Hello mindenki,képet sajnos most nem találtam,remélem nem baj :D.Viszont szomorú hírrel szolgálok,ugyanis el lehet kezdeni visszaszámolni,mert már nincs túl sok hátra Sarah kalandjaiból.Azért még van bőven,de nekünk még csak most állt össze a fejünkben hogy hogy is legyen és mostantól eléggé fel fognak gyorsulni az események(ha jól emlékszem).
Addig is élvezzétek-Puszi:n.bella
- Anya? – kérdeztem rekedt hangon, felébredve a homlok simogatásra
- Minden rendben, kislányom? – kérdezte rekedten és én rögtön dühbe gurultam. Muszáj volt, lefékezni magam, ezért próbáltam a lehető legvisszafogottabban válaszolni.
- Úgy nézek ki?
- De hát mi a baj?
- Ha tudnám, nem ilyen állapotban lennék. –morogtam, de anya megrovó tekintettel nézett rám- Fáj a fejem, hányingerem és lázam is van. Oh és a kedvencem görcsöl a hasam, nem is akárhogy!
- Jaj Sarah! – nyögött fel. Kikapcsolta a már véget ért mesét és felsegített a szobámba. Vagy Damon játszott anyát, vagy anya képzelte magát Damonnak, de mindkettő úgy pátyolgatott, mintha pólyás csecsemő lennék. Hideg zuhany, már megint! Pfúj! Ruhacsere. Kisebb pfúj. Lázmérés. Elviselhető. Babusgatás, hagyjatok már békén! Anya egy feltétellel ment ki a szobámból, ha roszabbul vagyok azonnal szólok. Tényleg azt hiszi, hogy egy betegség mínusz 10 év és úgy kezelhet mint egy 8 évest. Na ne már! De mielőtt véglegesen kilépett volna a szobámból, még veszekedtünk, mivel ő minden áron itthon akart velem maradni. Sikerült meggyőznöm az ellenkezőjéről!
Az éjszaka további részében semmit sem érzékeltem a külvilágból. Lehet elájultam? Minden esetre az ágy végénél ébredtem. Ezezk szerint nem kicsit mozgolódtam.
- Jó reggelt napsugár.
- Már elrontottad – mormogtam a hangnak, ami eddig ismeretlen helyről jött. Miért becézgetik az embert mikor beteg? Máskor nem érdemli meg, vagy attól tán gyorsabban gyógyul?
- Hogy vagy?
- Ragyogóan – ironizáltam – És tudod mit? Nyugodtan lehet bűntudatod, a te hibád! Miért nem lehet ágyban szeretkezni és kettő: miért súlyosbítod a helyzetem ilyenekkel mint „napsugár”? – folytattam a még mindig meghatározatlan helyzetű hangnak
- Karmol a cica.
- Vadmacska minimum. És lennél szíves látható helyzetbe kerülni? Mivel észrevehetted nem tudok megmozdulni – korholtam
- Miaú – csak felnyögtem, és az arcomba bekúszott egy Damon-fej
- Komolyan, hogy vagy?
- Sugárzok – azért is a napos vicceknél maradtam, már ha ezek nevezhetők tréfának.
- Hogy aludtál?
- Nagy valószínűséggel ájultan.
- Ellenőriztem és nem.
- Köszönöm doktor bácsi.
- Sokat izzadtál és mocorogtál.
- Talán mert beteg vagyok? – felültetett – Ment volna magamtól is…
- Azért fekszel 10 perce mozdulatlanul, mi?
- Kényelmes volt.
- Poénkodásnak vége Sarah.
- De ha már csak ez maradt nyomorult életemben? – gúnyolódtam
- Irány a zuhany!
- Hány óra van?
- Fél tizenkettő
- Tyű! – ámulatba estem mennyit aludtam- Semmi bajom, majd tusolok ha kedvem tartja.
- Ne makacskodj
- Csak az igazta mondom
- Ha mész 20 métert anélkül, hogy megremegne a lábad elhiszem – és megkzedődött a fejfájás szezonja
*
Betegség volt, betegség lesz, de a lényeg hogy most nincs. Össz-vissz 3 napig szenvedtem, aztán varázsütésre elmúlt minded. Mióta Damonnal vagyok, túl sok a furcsaság…nem igazán törődtem vele. Igaz, anya és Damon kitűntetést érdemelene az ápolásomért. Szörnyen kibírhatatlan voltam.
A kertben heverésztünk, a hőségben. Úgy tűnik ez a földön fekvés szokásunk lett. Egymás mellett, de ujjainkat összefonva feküdtünk a füvön. Élveztem, hogy a nap éget és szívom magamba a D-vitamint.
- Emlékszel a betegséged előtti éjszakára? – kérdezte Damon komoly hanggal a csendet megtörve
- Persze.
- És a kérdésedre?
- Ezernyi kérdésem volt.
- Ami valahogy így hangoztt: „Mi lenne ha azt mondanám szeretlek?”
- Rémlik valami.
- És nem mondassz semmit.
- Kellene?
- Unom ezeket a beszélgetéseket. Én kijelentem: Sarah te belém estél!
- De jó, hogy így tudod – kicsit vártam, majd tudva hogy lebuktam, lemondóan felsóhajtottam- Oké, rajta kaptál. - Felém fordult és én újra elmerülhettem kék szemeiben. Elmosolyodott
- „Milyen szép ez az életkor. Emlékszem erre a kék ködre, ismerem; a svájci hegyeken ül ilyen. Ez a köd, mint valami áldás burkol be mindent abban az időszakban, amikor már-már véget ér a gyerekkor, s boldog, vidám, óriás köréből mind keskenyebb és keskenyebb út vezet tovább, és egyszerre vidám is, borzongató is végighaladni a feltáruló szobák során, habár úgy látjuk, fényesek, gyönyörűek…Ki nem élte ezt át?” – nem hittem a fülemnek, nem hittem a szememnek. Damon arcvonásai felengedtek, most először volt tiszta és látható a szerelem rajta. Tényleg ilyet tenne?
- Tolsztoj – mondtam a csodálkozástól csak suttogásra tellő hangomon
- Ügyes. Nem hittem hogy ismered – és a következő pillanatban már nyoma sem volt az előbbi érzéseknek az arcán. Felöltötte megszokott gúnyos mosolyát és hangnemét. Miért csinálja ezt egyfolytában? Ellenkező irányba fordítottam a fejem. Tudtam már csak néhány hét és vége a nyárnak.
- Szóval most arra célzol, hogy éretlen lányka vagyok aki most fedezi fel a világot? És csak nem azt mondtad, hogy te is voltál ilyen?
- Nem én, Tolsztoj írta. Csörög a telefonod – szólt Damon
- Nem is – ránéztem, mire ő a fülére mutatott- Franba – rohantam befele, majd kettessével vettem a élpcsőfokokat és rávetődtem az ágyamon lévő mobilra. Időm se volt megnézni ki az, automatikusan tettem a fülemhez és vettem fel.
- Haló?
- Szia- Liz köszönt a másik oldalról
- Mond
- Átjössz ma? – képzelődtem vagy tényleg remgett Liz hangja? Nem olyan sírósan, inkább izgulósan
- Öö…persze. Baj van? – muszáj volt rákérdeznem
- Úristen, dehogy. Csak gyere.
- Mi ez a nagy sietség?
- Majd megtudod
- O-ké. Akkor este körül megyek
- Jó.
- Szia, puszi
- Szia – a telefonomra meredtem. Most már én is kíváncsi lettem, hogy mi az a nagy dolog. Visszaballagtam a mozdulatlanul heverő Damonhoz.
- Jó hírek?
- Nem tudom. Majd kiderül – morfondíroztam
A nap olyan hamar eltelt a semmittevéssel, hogy alig vettem észre, hogy naplemente van.
- Ez egy nagyon jó nap volt. Szia Damon – álltam fel és indultam az ajtó felé
- Mi?
- Pá. Nekem találkozóm van Elizabethtel.
- Szépen itt hagysz.
Válaszra sem méltattam, felmentem lezuhanyozni. Csak fehérneműt vittem magammal, arra gondoltam, majd kiválasztom a ruhát. Arra nem számítottam, hogy Damon nem ért a szóból. A szobám közepén állt és várt. Makacsság, az őrületbe kerget. Végigmért, de nem szólt semmit. Akkor én miért tegyem? Beálltam a ruhásszekrényem elé, és nulla perc válogatás után egy farmer rövidnadrágnál és egy fekete pólónál döntöttem. Nem erőltettem meg magam e téren. Ledobtam az ágyamra, bezártam az ajtót és megfordulva Damonba ütköztem.
- Ha csak egyszer úgy viselkednél mint egy ember…
- Akkor nem szeretnél.
- Próbáld ki – mosolyogtam el magam
- Tud még Elizabeth várni 15 percet?- gondolkodó fejet vágtam
- Nem hiszem, nekem sürgősnek tűnt – Damon elfancsalodott, megpróbáltam kikerülni, de miért is sikerült volna? Mindig az utamba állt. – Szeretnél valamit? – tudakoltam. Megcsókolt majd az ágyra fektetett. Ez egy határozott „igen” volt.
- Damon, nekem mennem kell- felsóhajtott, homlokát a homlokomnak támasztotta
- Komolyan?
- Igen
- Vissza nem térő alkalom – csábított
- Akkor ezt kihagyom- vigyorogtam és kimásztam előle
Gyorsan magamra kaptam a ruhákat. Anyának cetlit írtam hollétemről és elindultam az utca túl végére. Damon kézen fogva kísért. Néhány méterre voltunk a háztól mikor kinyílt az ajtó és Benjamin alakja körrajzolódott, aztán Lizé is. Átölelték egymást és hosszan csókolóztak. Túl hosszan… Damon is maga felé fordított, és közel sem olyan hosszan egy pillanatra összeforrtak ajkaink majd eltűnt a sötétben. Odamentem Ben háta mögé és jelzésképpen megköszörültem a torkom. Lehet nem is hallották? Vártam még egy kicsit, majd felszólaltam
- Sziasztok- szétrebbentek, Liz lesütötte a szemét, majd Benjamin kapcsolt és megfordult óriási vigyorral a száján.
- Szia Sarah – még mindig meglepődtem nagy termetétől
- Szép az este?
- Nagyon. Jól van kicsim, -fordult hátra – holnap találkozunk. Szia- intette nekem
- Jó éjt –és átvettem a helyét – Mint a halál – céloztam pontosságomra. Na, mi volt olyan fontos? Miért is kell szemlesütve szégyellni mindent előttem ami Benjamin?
- Majd megtudod. Gyere – meg se hallva az utolsó kérdésem invitált be, de rögtön ki is mentünk a kertbe. Nem csoda, akkora hőség volt, még este is. Beleültünk a hintaágyba és Liz velem szembe fordult.
- Szóval? – most már biztos, hogy nem volt nyugodt.
- 30-án indulok – elmosolyodtam
- Tudom, én is a West Pointra – nem fogtam a dolgot
- Nem úgy Sarah – összeráncoltam a szemöldököm
- Hanem? – ekkor esett le. Elnyíilt a szám, valamit mondnai akartam, csak hát ledöbbentem.
- A világkörüli út?- suttogtam. Bólintott. Waow, nem tudtam feldolgozni az információt. Ő csak elmosolyodott és folytatta
- Banjamin is jön – tette hozzá
- Azta. Nem tudom elhinni. – megfogta a kezem és anyáskodva nézett a szemembe majd beszélni kezdett.
- De tudjuk tartani a kapcsolatot szívem. – de fel tudott húzni mikor így beszélt hozzám
- Persze, csak el kell jutnia a dolognak az agyamig. Anyukád mit szólt hozzá?
- Félt, de nyugodtabb, hogy Benjamin is elkísér.
- Komoly a dolog – nyugtáztam- És ha szakítotttok út közben – megforgatta a szemeit – De komolyan.
- Olyan nincs – jelentette ki. Túl biztos benne…
- Akkor ti már lefeküdtetek, hogy ennyire tuti? – kérdeztem rá, tudva Elizabethnek mit jelentenek ezek a dolgok
- Hé, tudod, hogy csak esküvő után.
- Aha. Szegény Ben.
- Tökéletesen megvagyunk.
- Gondolom…
- Nem mindenki olyan nimfomán mint te.
- Majd leszel, amúgy semmi bajom, csak Damon mindig belevisz a rosszba – rebegtettem a szempilláimat jelezvén, jó kislány vagyok
- Képzelem.
- Inkább ne. Benjaminról fantáziálj.
- Hülye.
- Nem, csak életszerű.
- És hol kezditek?
- Mivel most Észak Amerikában vagyunk elindulunk dél feléMexikó,Guatemala,Hondurasz,végig Dél-Amerikán.Azután meg majd mgelátjuk.
- Egy évig?
- Igen – nagyot nyeltem
- Szemét húzás itt hagyni – róttam meg. Lehajtotta a fejét
- De biztos gyönyörű lesz valami egzotikus helyen a lánykérés – vigyorogtam
- Úrsiten, dehogy is! Lehet szakítunk.
- Ez paradoxon.
- Mi?
- Még 3 perccel ezelőtt halál biztos volt, hogy együtt haltok meg, most meg már nem? – elpirult- Kis hazudós. De én leszek a második aki megtudja. Ígéred? – megölelt
- Persze, hogy ígérem
- Nem akarom, hogy elmenj – sóhajtottam és erősen magamhoz húztam. – De könnyes búcsút sem akarok, még van 2 hét. Hamarabb is szólhattál volna, te lány.
- Tudom – elengedtem – Hiáynozni fogsz.
- Csss. Másfél hétig semmi búcsúzás, értetted?
- Igen. Akkor térjünk rád. – felhúztam a szemöldököm
- Mert?
- Azóta, hogy balhéztatok Damonnal semmit se tudok.
- Azóta drágám, megváltottuk a világot. – elvigyorogtam és kirázott a hideg – El sem enged. Nem tudom, hogy fogalmazzak, hogy ne bántsam meg a kis szűzies életmódod, de… -nem hagyta hogy befejezzem, közbevágott
- Ezt légy szi’ ne – hadarta, és én csak megértően elmosolyogtam magam
- Akkor csak cseréld ki a személyeket – újfent közbe akart szólni, de nem hagytam – képzeld el a csillagos eget, a fák lágy suhogását, és a még kényesztetőbb érintéseket a bőrödön – a távolba révedt és beharapta alsó ajkát. Hangnemet váltottam és flegmán tettem hozzá- Amúgy Tolsztojt idéz – hallottam ahogy Liz elképzelt jelenete ezer darabnyira esik szét és csúnyán nézett rám
- Ki? – nagyon elragadta a képzelete
- Nem Benjamin – elnéztem én is a ház végén lévő sötétségbe és nem tetszett amit láttam. Vigyorogva kértem Lizt hogy menjünk be és folytassuk ott a beszélgetést.
