Igen igen,ezt el se hiszitek mi?Hát én se :D De hát ahogy mondani szokás,ami késik nem múlik,és mi tartottuk is ehhez magunkat igen alaposan.De ez most egy jó kis szerelmetes fejezet lett engesztelésképp.
Jó szórakozást.Puszi:n.bella
Ott feküdtünk a sötét erdő kellős közepén egymás karjaiban heverve. Igen, közben beesteledett, mégse szóltunk egymáshoz. Hallgattunk. Magam részéről akadt egy pár indokom a csendre. Féltem, ha kinyitom a számat, tönkreteszem az annyira áhított tökéletes pillanatos és az tovaszökken. Nem akartam hogy elhagyjon! Eme sok „tökéletes pillantnak”nak nevezett percből órák lettek. Csend és nyugalom. Mostanság a kedvenc mondatommá vált.
Mi pedig bezárkóztunk. A világ elől, egymás elől, de még saját magunk előtt is, ide a másik karjaiba. Kell jobb hely? Úgy éreztem mintha egy sziget lennénk, ami azonnal süllyedni kezd amint szó hagyja el szánkat. Más felől viszont, fogalmam sem volt mit mondhattam volna. Ezernyi és több gondolat cikázott át a fejemnek, de még is üresnek éreztem azt. Valahogy semmi sem volt elég megfelelő. Pedig elsőre minden annak tűnt!
Azt nem tudtam Damonnak mi oka lehetett a hallgatásra, minden esetre ő elgondolkodva tanulmányozta a csillagokat és azok úrnőjét, a Holdat.
Istenem, pont mint egy filmben-gondoltam. Körbeölelt minket a hideg éjszaka, de csak egymásra volt szükségünk!
A fák lombjai meg se rezzentek, és csak neheztelve engedtek át némi fényt. De az égitestek győzedelmeskedtek és hívatlan vendégként betolakodtak a kis tisztásra. És ezzel a kis réssel a levélpajzson, sikerült bevilágítaniuk élő parnám – akkor- tökéletesnek ható arcát.
Kék szemei ezüstösnek hatottak, de élénken csillogtak, ajkait néha erőtlen mosolyra húzta vagy épp a szemöldökét ráncolta. Olykor csak az arcélét figyeltem.
Ez nem lehet ő! Nem lehet Damon Slvatore! Nem lehet, mert a mostani férfiból megannyi érzelem áradt, bár titkolni próbálta. Nem lehetett ő, mert akin feküdtem kedvesen, becézgető mozdulatokkal kényesztette a bőrömet. Hajammal játszott és még az is megesett, hogy magához húzzon egy csókra. Ilyenkor én is elmosolyodtam.
Összeérő meztelen testünk között izzott a levegő, inkább perzselt. Az idő lehűlt, még se fáztam vagy dideregtem. Ilyen lehetséges?
Agyamba még is csak sikerült beférkőzni a problémának mi végett ott hevertünk. Önnön kezem által vetek véget az órák óta tartó idillnek.
- Ezzel semmi sincs megoldva. Főleg a kibékülés nem – tudattam vele, merev hangon. Lehet a hangszálaimnak azért sikerült megfagyniuk?
- Össze voltunk veszve? – csodálkozott
- Tudtommal, igen.
- Áh. Csak megtaláltál egy régi képet majd feldúlva elviharzottál. Ez nem számít annak.- a mellkasán játszadoztam
- Nekem rémlik valami szócsata is.
- Mellékes- legyintett a levegőbe- Csak megengedtem hogy kicsit élezd a nyelved rajtam.
- Köszönöm, de nekem nem mellékes- idéztem őt- Én megoldásért jöttem, mint egyetlen felnőtt ebben a se veled se nélküled kapcsolatunkban. De te aztán tudod, hogy tereld el az ember figyelmét
- Született tehetség vagyok- nagyzolt, de komolyan álmosságot hallottam a hangjában?
- Azt nem kétlem. Mind azonáltal elmondom miért jöttem- nagy levegőt vettem és kinyögtem- Szükségem van rád – hóhé! Ezt akartam én mondani? Mi van már saját magam irányítása alatt is elvesztem a kontrollt? Robotpilótára kapcsoltam volna?
Feszült csend következett, levegőt venni is alig mertem. Bár szívverését nem hallottam, de minduntalan egyre jobban hullámzó mellkasát érzékeltem. – Nos, a válasz nem tűr halaszás. Szóval ha megkérhetnélek…- direkt hagytam függőben a mondatot és újfent vártam a válaszra, amiről már azt hittem sose jön meg.
- Szeretlek- súgta a fülembe. Tetőtől talpig magas feszültség alá kerültem szava hallatán. Hidegvérrel kezeltem a dolgot, pedig legszívesebben az arcába sikítottam volna: ÉN IS! Nem tettem.
- Nofene . Csak jó ha tudod amint felbukkan Katherine ne hezitálj. Úgy se terveztem hosszú életűre a kapcsolatunkat – halkan felnevetett
- Megjegyeztem- és a hajamba csókolt. Már biztos voltam a diagnózisban: Damon narkós.
Egyet tudtam- Damon drogozásán kívül- , hogy örömmámorban úsztam. Damonról nem nyilatkozhattam, de sejtettem hogy ő is valami effélében szenvedett. Nyitott szájon át vette a lebegőt, de nem sokáig mert örömömben hamar elzártam az oxigén forrását. Lassan csókoltam, de Damonnak ez nem jöhetett be, mert a szenvedélyesen keresztül a legvadabbig mélyült játékunk. Fogunk összekoccant, ettől belekuncogtam a csókba, de hamar folytattuk is. Még jó, hogy a ruhákkal már nem kellett bajlódni! Bár eszemet vesztettem és az élvezettől mozdulni se tudtam, mégis mintha élesebbek lettek volna a kontúrok, a sötétbe burkolózott színek. Vagy egyszerűen csak káprázott a szemem? Kölcsönösen fedeztük fel egymás testét immáron ezredjére. Először sóhajok szabadultak fel, utóbb saját neveinket hallattuk elhagyni a másik negédes ajkáról. Összegabalyodtunk, és már rég senkinek sem számított, hogy melyik a tulajdon végtagja. Nem volt lényeg csak a másik által okozott kéjes öröm számított! Végül egy sikollyal kísérve kihunyt a tudatom.
Amint újra érzékelni tudtam, időt, teret megszólaltam. Persze nem kis időt vett igénybe.
- És most?
- Továbbra is élvezzük egymás társaságát.
- Rögtön gondoltam – mormogtam – Újra egy pár?
- És örökké- suttogta a fülem mögé. Egyszerre vert ki a víz és öntött el mindent felperzselő forróság. Örökké. Milyen gyönyörű szó. Létezne, hogy én rózsaszínben lássam a világot? Hallucinálok? Damon erősen a nyakamra tapasztotta ajkait. A szívem kihagyott egyet majd fénysebességre váltott. A rózsaszínből fekete lett, a boldogságból rettegés. Neki az örökké kicsit más fogalom. Azon nyomban elhúzódtam tőle. Pánikba estem. Próbáltam elhúzódni, de vissza rántott.
- Damon – rebegtem, de még a szám is remegett félelmemben. Csókjai a vállam és az ütőerem között váltakoztak. A semmiből egy pozitív gondolat jött elő. Még nem pörgött le a szemem előtt az egész életem, tehát még nem lehetek közel a halálhoz. Tudtam, hogy hülyeség, de egyetlen mentőmellényként kapaszkodtam ebbe a kis gondolatba.
- Mi történt? Megsüketülök a szívverésedtől – mély levegőt vettem. Ez nem úgy hangzott mint az „astala vista baby”. Nem sikerült megnyugodnom! Kissé ziláltam. Magával szembe fordított, és majdnem örömódába kezdtem, hogy a sötétben nem láthatja az arcom.
- Csak…- mondnaiáháá, hogy tudok ilyen siralmasan fogalmazni? Damon újfent csak felnevetett. Mi több, hátra vetett fejjel kacagott! Fellélegeztem. Én is elmosolyodtam, de még messze voltam a nevetéstől. – Beavatnál? – érdeklődtem
- Buta vagy – buta? Hm…ízlelgessük még egy kicsit ezt a szót. Nem hittem el hogy ezt ő mondta.
- Tudom. De ezért szeretsz- megpusziltam
- Mondhatni – homlokon csókolt
- Á! Ne! Apám csinálta mindig ezt. – gondolta vált, és az ajkaimra tapadt. Ez már jobban tetszett!
-
Mit ne mondjak. Újra ráhangolüdtunk a másikra. Fogalmam sem volt Damon mivel érte el ezt a hatást nálam, de amíg képes volt rá semmi sem érdekelt. Féltem hogy felhevült kettősünk erdőtüzet indít. Nem tudtam betelni testével és az érzéssel. Még akartam! Többet és többet, eszemet vesztettem tőle! A végén szinte már csak ringatóztunk egymás ölében, hallgatva, érezve a másikat. Nem eszméltem fel, csak egy csókkal elnyomott sikolyra, és hogy körmeim legalább huszadjára a bőrét szántották. Hogy képes ilyenre? Elhatároztam, hogy mindennemű probléma megoldásának orvosszere a szeretkezés. Legalábbis az akkori támpontom szerint az volt. Szerencsére ez idővel változott. De ne tekintsünk a jövőbe!
Sikerült elszenderedtem. Mikor kinyitottam a szemem már hajnalodott. Az ég halvány vöröses színben játszott, az első sugarak már látszódtak. Damon feje alatt két kezével figyelte a pirkadatot. Nem szólaltam meg, én is csak néztem ahogy egyre magasabbra emelkednek a sugarak és ahogy megjelent a korong is. Ambiciózus kis Nap ez! Folyton folyvást magasabbra akar törni.
- Ideje lenne hazamenni – szólalt meg Damon
- Látod ez nem rossz ötlet – nehezen ugyan, de lemásztam róla és felöltöztem. Milyen jó, hogy csak egy kisruhában jöttem! Persze mondanomsem kell, Damon megelőzött. – Az agyamra mész ezzel – forgattam meg a szemeim
- Addig jó.
- Menjünk – mondtam és megragadtam Damon kezét. Elindultunk a ház felé. Be már nem mentem. Hosszas búcsúzkodás után, sikerült elengednie a kezem. De tényleg csak sok idő után. Mint egy ragaszkodó kiskutya, úgy viselkedett. Még egy dolgot kipipálhattam.
Még otthon is éreztem a nagy boldogság áradatot. Magát az áradatot és nem valami kis utólag ott maradt morzsát. Ennek megőrzése érdekében pedig levettem egyik kedvenc könyv sorozatomnak első részét és olvasni kezdtem. Az unalmas részeket átugrottam -hiszen nem egyszer olvastam újra- a kedvenceimet pedig többször is átfutottam szemeimmel. Valahogy most még is más volt, az ezredére olvasott sorok, újat mondtak. Hirtelen megértettem, hogy milyen is az a szerelem mikor a test egy húron pendül a lélekkel.
Mást észre se vettem, csak hogy már sötétben olvasok. Kicsaptam a kezem, hogy a kis olvasólámpámat felkapcsoljam. Alig kaptam szívrohamot az ijedtségtől, hogy Damon mellettem fekszik. Áh és pont a legjobb részek egyikénél.
- Szia- mormogtam, magam is alig hallottam. Damon csak a nyakamba csókolt – Hm… - a vállgödrömbe- Ne, várj egy kicsit – csodálkozó fejjel nézett rám, ezzel kitakarva a könyvet.
- Viccelsz?
- Halálosan komoly vagyok – azzal arrébb löktem és befejeztem a fejezetet
- Te lecserélnél egy könyvre? – kérdezte hitetlenkedve
- Mondanám hogy a tökéletes pasit írja le és rá bármikor, de nekem te vagy álmaim netovábbja – mosolyogtam – legalább is eddig – leraktam a könyvet
- És a halálodig – fejezte be
- Ööö ja.
Csendben feküdtünk egy darabig. Szokásosan a mellkasára feküdtem és magamba szívtam észveszejtő illatát. Annyira jó volt így! Hittem, hogy megáll az idő, és mi az univerzum végéig úgy maradunk.
- Damon?
- Igen?
- Csábítalak téged?
- De még mennyire – egyszerű mondat volt, de a szenvedéllyel a hangjában, majdnem elaléltam (ha már a nap folyamán nem tettem volna többször is)
- Nem így, hanem úgy.
- Mi?
- Hát úgy
- Ja, úgy nem, csak amúgy.
- Pasik! Semmit se értenek- bosszankodtam – Edward megőrül Bella véréért. Éppen hogy kibírja, mert annyira csalogatja. Szinte hívja. Már bocsáss meg a példáért, de elég fura lett volna, ha csak úgy megkérdezem, hogy amúgy gerjedsz a véremre? Szóval?
- Először is megbocsátok a példádért. Másodszor az egy könyv. Harmadszor Edward egy papucs. Negyedszer pedig ilyen nincs a valóságban. Ha valakinek tényleg olyan híresen ellenállhatatlan illata van, akkor egy vámpír se tud megmaradni a közelében. Ezek tények. Nem holmi kitalált fikciók.
- De Stefannel mi van?
- Retteg, hogy összefognak ellene a mókusok és a bambik.
- De vicces ma valaki. Komolyra fordítva a szót.
- Úgy az van, hogy van önuralma de hidd el ő se bírná cérnával ha Elenának olyannyira legendás illata lenne.
- És most azt hiszed, hogy ügyes vagy, mert elterelted a szót. De az én kérdésemre még nem válaszoltál. – jól megfontolta a választ, csend következett
- A tested jobb. Talán hangyányival finomabb vagy, de lehet csak a szerelem teszi.
- Már kóstoltál. Csak van összehasonlítási alapod
- Miért érdekel téged ez ennyire?
- Mert.
- Ittam már finomabbat, de rosszabbat is
- Középmezőny vagyok? – kicsit elszontyolodtam
- Jobb lenne ha már a koporsódban feküdnél?
- Nem.
- Akkor miről beszélünk?
- Arról, hogy mennyire vagyok finom. Ne hogy azt hidd hogy ezekkel a kis trükkökkel lerázol, ismerlek Damon Salvatore.
- Csak hiszed- hencegett
- Lehet, de önbizalmat ad, ha azt mondom igen, szóval légy tekintettel ifjonti bolondságomra és öreg bölcsességgel csak hallgass. –bólintott- Jól teszed. Holnap mit csinálsz? – megrántotta a vállát – Ennyire azért nem kell csendbe burkolóznod…
- Te parancsoltál rám. Én csak jó katona vagyok és megfogadom. Mit szeretnél mit csináljak?
- Csak érdeklődtem. Tudod, kényszerem van a szájjártatásra.
- Mit olvasol?
- Könyvet.
- Nem ér – áthajolt rajtam és felvette a földön heverő regényt- Ismerem. Emlékszek mikor kijött. Nagyjából olyan volt mint most az Alkonyat.
- De sajnos most már nem az – elhúztam a számat
- Túl nagy a hangsúly a szerelmen.
- Nem is – védtem kedvencemet – a rendőr per nyomozós részén sokkal több és ez már zavaró. Vagyis volt először. De megleptél, hogy olvastad?
- Mondtam, hogy tudok még meglepetéseket okozni- ránéztem az órára – Áháááá,nem, nem akarom – tömtem a fejem pólójába
- Mi az?
- Negyed egy van. Augusztus elseje – siránkoztam tovább. Damon vigasztalásképp a hátamat simogatta. – Ez szörnyű. – nem tudott mit mondani- Jól van, összeszedtem magam. De tudod, te, hogy mekkora katasztrófa ez egy diákszívnek?
- Tudom
- Na persze…
- Én is tanultam.
- Igen, 120 évvel ezelőtt. Mond milyen volt az őskorban? – hecceltem
- Vigyázzon, a szájára kisasszony.
- Bocsásson meg Mr. Salvatore – kuncogtam
- Katherine is hasonlított rád, a kezdetek kezdetén.
- És mondd csak Katherine a felegyenesedés vagy az eszközhasználat után toppant be az életedbe?
- Óvatosan, még a végén magad vágod meg az éles nyelveddel.
- Vigyázok magamra.
- Úgy látom még hiányzik belőled az öregek iránti tisztelet
- Bizony, szörnyen neveletlen vagyok…és álmos. Nem unsz még?
- De. Azt se tudom mit keresek még itt. – válaszul az arcába nyomtam egyik párnámat és tüntetőleg háttal feküdtem neki
- Álmodj velem – suttogta
- Ez a szlogen unalmas, találj ki újat- nem válaszolt. Félálomban voltam azaz majdnem eszméletlenül feküdtem, ezért lehet hogy kicsúszott a számon egy mondat.- Mi lenne ha azt mondanám szeretlek? – kérdeztem, nem felfogva ennek a súlyát
- Nem tudom. Mondd ki, és tapasztald meg, hogy reagálok. – elaludtam
Reggel, fejfájással és hányingerrel keltem. Úgy éreztem magam, mintha kimostak volna. Émelyegtem és valahogy a dolgok, nem maradtak egyhelyben. Az ágyban egyedül voltam. Megpróbáltam visszaaludni, de a rosszullét nem engedte. Lassan ültem fel de ettől csak jobban felkavarodott a gyomrom. Mereven bámultam a velem szemközt lévő ajtót, szuggeráltam, hogy nyíljon ki. De béna voltam a jedi-erő felhasználásában. Mit ne mondjak, nem voltam méltó az Obi -Wan Sarah névre.
A reggelitől jobbulást remélve célba vettem a konyhát. Tompán vert a fejem. Lépésenként erősödött a fájdalmam, hányingerről nem beszélve. Kaja után, se lettem jobban. Bár nem jött vissza semmi, szóval legalább tartottam a betegségi szintem. Dühösen fújtam, mikor hidegrázott. Ne már, hogy lázam is van! Volt. Az udvaron 50° C volt, de én forró teával, takaróval és narancs macimmal együtt feküdtem be a tévé elé. Halálomon voltam. Benyomtam kedvenc gyerekkori mesémet és folytattam a szenvedést. Azon törtem a fejem, hogy mi bajom lehet. Nem jöttem rá…
Bár hányingerem nőttön nőtt a végső stádiumig nem jutottam el. A fejfájás bár az agysejtjeimet pusztította, egészen hozzászoktam. Már csak az zavart, hogyha pislogtam is majdnem kijött belőlem a reggelim. És vajon Damon hol lehet? Egyáltalán az emberek hol lehetnek? Lehet kihaltak valami járványban még aludtam és most azt kaptam el?
- Mit nézünk? – állt a kanapé mögött Damon
- Könyörgök, kopogj! – visszasétált az ajtóhoz, bekopogott és megismételte a kérdését. Nem válaszoltam.
- Beteg vagyok – jelentettem ki
- Mid fáj?
- Fej, hányinger, láz – belekortyoltam a gőzölgő teámba, amitől egyszerre vert a víz és rázott a hideg.- Menj haza, Damon. Nem azért, mert elkapnád, ha nem mert nem akarsz így látni, és úgyse tudnál mit kezdeni velem- a humor kiveszése belőlem fordítottan arányos volt a fájdalom növekedésével
- Miféle pocsék barátnak nézel? Nehogy kitaláld már, hogy ilyen állapotban itt hagylak. Majd én ápollak – felhorkantottam
- Van doktorid is?
- Csak bízd rám magad- jobb híján azt tettem.
Készített friss teát, vizes borogatást hozott a fejemre, és ügyelt rá, hogy folyton cseréljem a szét izzadt ruháimat. A meséket, filmeket kívánságom szerint cserélte, sőt a csúcsponton még a hajamat is fogta- ami nem volt olyan hosszú- hányás közben. Mindezek mellett szakított időt az önmarcanolásra, mert biztosra vette hogy a kis esti erdő kalandunktól fáztam meg így.
Nekem nem volt energiám rácáfolni, lekötött a levegővétel. Folyton folyvást rázkódtam és libabőröztem, a víz patakokban csorgott az arcomról, a lázam pedig szökött felfele.
A végén Damon beállított a hideg zuhany alá.
Nem volt kellemes élmény!
Késő délután, egy pillanatra megszűnt minden fájdalmam, már épp örömtáncot akartam járni, mikor görcs húzta össze a hasam. Összekuporodtam és nyüszítettem. Szorítottam a hasizmaim, sírtam, és már-már sikítottam. Bár ez csak néhány perc volt, majd bele döglöttem. Lenyugodva másztam be Damon ölébe, ő pedig csak betakargatott és a hajamat babrálta. Látszott a kín az arcán, hogy nem tehet semmi mást értem.
- Menj haza – gyenge hangon szólaltam meg. Kérdőn rám nézett – Rossz látni így téged. Amúgy is nem sokára itthon van anya, majd ő folytatja a gyógyításom – mosolyogtam, azt hiszem, de makacsul nemet mondott. – Ne gyerekeskedj, az Isten szerelmére. Holnap is lesz nap és remélhetőleg már jobban leszek, addig pedig törj be a vérbankba és idd le magad – összekoccantak a fogaim ahogy újra begörcsölt a hasam. Egy Csendes-óceánnyi vizet kiverítékeztem, majd elküldtem Damont a fenébe, de csak szépen, nehogy megsértődjön. Ha egyáltalán tud olyat. Kilépett az ajtón, azzal a feltétellel, hogy este visszajön. Áldásom rá, csak ne keljen beszélnem! Hátradőltem miután elment és légzés gyakorlatokat csináltam. Tisztára úgy éreztem magam mint aki szül…még szerencse, hogy nem eshettem teherbe! Hangosabbra vettem a Barbie mesét és rosszullét közepette álomba szenderültem.
