Hello!!Igen,igen,amint látszik ma van az első,azaz 1. születésnapunk,ami azt jelenti hogy az eső fejezet pontosan 365 napja került fel.Ez most a kis ajándékunk,élvezzétek :)
Puszi:n.bella
- Vizes lány az ajtóban. Fogadjunk erre nem számítottál – kezdtem
- Nem bánom, hogy ez történt. Kellemes meglepetés volt.
- Reméltem is.
- Honnan jöttél a város túloldaláról?- elcsodálkoztam de rögtön választ adott- Ha otthonról indulsz, nem ázol meg ennyire.
- Az indulásom helye maradjon az én titkom – nem firtatta a dolgot. Körbe néztem a házban, kicsi volt, de meglehetősen otthonos. Igazam volt, tényleg nem vette észre hogy bármi problémám lett volna. Lehet azért, mert annyira el akartam feledni a dolgokat, hogy majdnem sikerült is. De Roy szívmelengető mosolya biztos tett hozzá. Szinte egyből a szobájába vezetett, aminek nem örültem annyira. Kinyitotta ruhásszekrényét, ami nem volt nagy, és minden össze volt benne gyűrve, pont olyan fiúsan. Egy vastag királykék pulcsit vett elő és az ágyra dobta. Letérdelt a kihúzhatós szekrényéhez és a pulcsi mellé repült egy szürke boxer is. Felállt összecsapta a hatalmas tenyerét, és elégedetten nézett rám. Most mit várt tőlem? Ennek hangot is adtam.
- Öltözz át, csurom vizes vagy, nehogy tüdő gyulladást kapj. Addig készítek teát.- a mondat végén már záródott az ajtó. Hirtelen fel se fogtam,hogy mi történt. Damonhoz voltam hozzászokva és nem ilyen önzetlen kedves férfiakhoz. De szó mi szó igaza volt. Kibújtam a hozzám tapadt ruháimból és felvettem az ágyon heverőket. Mivel a melltartómból is csöpögött az esővíz nem láttam értelmét magamon hagyni. A pulóver nagyon vastag volt, és jólesett ahogy a bőrömhöz ért a finom meleg anyag. Bugyim szintén olyan állapotban volt mint aki most mászott ki a medencéből, de annyira bátor -vagy mondhatni ribanc- már nem voltam, hogy azt is levegyem. Összehajtogattam a ruháimat, kezeimben azokkal elindultam a konyha felé. Még a szobából sem sikerült kijutnom... Roy már kezében a gözőlgő csészével várt az ajtaja előtt.
- Aranyos vagy, köszönöm – mondtam neki
- Áh, ösztönből jön – legyintett.
- Lám-lám, a tökéletes férfi itt áll előttem
- Csss, mások még nem tudják – pisszelt le
- Ja bocsi – suttogtam. A forró teával a kezemben fordultam vissza a szobájába. Fura volt, mivel alig ismertük egymást nem volt kínos csend kettőnk között.
Kiterítette a ruháimat és egy törülközőt is hozott a hajamnak, majd mindketten az ágyon kötöttünk ki.
Végül ő törte meg a csendet és már azt sem tudom, hogy, de elég hosszú beszélgetésbe elegyedtünk. Török ülésben ültünk egymással szemben, majd közelebb kerültünk, de nem tett semmi félre érthető mozdulatot. Mint két jó barát, és ennek igen örültem. Hajnali fél háromkor eszméltem fel, hogy haza kell indulnom. De mondanom sem kell, nem engedett. Daliás hercegként felajánlotta az ágyát ő pedig az éppen nem otthon lévő bátyja szobájában akart aludni. Mivel éppen hogy én voltam a betolakodó és a mindent eláztató, én ragaszkodtam a kényelmetlenebbhez. Mondjuk nem hinném a bátyja ágya kényelmetlen lett volna, de mi jogom van nekem az ő kitúrásához? Ebből fél órás vita kerekedett de meggyőzött, hogy jobb helyen vagyok nála, amúgy is már bevoltam takarózva és el voltam helyezkedve. Lemászott, de megragadtam a kezét.
- Ne menj el légyszíves – felhúzta a szemöldökét – Szörnyű napom volt. Kivéve a reggelem – mosolyogtam rá – félek a gondolataimtól – ez teljesen igaz volt. Nem akartam tudni, hogy mi történt volna ha egyedül maradok. Így is elég sokszor csak beugrott Katherine képe, majd a Damoné és lefagytam pillanatokra, amit Roy legtöbbször szóvá is tett. Még jó, hogy több dolgot nem vett észre rajtam, és nem kérdezett rá Damonra. Nem kellett sokáig könyörögnöm, és már mellettem hevert, pizsamában. Pizsama alatt értsd: egy alsónadrág. Megköszöntem neki, és a mellkasára bújtam. Villámcsapásként jött a felismerés hogy talán ezt nem kéne. Elhúzódtam sűrű bocsánat kérés közepette, de erre ő csak nevetett.
- Ha neked így kényelmes, csak nyugodtan – mondta és visszahúzott. Éreztem kidolgozott mellkasát és egyenletesen verő szívét. Nagyon jól esett. A rossz gondolatim messze hagytam, -valahol Szibériában- és nyugodtan sikerült elaludnom.
Reggel, üres ágyban ébredtem. Az órára nézve, rögtön leesett, hogy valószínűleg Roy futni ment. Hívogatott az ágy, de nem akartam idegenként ott maradni, így is vissza éltem a vendég szeretetével. A párnáján egy cetli hevert.
JÓ REGGELT SARAH,
FUTNI MENTEM, VAN REGGELI AZ ASZTALON. A CSALÁD ELMENT, EGYEDÜL VAGY.
ROY
Végig nagy nyomtatott betűkkel írt, gondolom azért hogy ki tudjam olvasni. Tömör volt, de a lényeget tartalmazta, panaszom nem lehetett ellene. Az íróasztalához mentem fogtam egy tollat és egy papírt, majd szorgosan írtam válasz levelet.
Szia Roy,
Na milyen volt a futás? Felfrissültél? Jó.
Kösznöm a tegnapot és a szállást is. Ígérem még jövök, hogy nyaggathassalak a bajaimmal és ez fordítva is igaz. Alig várom hogy neked is legyen valami problémád. Oké nem leszek ilyen szőrös szívű. Vagy ha csak kellenék, bulizni, futni, főzni és egyéb, keress nyugodtan. A címet tudod, és a kinézetem is, ja és nem utolsó sorban a nevem...
Puszillak Sarah (ha mégse jutna eszedbe :P)
Elmosolyodtam, majd felvettem a már megszáradt ruháim és rendbe raktam az ágyat. Még firkantottam egy utolsó sort
Ui.: elvittem a ruháid kimosni. Majd visszahozom ne félj.
Uui.: Most már biztos hogy még találkozunk
A reggelihez nem nyúltam, pedig nagyon csábított. Az útra lépve hirtelen hatalmas késztetést éreztem, hogy vissza forduljak, bebújjak Roy ágyába és soha többet ne lépjek ki onnan. Az idő nem sokat változott, egyszerűen csak nem esett. A napsugarak néha-néha tudtak csak utat törni maguknak a vastag felhőzet alatt. Végig a tegnapon agyaltam. Mi van ha nem lehet ilyen egyszerűen lezárni a Katherine dolgot? Mi van ha, nem enged el Damon? Megállás nélkül az a rajz volt a fejemben és a felirat. Ezen nehéz lesz túl tenni magam, de ha Damon jót akar magának, nem fog keresni, nem a közel a jövőben hanem soha többé az életben. Úgy tűnt nem akar jót magának... az ajtónak támaszkodva várt rám.
Megtorpantam, de hülyeség lett volna menekülni. Dühös arccal közelített felém, és én csak arra tudtam gondolni: ÓRIÁSI BAJBAN VAGYOK...aztán arra, hogy még ő mérges? Neki még is mi joga van a dühhöz? Most kéne négykézláb pitiznie nekem, hogy ne haragudjak és esdekelnie, hogy elmagyarázhassa a dolgokat. Nekem kéne most forrnom a dühtől, még is reszkettem mint a nyárfa levél. Most mi lesz? Egyik gondolatom beleszólt a másikba, és a harmadik pedig megszakította amazt. Így kergetőztek, nem hagyva befejezni őket, Damon pedig lassított felvételben közelített felém. Lehet csak az idegesség miatt lassultak le a másodpercek? Előttem állt. Ajaj
- Miért nem voltál otthon? - támadott le. Elpattant a húr
- Mi az, hogy miért nem voltam otthon? Mert nem akartam ott lenni, és mert talán azért, de csak talán – nyomatékosítottam- mert a vámpír barátom be tud jönni és esze ágában sincs betartani a magánszféra fogalmát. Mert nem képes felfogni, hogy néha az embereknek idő kell, a dolgok ülepedéséhez és megemésztéséhez, persze ajtóstul rontani rám, már nem megterhelő. Ott voltam ahol akartam lenni, azzal akivel akartam lenni – direkt fogalmaztam két értelműen. Közel hajolt
- Kinek a szaga ez rajtad? Kié ezek a ruhák – kérdezte
- Hát nem a tied az biztos – adtam választ mindkét kérdésre
- Öltözz át – parancsolt rám
- Már megbocsáss, nem egy tárgy vagyok, de ha még is akkor biztos, hogy nem a te tulajdonod, hanem szabad akarattal rendelkező ember. Átöltözök ha akarod – hadartam el mindezt egy szuszra
- Egész tegnap vártalak.
- Képzeld és két hónapot vártam az igazságra és egy szekrény alján heverő képtől kell megtudnom. Nem halsz bele egy fél napba. Úgy is már halott vagy... – elmentem mellette a házunk irányába. Utánam jött, de nem szólalt meg. Felkísért a szobámba, majd a fürdőbe és a konyhába. Elővettem a maradék steak-et és el is bűntettem. Damon csak nézett. – Ha meg se szólalsz miért vagy itt? – valamivel már nyugodtabb volt a hangom. De csak egy ici-picivel!
- Nem tudom mit mondhatnék – na, ilyen is van?
- Akkor ne mondj semmit, menj haza, hagyj békén – elmosogattam magam után
- De én meg akarom magyarázni
- Mit? Megmagyarázni mit? Nincs mit megmagyaráznod. Sötét titok a múltból. Nem nagy ügy. De az biztos nem normális, hogy egy nőbe szeretettek bele az öcséddel és most a mostani csajára pályázol. Aki hajszálra ugyanaz mint a 145 évvel ezelőtti. Nyugtass meg, hogy nekem nincs egy eltitkolt ikertestvérem - ironizáltam
- Katherine csak Stefant szerette.
- Ó, és most is fejjel mész a falnak, mert Elena is csak Steafnt szereti. Ez zsákutca, bocsi. Tolass vissza. Te beteg vagy – tettem hozzá félvállról
- Nem szeretem Elenát, szerettem- megnyomta az utolsó szótagot- De aztán jöttél te...
- És megváltoztattam mindent, hirtelen a világ tökéletes lett és rájöttél vannak érzelmeid amikről azt hitted már rég kihaltak, de nem, mert én megdobogtattam halott szívedet. Újra megtanultad a 100 éves leckét, érdemes harcolni egy szerelmes nő szívéért. Én megmutattam neked a jó, az emberi oldalad, újra éltél, pont pont pont. Hahó, ébresztő nem vagyok egy kis csitri aki mindezt beveszi. Damon a szerelem szép és jó, de ugyanakkor fáj is, és ne nekem ne mond, hogy létezik az igaz, mindent elsöprő szerelem. Tündér mese! Egyszer mindennek vége van. – nagy levegőt vettem
- Pedig így van. Így ahogy mondtad-
- Igen, Elvis pedig még mindig él. Tudod miért olvasok romantikus könyveket, sőt a fél világ miért teszi azt? Mert az emberek szeretik elképzelni, átélni a nem létezőt. És most, az ajtó arra van – mutattam rá.
- Mi lesz veled? – kérdezte elszörnyedve. Minden erőmmel a kitessékelésén voltam, de a kíváncsiság óriási győzelmet aratott
- Hogy érted?
- Ilyen életfelfogással egyedül végzed. Lehet, hogy fáj, de legalább elmondhatod hogy szerettél, de így – rám mutatott és függőben hagyta a mondatot.
- Tudod én most is épp szerelemben vagyok, de ha majd a nevezzük nagy Ő-nek, majd megkéri a kezem, a nyakába ugorva fogok igent mondani. De aztán elválunk, vagy meghalunk, vagy mindegy hisz így is úgy is fájdalmas lesz a vége
- Szomorú – elkeserítő, de főképp sajnálkozó volt a hangja
- Ha Katherine idejönne, most ebben a pillanatban, és választanod kéne, te kit mondaná? – ez volt a végső döfés. Megsemmisülve állt előttem, de hang nem jött ki a száján. – És még te mondod, hogy szomorú? – kérdeztem. Sajnos vele együtt én is találatot kaptam. Most először éreztem lelki fájdalmat Katherine képének felfedezése óta. Hátat fordítottam és a szobám felé vettem az irányt. A lépcsőn fél úton hallottam az ajtó csapódást. Megcsesztem...
Mind két szememből legördült egy-egy könnycsepp, amiket azon nyomban letöröltem, ezzel elnyomva minden feltörő sérelmemet. Póker arccal fogtam Roy ruháit és tettem be őket a mosógépbe. A nap hátralévő részében nagyjából úgy éreztem magam mint a centrifugában hányódó ruhák. Élni se volt kedvem. Megnéztem egy filmet, zenét hallgattam, beállítottam az ébresztőmet és lassan álomba merültem. Reggel 6:30-kor egyre hangosodó ricsajra néztem ki a szemhéjam alól. Csörgött az órám. Lenyomtam és kikeltem az ágyból. Robot szerűen mozogtam. Egyetlen reményem az volt, hogy Roy életerőt ver belém.
Ugyanott kaptam el, ahol a múltkor. Csendben csatlakoztam hozzá és boldogan vettem tudomásul, hogy már csak a jelenlététől is jobban vagyok. Valaki emberi, akinek valós érzelmei vannak, hús-vér férfi. Nem egy 100 éve halott jó formán tetem, mind agyilag mind érzelmileg.
- Jó, hogy eljöttél – mondta Roy mikor megálltunk
- Nem hagyhattam ki – hogy milyen egyszerű mosolyt varázsolni az arcomra- Remélhetőleg holnap is találkozunk.
- Príma. És a cuccaim visszaszolgáltatásra kerülnek?
- Legkésőbb holnap éjfélig – adtam pontos határidőt
- Alig várom – rámosolyogtam és hazafelé vettem az irányt. Elkocogtam magamnak.
Miért imádtam futni? Mindig is utáltam, de tudtam hogy kelleni fog, valahogy még se tudtam magam rávenni. Még egy nap Liz elő nem állt ezzel. Néhányszor elkísértem aztán lassacskán én is hozzászoktam. Főleg az utána lévő nyugalomhoz. Csend és béke volt benne utána. Csak ledőltem az ágyba és élveztem a mindent elárasztó nyugodtságot. Nem voltak problémák, nem voltak gondok, nem volt semmi csak a mellkason egyenletes hullámzása. Most is ez öntött el. Mintha a tökéletes helyen lettem volna, elmenekülve a világ elől.
Sajnos a mostani békém hamarabb szökött el mint szokott. És vajon mi tolakodott be a fejembe? Csak nem egy hívatlan vendég Katherine személyében? Nem! Damon volt az… Valamit kell csinálni ezzel a helyzettel. Ez a se veled se nélküled kapcsolat nagyon nem működik és úgy látszik Damon semmit sem lép az ügyben. Miért én virágoztassam ki vagy éppen végezzem ki a kapcsolatunkat? Miért mindig minden az nő feladata? Törtem a fejem… lehet szó szerint kellett volna. Egyre idegesebb lettem. Már pedig itt rendet kell rakni. Nem fogom így függőben hagyni a dolgokat! Nem és nem! Ma véget vetek ennek az idétlen állapotnak. Mondjuk azt nekem kéne eldöntenem, hogy haragszok-e vagy sem.
- Áááh – dühösen a párnába szorítottam a fejem.
Ilyen nem létezik. Bezzeg ő egyszer nem borul ki, csak csendben végig hallgat és benyög valami bölcsességet. Csak megélném, hogy őszintén kiakad! Oda fogok állni elé és kikérem a véleményét erről a kapcsolatról. Addig nem fogok elmenni amíg legalább fel nem viszi a hangját. Döntsön ő, én ügyesen kihúzom magam a felelősség alól. Elhatároztam, ezt fogom csinálni. Lezuhanyoztam és beálltam a szekrényem elé. Nem tudom miért, de merész ruhákat kerestem, legalább is magamhoz képest. Nem akartam átlagosan beállítani. Hosszan őrlődtem, hogy mit is vegyek fel. Végül tekintettel a hőségre egy szürke kisruhát vettem fel aminek alja horgolva volt, és ez szöges ellentétben állt az én elképzelésemmel, de hát ember tervez, Isten végez. Kissé kontrasztban állt a szőke hajammal, de csinos voltam legalább benne és fekete balerina cipővel tökéletes volt.
Ahogy kiléptem az ajtón szinte megütött a hőség. A levegő nehéz volt, az aszfalt izzott. Még ez nem volt elég a visszatartásomhoz. Mondjuk igazán örültem volna, valami fuvarnak mert egy óra séta az egy óra, ilyen hőségben lehet kettő. De elindultam és azon gondolkodtam, hogy mit fogok mondani, vagy mit kéne mondanom. De sok új dologra nem jutottam, csak a szokásosra. Viszont boldog voltam mikor az erdőbe értem, a fák hűs árnyéka sokat segített és serkentette az agysejtjeimet. Ettől függetlenül még mindig a régi séma ment a fejemben. Legalább annyiszor végig gondolom, hogy már nem fogom tudni elrontani, se, még akkor se ha akarnám! Legalább is ez volt a terv… A Titanic készítői meg elsüllyeszthetetlen hajót akartak. Hivatalosan is a mai napi mottómmá választottam az ember tervez, Isten végez mondatot. Már ha létezik Isten. E gondolatok közepette, - ami már inkább firtatta Isten létezését mint sem a Damonhoz szánt mondandómat- megérkeztem a hatalmas házhoz.
Nagy levegőt vettem és bekopogtattam. Sehol senki. Csodálkoztam, Damonnak vagy Stefannek már rég meg kellett volna éreznie. Újra kopogtam. Ebben a pillanatban egy dalszöveg jutott eszembe és az hogy sajnos nem a mennyország ajtaján kopogtatok éppen. Végül ördög vagy Mindenható, mondanám, hogy nincs sok különbség, de minek hazudjam a nyilvánvalót? Ezek nincsenek itthon! Már pedig én el nem megyek amíg valamelyik- főleg Damon- nem ér haza. Azonnal hagyja abba a gyilkolászást, fontosabb dolga is van mint ártatlanok vérét szívni. Leültem a lépcsőre. Árnyékban is olvadtam el fele. Nem akartam elmenni, de féltettem az életem és víz nélkül volt egy érzésem nem tartott volna sokáig. Dühösen fújtam egyet és nekiindultam az újra egy órás útnak. Na így fogok én még egyszer hozzá menni!
- Csak nem hiányoltál? – hallottam meg eltéveszthetetlen gúnyos hangját
- Nem – megfordultam gonosz vigyorral – De elfog a vágy ahogy rád nézek – lehet hogy igaz volt, de neki ilyenekről nem kellett tudnia – Legközelebb vigyél partedlit is – mutattam véres ingjére és halkan felnevettem. Csak pislogott néhányat de hamar észhez tért. Ember viszonylatban…vámpírhoz képest szörnyen lassú volt
- Miért jöttél? – kérdezte hidegen, ez viszont számomra szívmelengető volt. Biztos volt köztünk 10 méter, csak messziről méregettük a másikat.
- Beszélni akartam veled, de majd visszajövök ha felnőttél – felhúzta a szemöldökét- Ez a kócos haj, kikerekedett gyermeki szemek, plusz leevett ing…ugyan Damon tudsz jobbat is. Pápá – hátat fordítottam és elindultam, de csak 2 lépést tudtam megtenni, mert rögtön előttem állt.
- Hallgatlak – parancsolt rám, de én csak vártam egy kicsit karba font kezekkel
- Oké. Katherine kicsit nagyon megijesztett, de nem tudott túltenni a te beteg, elvetemült agyadon…- ajkait az enyémre tapasztotta és heves csókban forrtunkk össze. Na erre nem számítottam. A pillanatnyi ledöbbenés után én is indulatosan csókoltam vissza. A témát ezzel lezártuk és kellemesebb, de még mennyivel kellemesebb dologra térünk rá. Kicsit elszaladt velünk a ló, mire kinyitottam a szemem a kék eget láttam, és nem a háznál voltunk. A sűrű erdő közepén a füvön feküdtem. Damon teljes súlyával rajtam feküdt, nem kímélt. Letéptem az ingjét, nem tudom, hogy csináltam, de a gombok potyogtak lefele. Ő könnyen húzta le rólam a ruhám, majd vette le saját nadrágját. Végig csókolt a hasamon. A szívem egyre gyorsabban vert az általa okozott izgalom miatt. A karjain, a hátán simítottam végig, mikor felért a nyakába csókoltam. Dühösen magamhoz húztam tökéletes arcát és szenvedélyesen csókoltam meg. A maradék ruhák útközben lekerültek, és ajkaink játéka közben belém hatolt. Felnyögtem az érzéstől. Nem óvatoskodott, gyorsan és keményen mozgott, amitől teljesen elvesztettem az eszem. Sóhajok és nyögések felváltva hagyták el a szám, minduntalan hangosabban. Damon kezébe vette a mellem és masszírozta. Összeszorítottam a szemeim az élvezettől. Remegések futottak végig az egész testemen, tudtam pillanatok kérdése az egész. Damon hirtelen lelassított bár a kéjtől már elhomályosult a szeme, de gonoszan rám vigyorgott. Na velem nem fog játszadozni! Ügyesen mozogtam és most én kerültem felülre. Mellkasára támaszkodtam, és gyors iramot diktálva mozgattam a csípőmet. Újra megkörnyékeztek a világot kizáró remegések. Rögtön utána elöntött a forróság és egyszerre értünk fel a csúcsra. A karjaim összecsuklottak és rázuhantam Damon izzadt, hullámzó testére. Hű, ilyenben még nem volt részem. Totál léghiány lépett fel, és a hideg rázott ahogy Damon a hátamon játszott az ujjaival. Becsuktam a szeme és élveztem, hogy az idilli csendet amit csak a kettőnk zihálása tört meg.
Hát ezzel nem könnyítettem a helyzeten, csak még jobban összekuszálódtak a dolgok…
