikerekedett szemekkel néztem az órára, ami már háromnegyed tizenkettőt mutatott.

- Aú – ennyi hozzáfűzni valóm volt és leültem az asztalhoz. Ebéd- nekem reggeli- közben elmesélte Tony, hogy tegnap késő este érkezett, és hogy milyen volt a hete. Én csak kedvetlenül eszegettem és azon törtem a fejem, hogy mikor érhettem haza. Még sose keltem délben, sőt még sose keltem tíz után.

 Reggeli, akarom mondani ebéd után Tony felajánlotta, hogy összemosogat, és pedig nagy mackós léptekkel felcammogtam a szobámba. Kinyitottam az ablakom, gondolván újraéledek egy kis friss levegőtől. Nem ez történt! Csak oroszlánként felordítottam és elfogadtam a tényt, miszerint kiégett a retinám. Összeszorított szemekkel botorkáltam el az ágyamig majd belezuhantam. Óvatosan nyitottam ki újra a szemeimet és egy erőtlen mosollyal díjaztam, hogy még látok. Ettől a kis incidenstől, már nem csak a látószerveim, de én magam is felébredtem. Előkutattam valamit ami nem pizsama volt és a tükörbe néztem. Nem hazudok, ha azt mondom az megrepedt a látványomtól. Bevonultam a fürdőszobába.

Húsz perc múlva sokkal derültebb hangulatban jöttem ki, és a már összeforrt tükörben most egy elégedett, friss Sarah kacsintott rám. Kicsit leültem internetezni, kicsit zenét hallgattam, kicsit, na jó sokat olvastam és felkeltek a csillagok, majd a Hold is előbukkant. Ez egy nagyon pihentető nap volt és ennek tudatában könnyebben is aludtam el.

Reggel – tényleg reggel, pontosabban hat óra tizennyolc perckor – pattantak ki a szemeim. Vagy az még hajnalnak számít? Semmi fáradtság nélkül, öltöztem át és indultam neki Mystic Falls kihalt utcáinak. „Egy kis reggeli futás sosem árt” elven. Az erdő mellett haladtam el, ahol csend, nyugalom és béke honolt. A kis mellékutcákon úgy szintén. Kacskaringósan futottam, sikátorból sikátorba, direkt elkerülve a hosszabb, forgalmasabb utakat. Egy árva lélekkel sem találkoztam és ez megnyugtatott. Mondjuk kicsit csodálkoztam, hogy minden ennyire kihalt volt. Senki sem készül munkába? Rögtön utána le is esett, hogy vasárnap van. Gratulálok Sarah… Gondolataimba merülve észre sem vettem, hogy újra kilyukadtam ahhoz a játszótérhez, amit még a szakítás utáni ugyancsak reggeli futásom során fedeztem fel.

Bár most nem csak hintázgattam, hanem erősítésként néhány gyakorlatot is. Úgy elhanyagoltam a sportot… Legszívesebben megállítottam volna az időt, hogy minden ilyen békés legyen. Miért nincsenek szuper erőim, ha? Nem sok idő múlva ugyanazon a kacifántos útvonalon visszaindultam. Elhagytam az erdőt mikor lábdübörgésre és lihegésre lettem figyelmes. Hátra fordítottam a fejem és megláttam Roy izzadtság borította arcát. Szürke melegítő szettben volt, a pulcsija a derekára kötve, a pólója tele sötét foltokkal a verítéktől. Lassítottam és elnevettem magam, hogy épp tegnap előtt került szóba. Bevártam. Mikor meglátott integetett és kiszedte a füleseit a füléből.

- Szia – köszöntem és felvettem a tempóját

- Szia

- Mit csinálsz? – lehet nem ez volt éppen a legnormálisabb kérdés? Felhúzta a szemöldökét és a lábaira mutatott.

- Kocogok

- Úgy értem ilyenkor? – nem szerettem futás közben beszélgetni, de nagyon fúrta az oldalamat a kíváncsiság

- Minden reggel ezen az útvonalon szoktam jönni.

- Értem.

Ezután csendben folytattuk az utat, néhány lépéssel Roy mögött voltam, hogy követhessem, ha irányt vált. Valami húzott magam után, amit nem tudtam, hogy mi. Egyszerűen csak nem akartam egyedül lenni a „hajnalban”. Lassítani kezdett és megállt az egyik ház előtt, nagyjából három utcával lejjebb tőlünk. Az ő példáját követve én is nyújtottam egy kicsit. A pólómba töröltem az izzadságot ami szép nagy foltot hagyott. Kétségtelenül vörös voltam és lüktetett az arcom, ahogy megálltunk, mint mindig, ha túl sokat futottam.

- Itt laktok? – néztem a takaros kis házra

- Igen. Bejössz?

- Jaj, dehogy – kezdtem heves tiltakozásba- De majd a közeljövőben meglátogatlak – nevettem.

- Szavadon foglak.

- Jól teszed- nevettem

- Még sose láttalak ezelőtt – mondta

- Inkább késő délután járok futni, de kicsit elhanyagoltam manapság. Reggel csak akkor ha elég korán kelek és erőt is érzek magamban ahhoz. 

- Ha még lesz ilyened, minden nap hétkor indulok.

- Ki tudja – rántottam meg a vállaim. Annyira hasonlított Benjaminra, hogy szinte ijesztő volt. Magas, izmos, vállas, kedves, mosolygós. Ha már így a hasonlóságoknál tartottunk muszáj volt megkérdeznem tőle valamit – Szóval te is autószerelő vagy? Vagy honnan ismered Benjamint?

- Voltam. Tűzoltónak tanulok – hű ez meglepett

- Olyan nehéz ezt elhinni?

- Kicsit – mosolyogtam

- Nem nehezebb mint, hogy belőled katona lesz.

- Jogos. Talán majd máskor is futunk együtt. Szia – köszöntem el

- Alig várom.

Erőm már nem volt futni, csak sétáltam. Hazaérve lezuhanyoztam és visszadőltem az ágyamba. Nem aludtam csak pihentem. Az a nap is úgy telt mint ezer másik nyári. Édes semmittevéssel.

Hétfőn már senki sem volt a házban, így reggeli után arra gondoltam meglátogatom Damont, csak hogy megelőzött. Nyitottam az ajtót, de már ő a küszöbön állt.

- Waow, szia – mosolyogtam rá

- Csak nem hozzám? – pimaszkodott

- Véletlenül de. Hozzád.

- Akkor indulhatunk is – belekaroltam és elsétáltunk az erdő közepén álló kisebb villához.

Végig beszélgettünk, a közel egy órás út alatt. Elmeséltem a tegnapi kalandomat Royjal, és igen, féltékennyé akartam tenni. Fél siker volt! A ház teljesen üres volt. Helyet foglaltam a kanapén, és vártam Damonra. A nap tipikus szerelmespár szindrómában múlt. Beszélgettünk, nevettünk és egymásba gabalyodva filmet néztünk. Ki gondolta, hogy Damont ilyenekre rá lehet venni? Én biztos nem. Hirtelen sötét lett, és vészjóslóan sorakoztak fel a fekete felhők. Nyári zápor néven toppant be a felhőszakadás a mi kis városunkba. Az idő lehűlt, -szerintem fagypont alá-  és akárhogy bújtam Damonhoz nem melegített fel. A nyitott ablakokon becsapott az eső, de miért is zártuk volna be?

- Szerinted Elena haragudna, ha felvenném az egyik pulóverét? – kérdeztem, mikor eszembe jutott ez a briliáns terv.

- Ezt válaszra sem méltatom – játszotta a felsőbbrendű fajt Damon

- Ezt igennek veszem – elindultam Stefan szobája felé.

Benyitva elcsodálkoztam.

Még sose voltam benne és annyira megtetszett első látásra. Sötét volt, de a régies bútorok feldobták és ez nagyon imponált nekem. A polcok régi, poros könyvektől roskadoztak, és egy külön szekrényben évszámokkal díszítettek voltak. Felkeltették az érdeklődésem és találomra levettem egyet. Az 1899-es számút. Kinyitottam és beleolvastam, de azonnal vissza is zártam. Naplók voltak. Itt van leírva a történelem kis része napról-napra.  Ezeknek a dolgoknak szószerint lelkük volt.Végighúztam az ujjamat rajtuk. A többi könyv ha beszélni tudott volna… nem fért a fejembe, hogy ők ketten mennyi mindent megéltek és hogy vannak öregebbek, azok még akár találkozhattak Ádámmal és Évával is. Lehet elvetettem a sulykot ezzel? Mikor már kibámészkodtam magam, a ruhásszekrény felé vettem az irányt.

Az aljára voltak dobálva cuccok, gondoltam lesz valami megfelelő. Átrágtam magam a nagy ruhatömeg alatt. A legalján egy papírlap hevert. Felvettem, hogy megnézhessem. Először a felirat tűnt fel: Katherine 1864.

A papírdarab megfakult az évtizedek során, alig mertem hozzá érni, olyan törékenynek tűnt. Megnéztem a képet, amire Elena volt felrajzolva, feltűzött hosszú hajával. Gyönyörű volt. A szemem újra a feliratra tévedt. Katherine? Elena? Katherine? Távolabb tartottam  alapot, de tényleg ő volt rajta, mérhetetlen eleganciával és szépséggel. Ekkor egy pillanat alatt minden beugrott, és mint egy kirakó darabjai, az értelmetlen félmondatok, rövid történetek hirtelen összeálltak egy teljesen tiszta képpé. Ezt zagyválta volna az egyforma, de mégis külöböző lányról? Először a ledöbbentség kerített hatalmába, majd a düh. Most viccel velem? Szerelmes volt ebbe a Katherinebe, aztán a hasonlóság miatt Elenába? És én, velem mi van?

Képes beleszeretni a bátyja barátnőjébe és velem játszani, elhitetve hogy szeret? Na ehhez nekem is lesz egy-két szavam! Hirtelenjében azt se tudtam mit csináljak. Menjek le és nyomjam az orra alá a képet, vagy forraljak ki valami alattomos tervet? Újra a képet néztem, mintha az megadhatná nekem a megoldást. A hideg már csöppet sem zavart, sőt égtem a haragtól. Ő változtatta volna át?

-Te tetted? – suttogtam a képnek, mint egy elmebeteg. Egyre erősebben szorítottam az ujjaim közt. Vajon Elena tud erről? Csukott szemmel megpróbáltam nagy levegőt venni, de nem segített. Farkasszemet néztem a rajzzal, bár reménytelen volt a győzelmem és harcoltam. Szaporábban vettem a levegőt mérgemben.

Tudtam hogy csak egy kis nyári kalandnak indult és nem gondoltam volna, hogy ideáig fajul, de legalább annyi tisztesség, emberiesség lenne benne, hogy végez velem- persze csak szakításra gondolok- nem pedig ugráltat mint egy marionett babát. Miket is beszélek, tisztességről, ha Damonról van szó?  Elnyerhetném a világ naivja címet is ennyi erővel. Katherine végig engem nézett, nem eresztve a pillantásomat. Összeszorult a gyomrom. Pont ezért szerettem az esőt, mert mindig mindent – még ha képletesen is- tisztára mos! Szempillantás alatt urrá lett rajtam a gyengeség, és leültem Stefan ágyának a szélére. Mit tegyek? Mégis mi a francot kezdjek ezzel? Itt ültem és tudtam, hogy egyszer ki kell mennem, eldöntve hogy nyílt lapokkal játsszok-e, vagy sem. Egyik kezemmel a hajamba túrtam, a másikkal még mindig a képet tartottam. Lehet csak túlreagálom az egészet? A szívem ezerrel vert a méregtől. Képtelen voltam lenyugodni, csak arra tudtam koncentrálni, hogy miért engem kellett tönkre tenni? Miért nem tudta elmondani vagy csak simán ott hagyna? Miatta vágott a falhoz abban már biztos voltam. Akkor szakítottunk, nem tudott elfeledni? Miért kell ennyire túlkomplikálni? A fejemben kergették egymást a gondolatok és másodpercenkét megannyi kép és mondat cikkázott keresztül az agyamon.

-Ilyen nehéz egy pulóver kiválasztása? – toppant be. Nem néztem fel, de mikor  még is, láttam hogy észrevette a képet és megkeménydett az arca. Mereven bámult a szemeimbe. Megkövült, nem mozdult. Én léptem. Odamentem hozzá és a mellkasába nyomtam a régi képet. Mondanivalóm nem volt.

Nem siettem, magabiztos léptekkel vonultam végig a házon, majd ki az esőbe. Kivételesen melege esőcseppek potyogtak az égből. Már alábbhagyott, nem volt zivatar. Minden kiürült, csak az a lap és Katherine nem épp barátságos arca lebegett előttem. De gondolataim nem voltak. Már a betonúton jártam mikor rájöttem, hogy nem kellett sokat agyalnom a megoldáson, ösztönösen cselekedtem mikor Damon megjelent, és jól tettem. Nem sírtam, nem sajnáltam és a dühöm is elpárolgott, színtiszta megkönnyebbültséget éreztem csak. Nincs többé semmi ami megakadályozhatna a boldogságomban, az egyetemi éveimben. Nincs pasi, nincs Damon és legfőképpen nincs több vámpír és titok. Csak én, egyedül, de remekül...

KOMI!!

Hello

Hello kedves olvasóink! :D
Legkésőbb szombaton jövünk a részel,de jelenleg Lengyelországban vagyunk mind a ketten,és még itt leszünk kb. 2 hétig.Tudjuk hogy az volt hogy múlt héten lesz kettő,csak SarahB nem gondolta volna hogy így elmegy az idő a pakolással...:D,szóval bocsi.Na de legkésőbb szombatig lesz!!
Puszi:n.bella

29. fejezet

Hello mindenki mi a helyzet?? :D :D Szerintem a fejezet eleje el fogja nyerni a tetszéseteket,és ahogy ígértük a héten még lesz egy friss.(Reméljük:D)

Na nem szövegelek

Jó szórakozást:n.bella

Nem akartam kinyitni a szemem, annyira féltem, hogy akkor összetörik a varázs. Bár Damon egyenletes szuszogása biztosított róla, hogy nem így lesz, azért mérget nem vettem volna rá. Nem voltam biztos benne, hogy a tegnap megtörtént. Azért is most élveztem ki a pillanatot. A konyhából, Elena nevetését hallottam. Meg se kéne lepődnöm…

 A szemeim azonban egyből kipattantak mikor megéreztem Damon ajkait a kulcscsontomon majd a nyakamon – ahol fogai enyhén karcolták a bőröm- és végül az arcomon.

- Na végre, azt hittem már sosem nyitod ki a szemed – nézett rám

-  De te biztosítottad, hogy ne így legyen – nyomtam csókot a szájára – Jó reggelt egyébként – mosolyogtam

- Neked is – most sokkal határozottabb csókot kaptam. Ettől még szélesebb lett a mosolyom

- Most már az – mondtam

- Hogy aludtál? – érdeklődött

- Jól, nagyon jól – vigyorogtam és közelebb bújtam hozzá. Csend telepedett közénk. Annyira jó volt vele, alatta, fölötte, rajta, szembe, mellette lenni. Mindig jó volt, ha vele voltam.

- Nem vagy éhes? – törte meg a csendet

- Nem – az éppen megkorguló hasam mást mondott – Vagyis de

- Elena csinált rántottát menjünk enni

- És ezt mind kiszagoltad? – kérdeztem

- Hallottam, de érzem a tojás illatát, szóval is is

- Oké. Hagyj felöltözni – utasítottam. Damon kiszállt az ágyból, és amint észbe kaptam egy csík szaladgált a szobában majd 6 másodperc múlva egy teljesen felöltözött Damon állt előttem. – Ilyen nekem is kell – nyávogtam a gyorsaságára célozva

- Csak egy szavadba kerül – hajolt le hozzám és erős csókot nyomott az ütőeremre, ettől erősebben kalapált a szívem

- Ilyen gonosz lennél? Semmi „nem akarom hogy egy lelketlen szörnyeteg legyél” szöveg?

- Ahogy mondod, ennyire aljas vagyok. Vámpírnak lenni király – uh de furán hangzott ez Damon szájából. Mintha nem is a saját szavai lettek volna, és egyben is meghökkentett.

- Már miért lenne király? – idéztem sajátmagát

- Nem szeretnél az örökké valóságig élni? Tudni, hogy mi lesz a jövőben, magává a történelemmé válni? – leült elém az ágy szélére-  Kikapcsolni az érzelmeidet és csak az ösztöneidnek élni, bűntudat nélkül? Főleg annak aki katonának készül, nem okozna gondot a gyilkolás. – egész közel hajolt, így tökéletesen feltérképeztem kék íriszét. A hangja már rekedtes suttogássá vált. Elborzadtam.

- Nem – mondtam felháborodva – Miért akarnám? Miért vágynék halhatatlanságra ha az esős vasárnapokon se tudok magammal mit kezdeni? Nem ez az élet szépsége éppen? Hogy meg kell ragadni minden másodpercet, az elmúlás teszi gyönyörűvé. Nekem feltett szándékom öregen meghalni. Izé…emberi létben számított öregen, tudod olyan 70-80 évesen. Meg ez a kikapcsolós dolog az érzelmeknél…fúj. Ha nem lennének meg a saját érzelmeim nem önmagam lennék. És nekem te állíthatod sziklaszilárdan, szerintem akkor sem tudod kikapcsolni őket. Ha megbántanak az fáj, ha jó történik örülsz, és ha szerelmes vagy akkor…nos szerelmes vagy. Te csak ne magyarázd be, hogy van egy gomb amivel „klikk” és volt fájadlom nincs fájdalom. Hülyeség. Elnyomni, na azt tudod, de kikapcsolni? Te vérontással, az emberek csokival folytják el az érzelmeiket, de akkor is ott vannak és egyszer így is úgy is előtörtnek. Lehet másnap, lehet két hét, lehet 20 év múlva. Hacsak el nem felejtetted, de akkor nem volt olyan mély, ergo nem is kellett volna elnyomni magadban. – Damon úgy nézett rám mintha földönkívüli lennék- Ez a dolog meg az öléssel azért durva volt. Nem azért megyek katonának, hogy kiélhessem a gyilkolás vágyaim. Azért van lelkem, és meg merem kockáztatni, hogy neked is. Ja tuti, tök érdekes lenne 100 év múlva visszagondolni a mostra, és emberkéket megigézni, hogy tegyék amit mondok, de ne hidd hogy olyan Alkonyatos Bella-szindrómában szenvedek, hogy a szerelemért feláldozok mindent. Én az eszem után megyek…sajnos – tettem hozzá nagyon, nagyon halkan. Damon csak az arcomat nézte, mintha egy megfejthetetlen keresztrejtvény lennék. Összeráncolta a homlokát- pedig ez nem volt szokása- és tovább fürkészett. Pedig mélyen tudtam, hogy nem kéne sokat győzködni hogy Damon miatt vámpír legyek, de mint mondtam ritkán követem az érzelmeimet. Akkor is ha ez a nyár most nem ezt igazolta. – Nagyon megéheztem, tényleg le kéne már menni – tereltem a témát, újra vidámsággal és könnyedséggel a hangomban. És persze már a mosolyom is a helyén volt.

- Igen – mintha a túlvilágról szólt volna a hangja. Hasamra fordultam és próbáltam megnöveszteni a kezem, hogy elérjem a földön heverő ruhám. Helyesbítek a darabjait. Damon még mindig maga elé bámulva ült. Végre sikerült felvennem a ruhát, de vissza is dobtam. Sokra nem megyek vele.

- Nézd meg mit tettél – mutattam az újból a földön heverő ruhatetemre. - Elizabethmegkellett löknöm, hogy levegőt tudjak venni. – Waow, nyugi nem megyek sehová – nyugtattam- Csak a konyhába. – szorosan magam köré csavartam a lepedőt és felálltam. Elindultam a finom illat irányába.

- Sziasztok – köszöntem a reggeliző Stefan-Elena páros felé. Mind a ketten mosolyogva mértek végig. – Én…vagyis Damon… nem hagyott sokat a ruhámból – vallottam be lehajtott fejjel, kétségtelen hogy tűzvörösen. Elena felállt, hogy a mosogatóba tegye a tányérját.

- Ne félj, nem csak veled történnek ilyen malőrök. Szerinted nekem miért van itt egy szekrénnyi ruhám? – nevetett

- Hé – szólt rá Stefan

- Szeretlek – mondta Elena

- Én is – válaszolt Stefan. Félre döntött fejjel néztem a kettősüket.

- Hát nem édesek? Öcsi és a kis barátnője – érkezett meg Damon, gúnyos kis megjegyzésével–  Szia, megint – köszönt nekem. Egyik kezét a csípőmre fonta és megcsókolt. Mosolyogva válaszoltam

- Szia újra. Akkor mi is ehetünk? – fordultam Elena felé

- Csináltam eleget – nehéz elhinni hogy vannak még olyan kedves emberek mint Elena, vagy hogy olyan vámpírok mint Stefan…

Miután jól megreggeliztünk vissza mentünk a szobába. Nem volt valami kényelmes viselet az a lepedő. Állandóan fogni kellett és el is estem benne. Természetesen ezen mindhárman jót nevettek, csak én bosszankodtam miatta. Én mentem elől, és amint Damon bezárta az ajtót hátra fordultam és szorosan neki nyomtam. Erre kajánul elvigyorodott.

- És most szépen elmész hozzánk és hozol nekem ruhát – mondtam csókok közepette

- Mi van ha nem? – kérdezett vissza

- Ne akard tudni. – Damon csodálkozva felhúzta szemöldökét – Légyszi – suttogtam a szájába, de nem úgy nézett ki mint aki menni akar. – A zuhany alatt várlak, ha visszajöttél - incselkedtem és gyors csókot nyomtam a szájára.

- Öt perc és itt vagyok – már csak az ajtó állt velem szemben.

Ígértemhez hűen irányom a fürdőbe vezetett. Az arcom szinte ragyogott a boldogságtól és a szemeim is csillogtak. Hosszas állítgatás után sikerült csak eltalálni a megfelelő hőmérsékletű vizet. Ledobtam magamról a már lassan tógaként megkötött lepedőt és beálltam a zuhany alá. Áh de jó volt! Csak álltam és engedtem, hogy végig folyjon rajtam a meleg víz. Teljesen kikapcsoltam az agyam. Tökéletes nyugalmi állapotomat az agyamba sunyin bekúszó gondolat zavarta meg. Hirtelen elkezdtek kattogni a fogaskerekek attól amit Damon mondott. Erről az egész vámpírdologról. Belegondoltam, hogy tényleg milyen lehet örökké élni. Látni és átérezni magát a változást. Néhány másodpercre elragadtak ezek a gondolatok, de azonnal jöttök a saját szavaim és nyugtáztam magamban, hogy egyetértek magammal. Nem áltattam magam, tényleg azt gondoltam amit kimondtam. Nem akartam vámpír lenni, pedig a legtöbb ember rögtön rábólintana egy ilyen kérésre. És újra a megnyugtató sötétség – jó értelemben- telepedett az agyamra. Édes semmittevés. Aztán újra megzavartak, de most hús-vér formában. Damon lépett be. Rámosolyogtam.

- Na, látod nem volt olyan nehéz megtenni – dicsértem meg

- Ha ilyen motivációm van tényleg nem az 

Hevesen csókolt meg és egyben nyomott neki a vizes falnak. Beleborzongtam ahogy a hideg fal a hátamhoz ért, még is égtem. Szorosan magamhoz húztam. A fenekem alá nyúlt, hogy egy szintbe emeljen magával, és én rögtön körbefontam csípőjét a lábaimmal. Megszakította a csókot, hogy a szemembe nézhessen, de újra lecsapott és már bennem is volt. Hátravetettem a fejem ettől a bizsergető érzéstől, és a meleg víz is hirtelen jégesőnek tűnt. Elnyílt a szám de hang nem jött ki rajta, csak néhány kósza vízcsepp esett be. A végletekig hajszolt, a világ teljesen elsötétül és csak a tömény élvezet maradt meg. Végül elszakadt valami és kisebb sikolyokban törtem ki. Damon hangosabban és hangosabban morgott. Mondhatni már fájt az gyönyör. Aztán egy hangos hörgéssel tudtomra adta, hogy ő már elérte a csúcsot, rögtön utána engem forróság öntött el, a kislábujjamtól a fejemig és újra sikerült átélnem a Damon okozta kéjt. Néhány másodpercig még ugyanúgy tartott, mélyen elmerülve a másik szemében. Mikor újra normális hőmérsékleten voltam, fázni a kezdtem a hideg faltól, amit Damon rögtön észre is vett. Gyengéden leengedett. Megpróbáltam kilépni a zuhany alól, de a lábaim még mindig remegtek, így meg kellett támaszkodnom Damonban, mire harsányan felnevetett.

- Ne röhögj, ha ember lennél te is reagálnál – szóltam rá

- Oh, abban biztos vagyok – a fülem mögé csókolt, amitől újra kirázott a hideg.

Gyorsan törülközőbe csavartam magam, de így is leelőzött Damon akin még csak nem is törülköző, de már nadrág volt! Kitágult szemekkel figyeltem. Nem csak mert annyira gyors volt, ha nem mert vizes testétől kedvem lett volna újra rávetni magam. Persze csak miután elmúlna a remegésem. Jobban belegondolva mehetne remegéssel is. Mindegy, miután kikerültem a hatása alól- hál’ Istennek- a hajamat és becsavartam, hogy száradjon. Kilépve a szobába, egy egész táskányi ruha fogadott.

- Hűha, kitettél magadért – mutattam a ruhakupacra. Kikaptam egy sötétkék farmer rövidnadrágot, és egy hozzáillő sima fehér vastagpántos topot. A fürdőben magamra kapkodtam és úgy mentem már vissza. Végre ruhák! Felemelő érzés volt, szinte a mennyig vitt. Az átázott törülközőt is levettem a hajamról, amitől az szanaszét állt, mint megannyi tű. Mázli, hogy sütött a nap, így csak ki kellett feküdni, hogy megszáradjon a hajam. – Damon, nem megyünk ki? – fordultam felé

- Öhm…de? – meglepődött a kérdésemen

- Jó – ugrottam egyet örömömben – Gyere – fogtam meg a kezét és húztam magam után. A nap százezer ágra sütött. Áh. Szinte simogatta a bőröm a napfény, mondjuk utána már égette, de olyan régen voltam már kint, hogy kit érdekelt? Kifeküdtem a lépcsőre, eleterültem mint egy kitaposott béka. Damon csak lazán leült, a fejemet az ölébe tettem. – Ez de jó! – még fészkelődtem egy kicsit, de mihelyt megtaláltam a megfelelő pozíciót, csak becsuktam a szemem és nagyokat lélegeztem. Damon hangja rángatott ki a tökéletesség világából.

- Ki az a Roy? – kérdezte, csöppet sem kímélve

- Tessék? – pattantak ki a szemeim

- Beszélgettem anyukáddal, és azt üzeni, hogy Roy keresett. Inkább azt mondanám, hogy naponta kétszer keres. – elnevettem magam

- Emlékszel a kis beszélgetésünkre a Grill mögött? Tudod háború, kamikaze meg ilyen „nem szeretlek” cuccok. Na akkor ismertem meg, és haza is kísért. De el is felejtkeztem róla. Majd visszahívom, ha haza engedsz. – ezzel lezártnak tekintettem a témát, és újra örömmel fordultam a nap felé. Damon nem így gondolta.

- Akkor nem biztos, hogy bármikor is hazajutsz még valaha az életben

- Ugyan már Damon.  Ne butáskodj.

- Rendben, csak nehogy vér nélkül menjen a kis találkátokra – ezen már csak nevetni lehetett. A kisgyerekek csinálnak ilyet nem pedig már meglett felnőtt férfiak, több mint 100 év tapasztalattal a hátuk mögött.

- Majd szólok neki, hogy vigyázzon.

Megint csend állt be aminek örültem mint majom a farkának. Időközönként meg-meg tapogattam  a hajam és nagy mosolyokkal nyugtáztam, hogy szárad rendesen.

- Csörög a telefonod – szólalt meg Damon

- Nincs is itt a telefonom – mondtam

- Lehet valaki elhozta – célzott magára. Ekkor felpattantam mint egy bolha és rohantam befelé. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, és mire beértem a szobába abbahagyta. Előkotortam a táskából és rögtön vissza is hívtam, a hiányolt barátnőmet. Az elmúlt 5 évben nem volt olyan, hogy több napig ne beszéljünk. Max másfél napig bírtuk egymás nélkül. Ilyenkor kérdőjeleztem meg a szexuális beállítottságomat.

- Szia – köszönt bele

- Szia. Mondjad

- Nem találkozunk? – nem tetszett a hangja. Túl visszafogott volt. – Menjünk vásárolni – jaj Istenem segíts. Ekkor nyitott be Damon is, és rájöttem csak kellenének ruhák, amint a még mindig földön heverő széttépett szülinapi ajándékomra néztem.

- Öööö…- azért hezitáltam- Rendben. Te vásárolsz én hallgatlak

- Oké – felvidult a hangja- Egy óra múlva a Plázánál? – kérdőn néztem Damonra, aki csak bólintott.

- Okézsoké – válaszoltam. – Nincs Benjamin – mondtam az egyetlen feltételemet  

- Nincs Damon – kontrázott rá

- Nyugi, már úgy is elegem van belőle – mondtam és kinyújtottam a nyelvem rá – Akkor egy óra múlva

- Szia, puszi – köszönt el

- Szia – kinyomtam a telefont és ledobtam az ágyra.

- Szöksz? – kérdezte Damon

- Csak randim lesz Royjal- idegesítettem.  

Pontosan egy óra múlva már egy padon ülve vártam Lizre. Damon minden lépésemet árgus szemekkel figyelte. Amíg átöltöztem, amíg ettem valamit és amíg kiszálltam a kocsijából, mert ugye bár nagyon ragaszkodott ahhoz, hogy elhozzon. Kisvártatva Elizabeth is feltűnt.

- Szia – intettem neki, hogy üljön le mellém

- Szia – átölelt. Ez jóval nem kecsegtet.

- Szóval hol szeretnéd kezdeni? – nem akartam azonnal a „mi a baj” kérdéssel rárontani. Majd elmondja magától.

- Nem tudom, de isteni új cipők érkeztek

- Értettem. Célpont: cipők.

Liz rengeteget próbált, sorra egymás után falta a boltokat. Miközben én csak egy-egy topánkát húztam fel, ő az egész boltot kétszer! Nagy lába volt, de már annyira hozzászokott az egy mérettel kisebb cipők nyomásához, hogy meg se érezte. Csodáltam is érte. A különféle divatmárka jelzésekkel ellátott táskák egyre csak gyűltek a kezében. A végén már én is átvettem néhányat, hogy nézelődhessen. Közben be nem állt a szánk. A végén már szörnyen untam a próbálgatást, a ki-be járást, én csak leakartam ülni és leállítani Lizt. Így is utáltam vásárolni, még akkor is ha én csak fegyver hordnokként szolgáltam és magamnak nem vettem semmit se. Az egyik étterem résznél helyet foglaltunk és mindketten salátát kértünk. Tulajdonképpen egy egész pulykát el tudtam volna tüntetni, kb. annyi erőfeszítést vett igénybe közel két órán át nézelődni és butikokba járkálni. Evésközben elmeséltem a Damonnal történt beszélgetésünket, és hogy mennyire nem értettem azt a két hasonmásról meg egy harmadikról szóló részt. Mintha külön UFO nyelven beszélt volna. Elizabeth sem juttatott előrébb, ő is csak tanácstalanul hallgatta. Később kitértem az egyetemre, hogy már mennyire várom és milyen kíváncsi vagyok, hogy fogom-e bírni.  Egyszer csak közbe vágott Liz.

- Nem megyek a Juilliardra – szólalt meg mintha valami égbekiáltó bűn lett volna. Egy pillanatra lefagytam.

- Tessék?

- Tudod, hogy mennyire terveztem ezt a világ körüli utat és most eljött az ideje. Halasztok egy évet.

- Jézusom, úgy adtad elő, mintha megölnélek – nyugodtam meg

- Tudom – hajtotta le a fejét

- De ennek örülünk nem? Nagy álmod valóra válik – mondtam sokkal vidámabb hangon

- Igen csak…nem merem megkérni Benjamint – mi ez, a vallomások estéje?

- Oh, ennyire vérre megy a játék? – ez alatt azt értettem, hogy ennyire komoly a dolog?

- Igen

- Akkor biztos igent mond.

- És ha nem?

- Jaj nagyon szépen kérlek, ne pánikolj már! Majd felveszed valamelyik ma vett dögös ruhádat és nem tud nemet mondani – biztattam

- A te hibád lesz ha mégse.

- Miért lenne az enyém?

- Mert te adtál reményt és csak hogy tudd, darabokra fogok törni, ha visszautasít.

- Kezdem építeni a bárkát, ha a könnyeid nem apadnának.

- Jól is teszed – fenyegetett, de egy mosoly ott bujkált a szája szegletében. El nevettem magam – Akkor megbeszéltük.

- Meg – bólintott rá. A további beszélgetésünket a csengőhangom szakította meg. A kijelzőn Damon neve villogott, erre csak megforgattam a szemeim.

- Valaki nagyon hiányol – viccelődtem

- Erről jut eszembe, engem miért nem hív Benjamin?

- Drágám ezt csak te kérdezheted meg tőle – mikor újrahívott már fel is vettem

- Hé szívem, miért keresel annyira? – szóltam bele

- Csak megkérdezem nem temetett-e még maga alá az a sok ruha.

- Épp ellenkezőleg. De mennem kell.

- Holnap találkozunk? – meglepődtem

- Haza engedsz ezek szerint?

- Csak a ma estére. – kötötte ki

- Szeretlek, szia

- Én is szeretlek, szia – kinyomta a telefont. Liz felhúzott szemöldökkel méregetett, de nem kérdezett semmit. Jól tette. Hazafelé karöltve jöttünk, közben a szabad kezünk majd leszakadt a táskák súlyától. Becuccoltunk Liz szobájába, majd én is elindultam haza. A szobámba ami már annyira hiányzott! Ott bedőltem az ágyba és amint lehajtottam a fejem a narancs macimra azonnal elnyomott az álom. 

28. fejezet

Na csak sikerült összehozni ezt a fejezet, de bele sem merek gondolni, hogy mennyit kellett rá várni. Ne haragudjatok (bociszemekkel), de ez a nyár...

Mindegy is, kárpótlásul vagy még ezen a héten jön egy friss vagy a jövőhéten 2. 

n.bella épp két napos "nyaraláson" van szóval kénytelen voltam én (SarahB) bétázni, és elég bénácska vagyok ilyenekben, azért remélem olvasható lesz.

De hessenés olvasni és komizni!!!

Ui: a kép sokat sejtető  ;)

Puszi: SarahB

Mit akarok ma csinálni? Mit is akarok egy félistennel magamon? Van pár ötletem. Forró, élvezetes ötletek… Kicsit elkalandoztam. Végül Damon kék szemei rángattak vissza. És a dilemma még mindig ott volt. Vajon mit akarok csinálni? De miért mindig én?

- Miért te mit szeretnél?- kérdeztem vissza

- Ezt komolyan meg kellett kérdezned? – vigyorodott el kajánul – Ünneprontó vagy – tette hozzá

- Hé, ki mondta hogy én nem akarom? – itt újra visszatért a remény a szemeibe, de egy jól célzott lövéssel ki is haltak – De elveim vannak – felhorkant

- Nők és az elveik – a mindenség egy nagy mennydörgéssel jelezte az egyetértését Damonnal. Elmosolyodtam

- Szokatlan mi? – már eléggé zavart a súlya így a csípője köré csavartam a lábaimat és megpróbáltam én felül kerekedni. Damon hagyta, de amint leszálltam volna róla – tudom mekkora hülye voltam hogy ott akartam hagyni- kezeit most az én csípőmre fonta és nem engedett. Mozdulni se tudtam, szorosan húzott magához. – Tudod ezzel nem hogy semmit, de épp az ellenkezőjét fogod elérni – mutattam rá a lényegre. A szorítása enyhült, de annyira azért nem hogy ott hagyhassam. Nem volt mit tenni, kényelmesen elhelyezkedtem rajta és vártam. Először a plafont fürkésztem, meglehetősen érdekesnek találtam. Aztán a tekintetem a kint tomboló viharra révedt, és mondhatom, hogy az tényleg lekötött. A fák és a levelek suhogása, az eső kopogása, a villámok fénye. – Viharos nyarunk van – állapítottam meg. Damon nem mondott semmit, csak tovább nézett ki a fejéből. Na most, mivel én nem őt néztem így nem tudom, hogy ő mit csinált – lehet engem bámul?- de életjelet  semmiféleképpen nem mutatott. Utána láss csodát, ismeretlen okokból kifolyólag az ing elkezdett kigombolódni. Nem mozdítottam a fejem, de gyorsan ragadtam meg Damon kezeit, és szorítottam vissza az ágyra őket. Aztán szépen visszagomboltam magamnak. Három perc múlva ez megismétlődött. Aztán megint még öt perc múlva. Tényleg nem képes felfogni dolgokat? Ennyire hülye lenne?  - Damon?

- Hm? – kérdezte és ujjai újra ügyeskedtek

- Nehézfelfogású vagy – jelentettem ki és végre már rá néztem.

Most hagytam, hogy kigombolja a „felsőmet”. Közben a hideg rázott az érintéseitől, és eldöntöttem, hogy azért is megleckéztetem. Nem titok milyen módon. Mire végig ért már is elkezdtem a pólóját egyre feljebb gyűrni. Könnyeden húztam le róla és simítottam végig meztelen mellkasán. Erre ő lelökte rólam az inget. Ráhajoltam és végig csókoltam a nyakán, majd rátaláltam édes ajkaira. Lassan ízleltem és ő már erőlködött, hogy maga alá gyűrjön, de nem engedtem. Megtámaszkodtam a feje mellett és jobban elmélyülő csókunk közben a csípőmet is ingerlően mozgattam. Már az én agyamat is ellepte a vörös köd, és csak egy hajszál hiányzott hogy ténylegesen meg tegyem azt az egy lépést. Áh, nem akartam abba hagyni! Még egy picit húzom csak. Tényleg mindjárt befejezem. Egy pillanat esküszöm! De annyira jó, rengeteg ó-val jó. Úristen nekem ennyi is elég lenne, hogy a csúcson legyek. De tényleg megszakítom a csókot. Komolyan! De kell egy kis idő a felkészülésre, azt addig ki is élvezem! Éreztem hogy Damon már végképp feladott mindent és már nála el is szakadt a cérna. Erősebben és erősebben szorította a csípőmet vagy épp markolászta a combomat, amivel nem igen könnyítette meg a helyzetem. Belenyögtem a csókba, de ezzel nem csak én voltam így. Felnéztem az órára.

 – Oda nézz, már dél van. Te nem vagy éhes? Mert én mint a farkas… - kikerekedtek a szemei majd összeszűköltek, de sikeresen eltaláltam a szabadulási pillanatot és már az ajtóban toporogtam, a fehér inggel magamon. De gyors vagyok! Mondanom sem kell, vámpírsebességgel termett előttem, igencsak dühös arccal. – Ugye nem akarod, hogy éhen haljak? – tettem az ártatlant. Nagy levegőt vett és már enyhült arckifejezéssel válaszolt

- Persze, hogy nem- hát a hangja még mindig ijesztő volt. Ekkor fogadtam meg, hogy többé nem űzök ilyen kis játékot vele, mert egyszer tényleg megjárom.

- Jó – mosolyogtam nyugodtan – Esetleg kaphatok valami mást ruha gyanánt? – mutattam a rajtam lógó ingre. Damon megcsóválta a fejét

- Szemet szemért – mondta. Szóval most bosszút áll rajtam?

- Fogat fogért- fejeztem be. De tetszett ez az elv.

Damon csinált nekem valamiféle húst, és még köretet is kaptam mellé. Az első meglepődésem nem kis ideig tartott. Damon tud főzni! Nem hittem a szememnek, főleg hogy milyen otthonosan mozgott a konyhában! Aztán egyik ámulatból estem a másikba mikor rájöttem, hogy mennyire finom amit eszek. Nem csak főz, de még milyet! Imádtam az ízt és utáltam, hogy elfogyott… Amíg én ettem addig Damon is előhozott valahonnan- azt hiszem a pincéből- egy tasak vért és jó ízűen itta azt a kanapén. Oké, hogy nem vagyok finnyás és nem zavar a vámpír léte, de nem volt valami étvágygerjesztő. Nem zavartatta magát, nem mintha kellett volna, de értitek. Mi után végeztem jó kislány módjára megköszöntem és felálltam. De vajon hova is akartam menni? Damon szobájába biztos nem. Így csak tanácstalanul álltam és valószínűleg a legidiótábban nézhettem ki.

- Mit csinálsz? – kérdezte Damon

- Hát…ööö…izé… állok, nem látod? – furcsállva nézett rám

- De, azt látom.

- Gondolom, mivel fogságodban tartasz, nincs sok esélyem hazamenni.

- Nincs – teljes testemmel felé fordultam – Legalábbis ma estig – na ez a válasz mennyivel jobban tetszett!

- Miért, mi lesz ma este?

- Majd meglátod – mondta

- És én addig mit csináljak? – megrántotta a vállát? Mi van most bedurcizott? – Túlságosan titokzatos vagy mostanában – döntöttem oldalra a fejem

- Mivel nem vagy a barátnőm nem vagyok köteles elmondani, hogy mire készülök – aú, bár megérdemeltem

- Igen, mindazonáltal engem is érint a dolog, és szeretném tudni, hogy mire készüljek – megrázta a fejét – Jaj, ne már! Legalább valami támpontot adj

- Nincs – mondta erőteljesebben hogy tudomásul vegyem. Úgy lett.

 Lehuppantam mellé a kanapéra és újfent csak bámultam ki az ablakon. A vihar már elvonul és ezerrel sütött a nap. A házban is egyre melegebb lett, pedig rajtam csak egy ing volt. Rádőltem Damon vállára és felhúztam a lábaimat. Nem igen volt jobb dolgom, mint megint csak nézni a semmit. Ez már káros az agysejtekre! Aztán úgy döntöttem keresve se találtam volna jobb lehetőséget a kérdéseim feltételére, így kapva kaptam az alkalmon és megszólaltam.

- Damon? – a kezei végig simítottak a combomon. Sokadjára nehezíti meg a dolgom, ezekkel a kis érintéseivel. „Örömömre” ujjai ott is maradtak és cirógatni kezdett. Mély levegőt vettem, hogy koncentrálni tudjak.

- Hm?

- Kérdezhetek valamit? – bár nem láttam, fogadni mertem volna hogy összeráncolta a szemöldökét

- Igen

- De ne értsd félre, jó?

- Nem fogom – egy pillanatig csak az ujjai által okozott jóleső érzésre pontosítottam, majd újabb nagy levegő után belekezdtem.

- Ugye bár én – nyomatékosítottam az „én” szót- szakítottam. És hát általában olyanokkal szakít az ember akivel valamilyen okból kifolyólag de már nem érzi jól magát vele, vagy nincs meg az a plusz. – csend következetett- Akkor miért van az, hogy én még mindig érzek valamit irántad? Miért szeretnék még mindig a közeledben lenni? Olyan mintha szükséget éreznék, hogy szükségem van rád, de még se akarnám újra a barátnő szerepet betölteni. – elhallgattam és örültem, hogy nem kell a szemibe néznem. Keze még mindig akadálytalanul járt-kelt a combomon, majd meglepő komolysággal válaszolt.

- Az agy felülírhatja, kontrollálhatja az érzelmeidet, de kitörölni nem tudja. És az érzelmeket sem lehet kikapcsolni. Hidd el, próbáltam. Okosan döntöttél. – ennyi? Szép volt és jó, és tényleg igaza lehetett, de csak ennyit tudott mondani? A végén még megdicsér, hogy elhagytam?

- Tessék?

- Mérlegeltél és igazad volt. Velem veszélyben lennél ezért döntöttél az úgynevezett szerelem – mondta iróniával a hangjában- ellen.

- Most még is itt vagyok

- Mert én azt akarom. – nana, azért nem csapjunk át váltságdíjas-emberrablós szerepbe.

- Meg tudnék szökni

- Hogyan képzeled te azt?

- Lássuk csak…kiugranék az ablakon

- Mire leérnél ár már az ölemben landolnál

- Akkor is kitalálnék valamit – örültem hogy oldottabb lett a beszélgetés.

- Most én kérdezek

- Rendben. De nem hiszem hogy van olyan amire jobb választ tudok a te 100 valahány éves tapasztalatoddal ellenben.

- Azért megpróbáljuk. Hogy választasz két szerelmed – megint gúnnyal mondta-  közül? Honnan tudod, hogy nem fogod megbánni a választásod?

- Hogy ez most ide? Nem értem

- Nem is kell, csak válaszolj.

- Először teljesen egy értelmű. A másodikat

- Miért?

- Mert ha igazán szeretted volna az elsőt sose szeretsz bele a másodikba.

- Van egy elbűvölő, gyönyörű, kedves lány, akit szeretsz és azt hiszed ő is szeret. Aztán kiderül, hogy egy önző ribanc és senkivel sem törődik magán kívül. Azután találkozol egy majdnem ugyanolyannal, - legalább is külsőre- aki tényleg olyan mint az előző volt még eleinte, minden hátsó szándék és rossz akarat nélkül. Beleszeretsz és azt hiszed, hogy valós, de ekkor megjelenik a mindent felkavaró harmadik személy. Aki annyira csodálatosan különbözik tőlük, hogy képes lennél beleszeretni és mikor ez megtörténik rá jössz, hogy csak ő kellett neked. Valaki aki mindent megváltoztat és annyira máshogy szemléli a világot és saját magad, hogy az sem érdekel ha felég a világ, abban a tudatban halnál meg hogy együtt voltatok és rádöbbentett, hogy van amit jobb nem elfelejteni vagy kikapcsolni.

- Mit akarsz ezzel mondani? – egyre homályosabbak lettek a dolgok. Damon mélyen elhallgatott.

- Semmit – mondta néhány perc után.

A kezét levette a lábamról és teljesen más hangnemben megszólalt.

- Ideje készülődnöd

- Nekem? Hova?

- Randira megyünk- felállt én meg eldőltem ahogy eltűnt a válla a fejem alól.

- Mi?

- Irány öltözni. A szobámban van a ruhád kimosva, levasalva, szépen, ahogy kell

- Damon drágám jól vagy? Nem fáj valamid? – megijesztett

- Menj öltözni – mondta én pedig zavartan elindultam

A lépcsőn felfele menet Damonra gondoltam. Annyira más volt ezelőtt. Olyan mint Stefan, érzelmekkel, bölcs gondolatokkal. Uh… A szobában tényleg ott várt a ruhám. Gondoltam előtte lezuhanyozok. A víz nagyon jól esett és teljes boldogságban léptem ki az ajtón, majd sétáltam az ágy mellé. Körülnéztem, de nem találtam amit kerestem. Már nyitottam a számat, hogy szóljak neki, de már előttem is volt.

- Mi a baj? – kérdezte, és végigmérte a törülközőbe csavart testemet

- Nincs melltartóm – felszöktek a szemöldökei

- Majdnem két napig egy bugyiban és egy ingben járkáltál

- Igen, de csak előtted. – felvette a ruhát, ami még mindig az volt amit a szülinapomon viseltem, és megvizsgálta.

- Ne butáskodj, ilyen ruha alá nem is kell melltartó. Egyáltalán minek vettél alá?  

- Nem, de én nem megyek anélkül emberek közé

- Sarah, te most csak viccelsz velem ugye?

- Teljesen komolyan beszélek – kifordította és az orrom alá nyomta

- Nézd meg, ennek külön melltartó rész van kialakítva. Minek venné alá?

- Oké, ha nem tudnám mikre vagy képes az ágyban, akkor most helyből azt mondanám, hogy meleg vagy. Viszont ha nem tudnám, hogy Liz, hogy viszonyul hozzád akkor azt mondanám, hogy viszonyotok van. Ugyanígy beszél ő is. – elnevette magát

- Csak vedd fel

- De olyan feszélyezve fogom magam érezni tőle – nyávogtam

- Majd én gondoskodom róla, hogy ne – a kezembe nyomta a ruhát és kislisszolt.

Harminc perc múlva már egy előkelő étteremben ültünk, gyertyafényes vacsoraasztalnál.

- Mi most mit csinálunk? – bukott ki belőlem a kérdés, az ásványvizemet kortyolgatva.

- Engedd meg, hogy felvilágosítsalak

- Nagyon szeretném, köszönöm

- Mi után szakítottál velem, néhány napra rá elmentem Elizabethez.

- Úristen! És még élsz?

- 145 éve nem, de kösz a kérdést.

- Tudod, hogy gondolom.

- A végére odajutottunk, hogy ha vissza akarlak kapni, vissza kell hogy hódítsalak. – vajon azért ugrott rögtön a végére, hogy megőrizze azt a férfias önérzetét?

- És most azt teszed? – bólintott. Elég különös érzésem támadt. Ennyire szeretne? Hát nem cuki?

- Gondoltam most próbálkozom emberi dolgokkal. Randevú, beszélgetések és hasonlók

- Beválik?

- Mond meg te – vigyorgott

- Meglátjuk – mosolyogtam vissza

Bevált! Persze ezt nagyon gondosan eltitkoltam Damon elől. Különös érzés volt, mintha Damon teljesen átvedlett és új „ember” lett belőle. Odafigyelt és végig hallgatott. Nem mintha eddig nem tette volna, még is teljesen más formában. Annyira érződött rajta az érdeklődés és szeretet. Nem szerelem, csak szeretet! A vacsora végén Damon úriemberként felsegítette rám a kabátomat. Persze miért is vitt volna haza? Nem úgy volt, hogy elenged a ma este után?

- Otthon, édes otthon – mondta miután beléptünk a hatalmas házba

- A tied – válaszoltam. Megfordult és rám nézett. – Igen?

- Esetleg valamit inni a finom vacsora után? – wááá, ha mindig így beszélne sose hagynám el

- Kiskorú vagyok

- Nem vagyok zsaru – vigyorgott továbbra is

- Nem örülnél neki, ha elveszteném a fejem

- Biztos vagyok benne, hogy igen – oké még egy ilyen szívdöglesztő mosoly és elélvezek. Itt volt az ideje, jól megregulázni a gondolataimat. Megráztam a fejem, hogy elhessegessem őket, de már a hanghoz képek is csatlakoztak. Úristen, saját magam kergetem az őrületbe.

- Csak vigyél haza légy szíves – nyeltem egy nagyot. Tényleg nem sülne ki abból jó, ha itt maradnék. Tettem hozzá gondolatban. Újra rám nézett, immáron egy pohár whiskyvel a kezében.

- Miért? – elfordultam mielőtt széles mosolyra húzhatta volna a száját

- Hadd kérdezzek valamit. Ugye ti nem az a fajta vámpírok vagytok, akik beletudnak mászni az ember fejébe? – csak biztos akartam lenni, de nem nyugtatott a tudat, hogy mióta ott voltam nem jutottam verbénához.

- Miért is? – tette fel újra a kérdést

- Csak érdekelne – eközben végig háttal álltam neki

- Ha már így érdekel, de – keményebb hangon szólaltam meg

- Akkor lennél szíves kimászni a fejemből?

- Nem tudtam, hogy ott vagyok – csak ne forduljak meg! De nehéz háttal állni egy ilyen pasinak!

- Ez nem vicces – csattantam fel. Egyre szaporábban vettem a levegőt, mind a düh miatt és mind a… áh tudjátok ti.

- Nem viccelek – éreztem a leheletét a nyakamon- De szeretném tudni mi az ami ennyire felbosszantott. – tudtam hogy nem a „felbosszant” szóra gondolt, csak nem akarta a másik végletet kimondani, azzal még jobban húzva az idegeimet. – Sarah? Valami baj van? – mormogta a nyakamba és elém nyújtott egy pohár valamit. Megszagoltam.

- Honnan tudod? – de jó, nem remegett a hangom.

- Hogy vodkát iszol, vagy hogy azért nem fordulsz meg, mert szégyelled magad? – na megmutatom, hogy nem félek szemtől szemben beszélni vele.

Megfordultam, de ki számított rá, hogy ennyire közel lesz? Szólásra nyitottam a szám, de ajkaink súrolták egymást és ő egy pillanatig sem tétovázott. Első csók volt a javából. Először csak ízlelgette az ajkaimat, majd egyre vadabbul csókoltam, mikor meguntam a lassúságát.

- Damon? – a homlokának támasztottam az enyémet

- Igen? – perzselt a lehelete

- Utállak – gyorsan lehúztam a vodkát és kiejtettem a poharat a kezemből, ami hangos csattanással ért földet.

 Újra rátapadtam ajkaira. Egyre őrjítőbben csókolt, az alkohol okozta perzselés a torkomban semmi volt, a Damon okozta vágy mellett. Nem tudtam betelni az ajkaival és még többet akartam. Nyaka köré fontam a karjaimat, az ő kezei pedig a derekamra vándoroltak. Minden annyira tökéletes volt. Már csak azt éreztem ahogy kicsúszik a talaj a lábaim alól és már egy puha ágyon fekszem. A szobában mindenhol sötétség volt, csak az ablakon beszűrődő hold és csillagok fénye adott némi gyér világítást. Egy pillanatra sem szakadtunk szét. A szívem hevesen vert, még is alig tudtam mozdulni a vágytól. Damon gyorsan szabadított meg a ruhámtól, leszakította rólam. Egy végtelen pillanatra összekapcsolódott a tekintetünk és kék szemei szinte feketéllettek az izgalomtól. Ennek egyéb fizikai jelét is adta. Nem teketóriáztam sokat, szinte letéptem róla az inget. Hallottam, ahogy a gombok lepotyognak a padlóra. Mindkét tenyeremmel végig simítottam fedetlen mellkasán, amíg a melleimet masszírozta ezzel is elhaló nyögéseket csalva ki belőlem. Végig csókolt a nyakamon egészen a kulcscsontomig. Én már rég kicsatoltam az övét és némi segítséggel már el is tűnt a nadrág róla. Újra hevesen az ajkai után kaptam. Kisebb áramütésekként értek az érintései. Nagyokat sóhajtottam ezzel is megszakítva csókunkat. Szorosan hozzám simult, egy levegőmolekula sem férhetett volna be közénk. A hátára vándoroltak ujjaim, ezzel megtalálva egyik legérzékenyebb pontját. Éppen csak hogy hozzáértek az ujjbegyeim a hátához, de mindig kisebb remegéshullámok futottak rajta végig. Újra és újra végig cirógattam a hátát, játszva az idegzetével. Láttam ahogy teljesen ellepte agyát a vörös köd, és a bugyimat is a ruhám sorsára küldte. Magát is megszabadította a zavaró ruhadarabtól és egy határozott mozdulattal eggyé váltunk. Lassan mozgatta a csípőjét ezzel is az őrületbe kergetve. Lázasan kaptam mézédes ajkai után, újra és újra gátlástalanul felnyögve. Damon elmosolyogta magát amint látta vonaglásomat, de ez sem maradt megtorlatlanul. Remegő ujjaimmal újra izzadt hátát cirógattam, amitől rögtön lehervadt a mosoly a szájáról, és csak sorozatos morgásokat hallatott. Egész testemet tűz égette még is Damon érintéseitől ráázott a hideg. Soha nem éreztem még ehhez hasonlót. Kisimított egy arcomra tapadt tincset és a hajamba túrt. Erős csókokat nyomott az ütőeremre, amitől csak még jobban száguldozni kezdett a vér ereimben. Ajkaink újra egymásra ezzel is fokozva az élvezetet. Hátra vetettem a fejem ahogy éreztem közeledni az édes kielégülést. Pillanatokra rá apró szilánkdarabokra tört a világom és az extázis okozta sikolyomat Damon vállában nyomta el. Utánam rögtön Damon is elért a csúcsra egy hosszú és hangos hörgés kíséretben. Zihálva gurult le rólam, mellém. Én már meg is fulladhattam, annyira nem jutottam levegőhöz. A mellkasom gyorsan hullámzott, de a szívem még azt is meghazudtolta. Megpróbáltam magunkra tenni a takarót, de a kezem csak erőtlenül esett le az ágyról. Végül nehezen, de sikerült és meglepődtem, hogy mennyire nehéz is a takaró valójában, vagy csak engem gyengítettek le nagyon? Damon a mellkasára vont ami nagyon jól esett. A normális levegő vétel még mindig nehezemre esett, de megnyugtatott a tudat, hogy Damonnak se könnyű visszaállni az egészséges tempóra.

- Hát…ez fantasztikus volt – mondtam akadozva

- Frenetikus – helyesbített. Fél óra múltán is bárgyún és gyengének éreztem magam. – Hé jól vagy? – kérdezte Damon némi aggódással a hangjában

- Csak mint akin áthajtott egy Tigris tank

- Szóval úgy döntöttél mégis lősz magadra? – emlékeztetett a jó néhány nappal ezelőtti beszélgetésünkre. Nem akkor véglegesítettem a szakításunkat? De! Ez most megsemmisülni látszik.

- Még hozzá egy 127 mm-es légvédelmi gépágyúval

- Tank és ágyú?

- Tudom, csoda hogy élek – ironizáltam.

- Szóval hogy értetted, hogy utálsz? – kérdezte

- Így – megcsókoltam

- Ha neked ez az utálat, akkor megnyugodhatsz, én is utállak. – megcsókolt.

Az ég kék, a fű zöld, a nap süt és én újra Damon karjai közt alszom el. A világ ismét tökéletes néhány órácskára…