29. fejezet

Hello mindenki mi a helyzet?? :D :D Szerintem a fejezet eleje el fogja nyerni a tetszéseteket,és ahogy ígértük a héten még lesz egy friss.(Reméljük:D)

Na nem szövegelek

Jó szórakozást:n.bella

Nem akartam kinyitni a szemem, annyira féltem, hogy akkor összetörik a varázs. Bár Damon egyenletes szuszogása biztosított róla, hogy nem így lesz, azért mérget nem vettem volna rá. Nem voltam biztos benne, hogy a tegnap megtörtént. Azért is most élveztem ki a pillanatot. A konyhából, Elena nevetését hallottam. Meg se kéne lepődnöm…

 A szemeim azonban egyből kipattantak mikor megéreztem Damon ajkait a kulcscsontomon majd a nyakamon – ahol fogai enyhén karcolták a bőröm- és végül az arcomon.

- Na végre, azt hittem már sosem nyitod ki a szemed – nézett rám

-  De te biztosítottad, hogy ne így legyen – nyomtam csókot a szájára – Jó reggelt egyébként – mosolyogtam

- Neked is – most sokkal határozottabb csókot kaptam. Ettől még szélesebb lett a mosolyom

- Most már az – mondtam

- Hogy aludtál? – érdeklődött

- Jól, nagyon jól – vigyorogtam és közelebb bújtam hozzá. Csend telepedett közénk. Annyira jó volt vele, alatta, fölötte, rajta, szembe, mellette lenni. Mindig jó volt, ha vele voltam.

- Nem vagy éhes? – törte meg a csendet

- Nem – az éppen megkorguló hasam mást mondott – Vagyis de

- Elena csinált rántottát menjünk enni

- És ezt mind kiszagoltad? – kérdeztem

- Hallottam, de érzem a tojás illatát, szóval is is

- Oké. Hagyj felöltözni – utasítottam. Damon kiszállt az ágyból, és amint észbe kaptam egy csík szaladgált a szobában majd 6 másodperc múlva egy teljesen felöltözött Damon állt előttem. – Ilyen nekem is kell – nyávogtam a gyorsaságára célozva

- Csak egy szavadba kerül – hajolt le hozzám és erős csókot nyomott az ütőeremre, ettől erősebben kalapált a szívem

- Ilyen gonosz lennél? Semmi „nem akarom hogy egy lelketlen szörnyeteg legyél” szöveg?

- Ahogy mondod, ennyire aljas vagyok. Vámpírnak lenni király – uh de furán hangzott ez Damon szájából. Mintha nem is a saját szavai lettek volna, és egyben is meghökkentett.

- Már miért lenne király? – idéztem sajátmagát

- Nem szeretnél az örökké valóságig élni? Tudni, hogy mi lesz a jövőben, magává a történelemmé válni? – leült elém az ágy szélére-  Kikapcsolni az érzelmeidet és csak az ösztöneidnek élni, bűntudat nélkül? Főleg annak aki katonának készül, nem okozna gondot a gyilkolás. – egész közel hajolt, így tökéletesen feltérképeztem kék íriszét. A hangja már rekedtes suttogássá vált. Elborzadtam.

- Nem – mondtam felháborodva – Miért akarnám? Miért vágynék halhatatlanságra ha az esős vasárnapokon se tudok magammal mit kezdeni? Nem ez az élet szépsége éppen? Hogy meg kell ragadni minden másodpercet, az elmúlás teszi gyönyörűvé. Nekem feltett szándékom öregen meghalni. Izé…emberi létben számított öregen, tudod olyan 70-80 évesen. Meg ez a kikapcsolós dolog az érzelmeknél…fúj. Ha nem lennének meg a saját érzelmeim nem önmagam lennék. És nekem te állíthatod sziklaszilárdan, szerintem akkor sem tudod kikapcsolni őket. Ha megbántanak az fáj, ha jó történik örülsz, és ha szerelmes vagy akkor…nos szerelmes vagy. Te csak ne magyarázd be, hogy van egy gomb amivel „klikk” és volt fájadlom nincs fájdalom. Hülyeség. Elnyomni, na azt tudod, de kikapcsolni? Te vérontással, az emberek csokival folytják el az érzelmeiket, de akkor is ott vannak és egyszer így is úgy is előtörtnek. Lehet másnap, lehet két hét, lehet 20 év múlva. Hacsak el nem felejtetted, de akkor nem volt olyan mély, ergo nem is kellett volna elnyomni magadban. – Damon úgy nézett rám mintha földönkívüli lennék- Ez a dolog meg az öléssel azért durva volt. Nem azért megyek katonának, hogy kiélhessem a gyilkolás vágyaim. Azért van lelkem, és meg merem kockáztatni, hogy neked is. Ja tuti, tök érdekes lenne 100 év múlva visszagondolni a mostra, és emberkéket megigézni, hogy tegyék amit mondok, de ne hidd hogy olyan Alkonyatos Bella-szindrómában szenvedek, hogy a szerelemért feláldozok mindent. Én az eszem után megyek…sajnos – tettem hozzá nagyon, nagyon halkan. Damon csak az arcomat nézte, mintha egy megfejthetetlen keresztrejtvény lennék. Összeráncolta a homlokát- pedig ez nem volt szokása- és tovább fürkészett. Pedig mélyen tudtam, hogy nem kéne sokat győzködni hogy Damon miatt vámpír legyek, de mint mondtam ritkán követem az érzelmeimet. Akkor is ha ez a nyár most nem ezt igazolta. – Nagyon megéheztem, tényleg le kéne már menni – tereltem a témát, újra vidámsággal és könnyedséggel a hangomban. És persze már a mosolyom is a helyén volt.

- Igen – mintha a túlvilágról szólt volna a hangja. Hasamra fordultam és próbáltam megnöveszteni a kezem, hogy elérjem a földön heverő ruhám. Helyesbítek a darabjait. Damon még mindig maga elé bámulva ült. Végre sikerült felvennem a ruhát, de vissza is dobtam. Sokra nem megyek vele.

- Nézd meg mit tettél – mutattam az újból a földön heverő ruhatetemre. - Elizabethmegkellett löknöm, hogy levegőt tudjak venni. – Waow, nyugi nem megyek sehová – nyugtattam- Csak a konyhába. – szorosan magam köré csavartam a lepedőt és felálltam. Elindultam a finom illat irányába.

- Sziasztok – köszöntem a reggeliző Stefan-Elena páros felé. Mind a ketten mosolyogva mértek végig. – Én…vagyis Damon… nem hagyott sokat a ruhámból – vallottam be lehajtott fejjel, kétségtelen hogy tűzvörösen. Elena felállt, hogy a mosogatóba tegye a tányérját.

- Ne félj, nem csak veled történnek ilyen malőrök. Szerinted nekem miért van itt egy szekrénnyi ruhám? – nevetett

- Hé – szólt rá Stefan

- Szeretlek – mondta Elena

- Én is – válaszolt Stefan. Félre döntött fejjel néztem a kettősüket.

- Hát nem édesek? Öcsi és a kis barátnője – érkezett meg Damon, gúnyos kis megjegyzésével–  Szia, megint – köszönt nekem. Egyik kezét a csípőmre fonta és megcsókolt. Mosolyogva válaszoltam

- Szia újra. Akkor mi is ehetünk? – fordultam Elena felé

- Csináltam eleget – nehéz elhinni hogy vannak még olyan kedves emberek mint Elena, vagy hogy olyan vámpírok mint Stefan…

Miután jól megreggeliztünk vissza mentünk a szobába. Nem volt valami kényelmes viselet az a lepedő. Állandóan fogni kellett és el is estem benne. Természetesen ezen mindhárman jót nevettek, csak én bosszankodtam miatta. Én mentem elől, és amint Damon bezárta az ajtót hátra fordultam és szorosan neki nyomtam. Erre kajánul elvigyorodott.

- És most szépen elmész hozzánk és hozol nekem ruhát – mondtam csókok közepette

- Mi van ha nem? – kérdezett vissza

- Ne akard tudni. – Damon csodálkozva felhúzta szemöldökét – Légyszi – suttogtam a szájába, de nem úgy nézett ki mint aki menni akar. – A zuhany alatt várlak, ha visszajöttél - incselkedtem és gyors csókot nyomtam a szájára.

- Öt perc és itt vagyok – már csak az ajtó állt velem szemben.

Ígértemhez hűen irányom a fürdőbe vezetett. Az arcom szinte ragyogott a boldogságtól és a szemeim is csillogtak. Hosszas állítgatás után sikerült csak eltalálni a megfelelő hőmérsékletű vizet. Ledobtam magamról a már lassan tógaként megkötött lepedőt és beálltam a zuhany alá. Áh de jó volt! Csak álltam és engedtem, hogy végig folyjon rajtam a meleg víz. Teljesen kikapcsoltam az agyam. Tökéletes nyugalmi állapotomat az agyamba sunyin bekúszó gondolat zavarta meg. Hirtelen elkezdtek kattogni a fogaskerekek attól amit Damon mondott. Erről az egész vámpírdologról. Belegondoltam, hogy tényleg milyen lehet örökké élni. Látni és átérezni magát a változást. Néhány másodpercre elragadtak ezek a gondolatok, de azonnal jöttök a saját szavaim és nyugtáztam magamban, hogy egyetértek magammal. Nem áltattam magam, tényleg azt gondoltam amit kimondtam. Nem akartam vámpír lenni, pedig a legtöbb ember rögtön rábólintana egy ilyen kérésre. És újra a megnyugtató sötétség – jó értelemben- telepedett az agyamra. Édes semmittevés. Aztán újra megzavartak, de most hús-vér formában. Damon lépett be. Rámosolyogtam.

- Na, látod nem volt olyan nehéz megtenni – dicsértem meg

- Ha ilyen motivációm van tényleg nem az 

Hevesen csókolt meg és egyben nyomott neki a vizes falnak. Beleborzongtam ahogy a hideg fal a hátamhoz ért, még is égtem. Szorosan magamhoz húztam. A fenekem alá nyúlt, hogy egy szintbe emeljen magával, és én rögtön körbefontam csípőjét a lábaimmal. Megszakította a csókot, hogy a szemembe nézhessen, de újra lecsapott és már bennem is volt. Hátravetettem a fejem ettől a bizsergető érzéstől, és a meleg víz is hirtelen jégesőnek tűnt. Elnyílt a szám de hang nem jött ki rajta, csak néhány kósza vízcsepp esett be. A végletekig hajszolt, a világ teljesen elsötétül és csak a tömény élvezet maradt meg. Végül elszakadt valami és kisebb sikolyokban törtem ki. Damon hangosabban és hangosabban morgott. Mondhatni már fájt az gyönyör. Aztán egy hangos hörgéssel tudtomra adta, hogy ő már elérte a csúcsot, rögtön utána engem forróság öntött el, a kislábujjamtól a fejemig és újra sikerült átélnem a Damon okozta kéjt. Néhány másodpercig még ugyanúgy tartott, mélyen elmerülve a másik szemében. Mikor újra normális hőmérsékleten voltam, fázni a kezdtem a hideg faltól, amit Damon rögtön észre is vett. Gyengéden leengedett. Megpróbáltam kilépni a zuhany alól, de a lábaim még mindig remegtek, így meg kellett támaszkodnom Damonban, mire harsányan felnevetett.

- Ne röhögj, ha ember lennél te is reagálnál – szóltam rá

- Oh, abban biztos vagyok – a fülem mögé csókolt, amitől újra kirázott a hideg.

Gyorsan törülközőbe csavartam magam, de így is leelőzött Damon akin még csak nem is törülköző, de már nadrág volt! Kitágult szemekkel figyeltem. Nem csak mert annyira gyors volt, ha nem mert vizes testétől kedvem lett volna újra rávetni magam. Persze csak miután elmúlna a remegésem. Jobban belegondolva mehetne remegéssel is. Mindegy, miután kikerültem a hatása alól- hál’ Istennek- a hajamat és becsavartam, hogy száradjon. Kilépve a szobába, egy egész táskányi ruha fogadott.

- Hűha, kitettél magadért – mutattam a ruhakupacra. Kikaptam egy sötétkék farmer rövidnadrágot, és egy hozzáillő sima fehér vastagpántos topot. A fürdőben magamra kapkodtam és úgy mentem már vissza. Végre ruhák! Felemelő érzés volt, szinte a mennyig vitt. Az átázott törülközőt is levettem a hajamról, amitől az szanaszét állt, mint megannyi tű. Mázli, hogy sütött a nap, így csak ki kellett feküdni, hogy megszáradjon a hajam. – Damon, nem megyünk ki? – fordultam felé

- Öhm…de? – meglepődött a kérdésemen

- Jó – ugrottam egyet örömömben – Gyere – fogtam meg a kezét és húztam magam után. A nap százezer ágra sütött. Áh. Szinte simogatta a bőröm a napfény, mondjuk utána már égette, de olyan régen voltam már kint, hogy kit érdekelt? Kifeküdtem a lépcsőre, eleterültem mint egy kitaposott béka. Damon csak lazán leült, a fejemet az ölébe tettem. – Ez de jó! – még fészkelődtem egy kicsit, de mihelyt megtaláltam a megfelelő pozíciót, csak becsuktam a szemem és nagyokat lélegeztem. Damon hangja rángatott ki a tökéletesség világából.

- Ki az a Roy? – kérdezte, csöppet sem kímélve

- Tessék? – pattantak ki a szemeim

- Beszélgettem anyukáddal, és azt üzeni, hogy Roy keresett. Inkább azt mondanám, hogy naponta kétszer keres. – elnevettem magam

- Emlékszel a kis beszélgetésünkre a Grill mögött? Tudod háború, kamikaze meg ilyen „nem szeretlek” cuccok. Na akkor ismertem meg, és haza is kísért. De el is felejtkeztem róla. Majd visszahívom, ha haza engedsz. – ezzel lezártnak tekintettem a témát, és újra örömmel fordultam a nap felé. Damon nem így gondolta.

- Akkor nem biztos, hogy bármikor is hazajutsz még valaha az életben

- Ugyan már Damon.  Ne butáskodj.

- Rendben, csak nehogy vér nélkül menjen a kis találkátokra – ezen már csak nevetni lehetett. A kisgyerekek csinálnak ilyet nem pedig már meglett felnőtt férfiak, több mint 100 év tapasztalattal a hátuk mögött.

- Majd szólok neki, hogy vigyázzon.

Megint csend állt be aminek örültem mint majom a farkának. Időközönként meg-meg tapogattam  a hajam és nagy mosolyokkal nyugtáztam, hogy szárad rendesen.

- Csörög a telefonod – szólalt meg Damon

- Nincs is itt a telefonom – mondtam

- Lehet valaki elhozta – célzott magára. Ekkor felpattantam mint egy bolha és rohantam befelé. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, és mire beértem a szobába abbahagyta. Előkotortam a táskából és rögtön vissza is hívtam, a hiányolt barátnőmet. Az elmúlt 5 évben nem volt olyan, hogy több napig ne beszéljünk. Max másfél napig bírtuk egymás nélkül. Ilyenkor kérdőjeleztem meg a szexuális beállítottságomat.

- Szia – köszönt bele

- Szia. Mondjad

- Nem találkozunk? – nem tetszett a hangja. Túl visszafogott volt. – Menjünk vásárolni – jaj Istenem segíts. Ekkor nyitott be Damon is, és rájöttem csak kellenének ruhák, amint a még mindig földön heverő széttépett szülinapi ajándékomra néztem.

- Öööö…- azért hezitáltam- Rendben. Te vásárolsz én hallgatlak

- Oké – felvidult a hangja- Egy óra múlva a Plázánál? – kérdőn néztem Damonra, aki csak bólintott.

- Okézsoké – válaszoltam. – Nincs Benjamin – mondtam az egyetlen feltételemet  

- Nincs Damon – kontrázott rá

- Nyugi, már úgy is elegem van belőle – mondtam és kinyújtottam a nyelvem rá – Akkor egy óra múlva

- Szia, puszi – köszönt el

- Szia – kinyomtam a telefont és ledobtam az ágyra.

- Szöksz? – kérdezte Damon

- Csak randim lesz Royjal- idegesítettem.  

Pontosan egy óra múlva már egy padon ülve vártam Lizre. Damon minden lépésemet árgus szemekkel figyelte. Amíg átöltöztem, amíg ettem valamit és amíg kiszálltam a kocsijából, mert ugye bár nagyon ragaszkodott ahhoz, hogy elhozzon. Kisvártatva Elizabeth is feltűnt.

- Szia – intettem neki, hogy üljön le mellém

- Szia – átölelt. Ez jóval nem kecsegtet.

- Szóval hol szeretnéd kezdeni? – nem akartam azonnal a „mi a baj” kérdéssel rárontani. Majd elmondja magától.

- Nem tudom, de isteni új cipők érkeztek

- Értettem. Célpont: cipők.

Liz rengeteget próbált, sorra egymás után falta a boltokat. Miközben én csak egy-egy topánkát húztam fel, ő az egész boltot kétszer! Nagy lába volt, de már annyira hozzászokott az egy mérettel kisebb cipők nyomásához, hogy meg se érezte. Csodáltam is érte. A különféle divatmárka jelzésekkel ellátott táskák egyre csak gyűltek a kezében. A végén már én is átvettem néhányat, hogy nézelődhessen. Közben be nem állt a szánk. A végén már szörnyen untam a próbálgatást, a ki-be járást, én csak leakartam ülni és leállítani Lizt. Így is utáltam vásárolni, még akkor is ha én csak fegyver hordnokként szolgáltam és magamnak nem vettem semmit se. Az egyik étterem résznél helyet foglaltunk és mindketten salátát kértünk. Tulajdonképpen egy egész pulykát el tudtam volna tüntetni, kb. annyi erőfeszítést vett igénybe közel két órán át nézelődni és butikokba járkálni. Evésközben elmeséltem a Damonnal történt beszélgetésünket, és hogy mennyire nem értettem azt a két hasonmásról meg egy harmadikról szóló részt. Mintha külön UFO nyelven beszélt volna. Elizabeth sem juttatott előrébb, ő is csak tanácstalanul hallgatta. Később kitértem az egyetemre, hogy már mennyire várom és milyen kíváncsi vagyok, hogy fogom-e bírni.  Egyszer csak közbe vágott Liz.

- Nem megyek a Juilliardra – szólalt meg mintha valami égbekiáltó bűn lett volna. Egy pillanatra lefagytam.

- Tessék?

- Tudod, hogy mennyire terveztem ezt a világ körüli utat és most eljött az ideje. Halasztok egy évet.

- Jézusom, úgy adtad elő, mintha megölnélek – nyugodtam meg

- Tudom – hajtotta le a fejét

- De ennek örülünk nem? Nagy álmod valóra válik – mondtam sokkal vidámabb hangon

- Igen csak…nem merem megkérni Benjamint – mi ez, a vallomások estéje?

- Oh, ennyire vérre megy a játék? – ez alatt azt értettem, hogy ennyire komoly a dolog?

- Igen

- Akkor biztos igent mond.

- És ha nem?

- Jaj nagyon szépen kérlek, ne pánikolj már! Majd felveszed valamelyik ma vett dögös ruhádat és nem tud nemet mondani – biztattam

- A te hibád lesz ha mégse.

- Miért lenne az enyém?

- Mert te adtál reményt és csak hogy tudd, darabokra fogok törni, ha visszautasít.

- Kezdem építeni a bárkát, ha a könnyeid nem apadnának.

- Jól is teszed – fenyegetett, de egy mosoly ott bujkált a szája szegletében. El nevettem magam – Akkor megbeszéltük.

- Meg – bólintott rá. A további beszélgetésünket a csengőhangom szakította meg. A kijelzőn Damon neve villogott, erre csak megforgattam a szemeim.

- Valaki nagyon hiányol – viccelődtem

- Erről jut eszembe, engem miért nem hív Benjamin?

- Drágám ezt csak te kérdezheted meg tőle – mikor újrahívott már fel is vettem

- Hé szívem, miért keresel annyira? – szóltam bele

- Csak megkérdezem nem temetett-e még maga alá az a sok ruha.

- Épp ellenkezőleg. De mennem kell.

- Holnap találkozunk? – meglepődtem

- Haza engedsz ezek szerint?

- Csak a ma estére. – kötötte ki

- Szeretlek, szia

- Én is szeretlek, szia – kinyomta a telefont. Liz felhúzott szemöldökkel méregetett, de nem kérdezett semmit. Jól tette. Hazafelé karöltve jöttünk, közben a szabad kezünk majd leszakadt a táskák súlyától. Becuccoltunk Liz szobájába, majd én is elindultam haza. A szobámba ami már annyira hiányzott! Ott bedőltem az ágyba és amint lehajtottam a fejem a narancs macimra azonnal elnyomott az álom. 

28. fejezet

Na csak sikerült összehozni ezt a fejezet, de bele sem merek gondolni, hogy mennyit kellett rá várni. Ne haragudjatok (bociszemekkel), de ez a nyár...

Mindegy is, kárpótlásul vagy még ezen a héten jön egy friss vagy a jövőhéten 2. 

n.bella épp két napos "nyaraláson" van szóval kénytelen voltam én (SarahB) bétázni, és elég bénácska vagyok ilyenekben, azért remélem olvasható lesz.

De hessenés olvasni és komizni!!!

Ui: a kép sokat sejtető  ;)

Puszi: SarahB

Mit akarok ma csinálni? Mit is akarok egy félistennel magamon? Van pár ötletem. Forró, élvezetes ötletek… Kicsit elkalandoztam. Végül Damon kék szemei rángattak vissza. És a dilemma még mindig ott volt. Vajon mit akarok csinálni? De miért mindig én?

- Miért te mit szeretnél?- kérdeztem vissza

- Ezt komolyan meg kellett kérdezned? – vigyorodott el kajánul – Ünneprontó vagy – tette hozzá

- Hé, ki mondta hogy én nem akarom? – itt újra visszatért a remény a szemeibe, de egy jól célzott lövéssel ki is haltak – De elveim vannak – felhorkant

- Nők és az elveik – a mindenség egy nagy mennydörgéssel jelezte az egyetértését Damonnal. Elmosolyodtam

- Szokatlan mi? – már eléggé zavart a súlya így a csípője köré csavartam a lábaimat és megpróbáltam én felül kerekedni. Damon hagyta, de amint leszálltam volna róla – tudom mekkora hülye voltam hogy ott akartam hagyni- kezeit most az én csípőmre fonta és nem engedett. Mozdulni se tudtam, szorosan húzott magához. – Tudod ezzel nem hogy semmit, de épp az ellenkezőjét fogod elérni – mutattam rá a lényegre. A szorítása enyhült, de annyira azért nem hogy ott hagyhassam. Nem volt mit tenni, kényelmesen elhelyezkedtem rajta és vártam. Először a plafont fürkésztem, meglehetősen érdekesnek találtam. Aztán a tekintetem a kint tomboló viharra révedt, és mondhatom, hogy az tényleg lekötött. A fák és a levelek suhogása, az eső kopogása, a villámok fénye. – Viharos nyarunk van – állapítottam meg. Damon nem mondott semmit, csak tovább nézett ki a fejéből. Na most, mivel én nem őt néztem így nem tudom, hogy ő mit csinált – lehet engem bámul?- de életjelet  semmiféleképpen nem mutatott. Utána láss csodát, ismeretlen okokból kifolyólag az ing elkezdett kigombolódni. Nem mozdítottam a fejem, de gyorsan ragadtam meg Damon kezeit, és szorítottam vissza az ágyra őket. Aztán szépen visszagomboltam magamnak. Három perc múlva ez megismétlődött. Aztán megint még öt perc múlva. Tényleg nem képes felfogni dolgokat? Ennyire hülye lenne?  - Damon?

- Hm? – kérdezte és ujjai újra ügyeskedtek

- Nehézfelfogású vagy – jelentettem ki és végre már rá néztem.

Most hagytam, hogy kigombolja a „felsőmet”. Közben a hideg rázott az érintéseitől, és eldöntöttem, hogy azért is megleckéztetem. Nem titok milyen módon. Mire végig ért már is elkezdtem a pólóját egyre feljebb gyűrni. Könnyeden húztam le róla és simítottam végig meztelen mellkasán. Erre ő lelökte rólam az inget. Ráhajoltam és végig csókoltam a nyakán, majd rátaláltam édes ajkaira. Lassan ízleltem és ő már erőlködött, hogy maga alá gyűrjön, de nem engedtem. Megtámaszkodtam a feje mellett és jobban elmélyülő csókunk közben a csípőmet is ingerlően mozgattam. Már az én agyamat is ellepte a vörös köd, és csak egy hajszál hiányzott hogy ténylegesen meg tegyem azt az egy lépést. Áh, nem akartam abba hagyni! Még egy picit húzom csak. Tényleg mindjárt befejezem. Egy pillanat esküszöm! De annyira jó, rengeteg ó-val jó. Úristen nekem ennyi is elég lenne, hogy a csúcson legyek. De tényleg megszakítom a csókot. Komolyan! De kell egy kis idő a felkészülésre, azt addig ki is élvezem! Éreztem hogy Damon már végképp feladott mindent és már nála el is szakadt a cérna. Erősebben és erősebben szorította a csípőmet vagy épp markolászta a combomat, amivel nem igen könnyítette meg a helyzetem. Belenyögtem a csókba, de ezzel nem csak én voltam így. Felnéztem az órára.

 – Oda nézz, már dél van. Te nem vagy éhes? Mert én mint a farkas… - kikerekedtek a szemei majd összeszűköltek, de sikeresen eltaláltam a szabadulási pillanatot és már az ajtóban toporogtam, a fehér inggel magamon. De gyors vagyok! Mondanom sem kell, vámpírsebességgel termett előttem, igencsak dühös arccal. – Ugye nem akarod, hogy éhen haljak? – tettem az ártatlant. Nagy levegőt vett és már enyhült arckifejezéssel válaszolt

- Persze, hogy nem- hát a hangja még mindig ijesztő volt. Ekkor fogadtam meg, hogy többé nem űzök ilyen kis játékot vele, mert egyszer tényleg megjárom.

- Jó – mosolyogtam nyugodtan – Esetleg kaphatok valami mást ruha gyanánt? – mutattam a rajtam lógó ingre. Damon megcsóválta a fejét

- Szemet szemért – mondta. Szóval most bosszút áll rajtam?

- Fogat fogért- fejeztem be. De tetszett ez az elv.

Damon csinált nekem valamiféle húst, és még köretet is kaptam mellé. Az első meglepődésem nem kis ideig tartott. Damon tud főzni! Nem hittem a szememnek, főleg hogy milyen otthonosan mozgott a konyhában! Aztán egyik ámulatból estem a másikba mikor rájöttem, hogy mennyire finom amit eszek. Nem csak főz, de még milyet! Imádtam az ízt és utáltam, hogy elfogyott… Amíg én ettem addig Damon is előhozott valahonnan- azt hiszem a pincéből- egy tasak vért és jó ízűen itta azt a kanapén. Oké, hogy nem vagyok finnyás és nem zavar a vámpír léte, de nem volt valami étvágygerjesztő. Nem zavartatta magát, nem mintha kellett volna, de értitek. Mi után végeztem jó kislány módjára megköszöntem és felálltam. De vajon hova is akartam menni? Damon szobájába biztos nem. Így csak tanácstalanul álltam és valószínűleg a legidiótábban nézhettem ki.

- Mit csinálsz? – kérdezte Damon

- Hát…ööö…izé… állok, nem látod? – furcsállva nézett rám

- De, azt látom.

- Gondolom, mivel fogságodban tartasz, nincs sok esélyem hazamenni.

- Nincs – teljes testemmel felé fordultam – Legalábbis ma estig – na ez a válasz mennyivel jobban tetszett!

- Miért, mi lesz ma este?

- Majd meglátod – mondta

- És én addig mit csináljak? – megrántotta a vállát? Mi van most bedurcizott? – Túlságosan titokzatos vagy mostanában – döntöttem oldalra a fejem

- Mivel nem vagy a barátnőm nem vagyok köteles elmondani, hogy mire készülök – aú, bár megérdemeltem

- Igen, mindazonáltal engem is érint a dolog, és szeretném tudni, hogy mire készüljek – megrázta a fejét – Jaj, ne már! Legalább valami támpontot adj

- Nincs – mondta erőteljesebben hogy tudomásul vegyem. Úgy lett.

 Lehuppantam mellé a kanapéra és újfent csak bámultam ki az ablakon. A vihar már elvonul és ezerrel sütött a nap. A házban is egyre melegebb lett, pedig rajtam csak egy ing volt. Rádőltem Damon vállára és felhúztam a lábaimat. Nem igen volt jobb dolgom, mint megint csak nézni a semmit. Ez már káros az agysejtekre! Aztán úgy döntöttem keresve se találtam volna jobb lehetőséget a kérdéseim feltételére, így kapva kaptam az alkalmon és megszólaltam.

- Damon? – a kezei végig simítottak a combomon. Sokadjára nehezíti meg a dolgom, ezekkel a kis érintéseivel. „Örömömre” ujjai ott is maradtak és cirógatni kezdett. Mély levegőt vettem, hogy koncentrálni tudjak.

- Hm?

- Kérdezhetek valamit? – bár nem láttam, fogadni mertem volna hogy összeráncolta a szemöldökét

- Igen

- De ne értsd félre, jó?

- Nem fogom – egy pillanatig csak az ujjai által okozott jóleső érzésre pontosítottam, majd újabb nagy levegő után belekezdtem.

- Ugye bár én – nyomatékosítottam az „én” szót- szakítottam. És hát általában olyanokkal szakít az ember akivel valamilyen okból kifolyólag de már nem érzi jól magát vele, vagy nincs meg az a plusz. – csend következetett- Akkor miért van az, hogy én még mindig érzek valamit irántad? Miért szeretnék még mindig a közeledben lenni? Olyan mintha szükséget éreznék, hogy szükségem van rád, de még se akarnám újra a barátnő szerepet betölteni. – elhallgattam és örültem, hogy nem kell a szemibe néznem. Keze még mindig akadálytalanul járt-kelt a combomon, majd meglepő komolysággal válaszolt.

- Az agy felülírhatja, kontrollálhatja az érzelmeidet, de kitörölni nem tudja. És az érzelmeket sem lehet kikapcsolni. Hidd el, próbáltam. Okosan döntöttél. – ennyi? Szép volt és jó, és tényleg igaza lehetett, de csak ennyit tudott mondani? A végén még megdicsér, hogy elhagytam?

- Tessék?

- Mérlegeltél és igazad volt. Velem veszélyben lennél ezért döntöttél az úgynevezett szerelem – mondta iróniával a hangjában- ellen.

- Most még is itt vagyok

- Mert én azt akarom. – nana, azért nem csapjunk át váltságdíjas-emberrablós szerepbe.

- Meg tudnék szökni

- Hogyan képzeled te azt?

- Lássuk csak…kiugranék az ablakon

- Mire leérnél ár már az ölemben landolnál

- Akkor is kitalálnék valamit – örültem hogy oldottabb lett a beszélgetés.

- Most én kérdezek

- Rendben. De nem hiszem hogy van olyan amire jobb választ tudok a te 100 valahány éves tapasztalatoddal ellenben.

- Azért megpróbáljuk. Hogy választasz két szerelmed – megint gúnnyal mondta-  közül? Honnan tudod, hogy nem fogod megbánni a választásod?

- Hogy ez most ide? Nem értem

- Nem is kell, csak válaszolj.

- Először teljesen egy értelmű. A másodikat

- Miért?

- Mert ha igazán szeretted volna az elsőt sose szeretsz bele a másodikba.

- Van egy elbűvölő, gyönyörű, kedves lány, akit szeretsz és azt hiszed ő is szeret. Aztán kiderül, hogy egy önző ribanc és senkivel sem törődik magán kívül. Azután találkozol egy majdnem ugyanolyannal, - legalább is külsőre- aki tényleg olyan mint az előző volt még eleinte, minden hátsó szándék és rossz akarat nélkül. Beleszeretsz és azt hiszed, hogy valós, de ekkor megjelenik a mindent felkavaró harmadik személy. Aki annyira csodálatosan különbözik tőlük, hogy képes lennél beleszeretni és mikor ez megtörténik rá jössz, hogy csak ő kellett neked. Valaki aki mindent megváltoztat és annyira máshogy szemléli a világot és saját magad, hogy az sem érdekel ha felég a világ, abban a tudatban halnál meg hogy együtt voltatok és rádöbbentett, hogy van amit jobb nem elfelejteni vagy kikapcsolni.

- Mit akarsz ezzel mondani? – egyre homályosabbak lettek a dolgok. Damon mélyen elhallgatott.

- Semmit – mondta néhány perc után.

A kezét levette a lábamról és teljesen más hangnemben megszólalt.

- Ideje készülődnöd

- Nekem? Hova?

- Randira megyünk- felállt én meg eldőltem ahogy eltűnt a válla a fejem alól.

- Mi?

- Irány öltözni. A szobámban van a ruhád kimosva, levasalva, szépen, ahogy kell

- Damon drágám jól vagy? Nem fáj valamid? – megijesztett

- Menj öltözni – mondta én pedig zavartan elindultam

A lépcsőn felfele menet Damonra gondoltam. Annyira más volt ezelőtt. Olyan mint Stefan, érzelmekkel, bölcs gondolatokkal. Uh… A szobában tényleg ott várt a ruhám. Gondoltam előtte lezuhanyozok. A víz nagyon jól esett és teljes boldogságban léptem ki az ajtón, majd sétáltam az ágy mellé. Körülnéztem, de nem találtam amit kerestem. Már nyitottam a számat, hogy szóljak neki, de már előttem is volt.

- Mi a baj? – kérdezte, és végigmérte a törülközőbe csavart testemet

- Nincs melltartóm – felszöktek a szemöldökei

- Majdnem két napig egy bugyiban és egy ingben járkáltál

- Igen, de csak előtted. – felvette a ruhát, ami még mindig az volt amit a szülinapomon viseltem, és megvizsgálta.

- Ne butáskodj, ilyen ruha alá nem is kell melltartó. Egyáltalán minek vettél alá?  

- Nem, de én nem megyek anélkül emberek közé

- Sarah, te most csak viccelsz velem ugye?

- Teljesen komolyan beszélek – kifordította és az orrom alá nyomta

- Nézd meg, ennek külön melltartó rész van kialakítva. Minek venné alá?

- Oké, ha nem tudnám mikre vagy képes az ágyban, akkor most helyből azt mondanám, hogy meleg vagy. Viszont ha nem tudnám, hogy Liz, hogy viszonyul hozzád akkor azt mondanám, hogy viszonyotok van. Ugyanígy beszél ő is. – elnevette magát

- Csak vedd fel

- De olyan feszélyezve fogom magam érezni tőle – nyávogtam

- Majd én gondoskodom róla, hogy ne – a kezembe nyomta a ruhát és kislisszolt.

Harminc perc múlva már egy előkelő étteremben ültünk, gyertyafényes vacsoraasztalnál.

- Mi most mit csinálunk? – bukott ki belőlem a kérdés, az ásványvizemet kortyolgatva.

- Engedd meg, hogy felvilágosítsalak

- Nagyon szeretném, köszönöm

- Mi után szakítottál velem, néhány napra rá elmentem Elizabethez.

- Úristen! És még élsz?

- 145 éve nem, de kösz a kérdést.

- Tudod, hogy gondolom.

- A végére odajutottunk, hogy ha vissza akarlak kapni, vissza kell hogy hódítsalak. – vajon azért ugrott rögtön a végére, hogy megőrizze azt a férfias önérzetét?

- És most azt teszed? – bólintott. Elég különös érzésem támadt. Ennyire szeretne? Hát nem cuki?

- Gondoltam most próbálkozom emberi dolgokkal. Randevú, beszélgetések és hasonlók

- Beválik?

- Mond meg te – vigyorgott

- Meglátjuk – mosolyogtam vissza

Bevált! Persze ezt nagyon gondosan eltitkoltam Damon elől. Különös érzés volt, mintha Damon teljesen átvedlett és új „ember” lett belőle. Odafigyelt és végig hallgatott. Nem mintha eddig nem tette volna, még is teljesen más formában. Annyira érződött rajta az érdeklődés és szeretet. Nem szerelem, csak szeretet! A vacsora végén Damon úriemberként felsegítette rám a kabátomat. Persze miért is vitt volna haza? Nem úgy volt, hogy elenged a ma este után?

- Otthon, édes otthon – mondta miután beléptünk a hatalmas házba

- A tied – válaszoltam. Megfordult és rám nézett. – Igen?

- Esetleg valamit inni a finom vacsora után? – wááá, ha mindig így beszélne sose hagynám el

- Kiskorú vagyok

- Nem vagyok zsaru – vigyorgott továbbra is

- Nem örülnél neki, ha elveszteném a fejem

- Biztos vagyok benne, hogy igen – oké még egy ilyen szívdöglesztő mosoly és elélvezek. Itt volt az ideje, jól megregulázni a gondolataimat. Megráztam a fejem, hogy elhessegessem őket, de már a hanghoz képek is csatlakoztak. Úristen, saját magam kergetem az őrületbe.

- Csak vigyél haza légy szíves – nyeltem egy nagyot. Tényleg nem sülne ki abból jó, ha itt maradnék. Tettem hozzá gondolatban. Újra rám nézett, immáron egy pohár whiskyvel a kezében.

- Miért? – elfordultam mielőtt széles mosolyra húzhatta volna a száját

- Hadd kérdezzek valamit. Ugye ti nem az a fajta vámpírok vagytok, akik beletudnak mászni az ember fejébe? – csak biztos akartam lenni, de nem nyugtatott a tudat, hogy mióta ott voltam nem jutottam verbénához.

- Miért is? – tette fel újra a kérdést

- Csak érdekelne – eközben végig háttal álltam neki

- Ha már így érdekel, de – keményebb hangon szólaltam meg

- Akkor lennél szíves kimászni a fejemből?

- Nem tudtam, hogy ott vagyok – csak ne forduljak meg! De nehéz háttal állni egy ilyen pasinak!

- Ez nem vicces – csattantam fel. Egyre szaporábban vettem a levegőt, mind a düh miatt és mind a… áh tudjátok ti.

- Nem viccelek – éreztem a leheletét a nyakamon- De szeretném tudni mi az ami ennyire felbosszantott. – tudtam hogy nem a „felbosszant” szóra gondolt, csak nem akarta a másik végletet kimondani, azzal még jobban húzva az idegeimet. – Sarah? Valami baj van? – mormogta a nyakamba és elém nyújtott egy pohár valamit. Megszagoltam.

- Honnan tudod? – de jó, nem remegett a hangom.

- Hogy vodkát iszol, vagy hogy azért nem fordulsz meg, mert szégyelled magad? – na megmutatom, hogy nem félek szemtől szemben beszélni vele.

Megfordultam, de ki számított rá, hogy ennyire közel lesz? Szólásra nyitottam a szám, de ajkaink súrolták egymást és ő egy pillanatig sem tétovázott. Első csók volt a javából. Először csak ízlelgette az ajkaimat, majd egyre vadabbul csókoltam, mikor meguntam a lassúságát.

- Damon? – a homlokának támasztottam az enyémet

- Igen? – perzselt a lehelete

- Utállak – gyorsan lehúztam a vodkát és kiejtettem a poharat a kezemből, ami hangos csattanással ért földet.

 Újra rátapadtam ajkaira. Egyre őrjítőbben csókolt, az alkohol okozta perzselés a torkomban semmi volt, a Damon okozta vágy mellett. Nem tudtam betelni az ajkaival és még többet akartam. Nyaka köré fontam a karjaimat, az ő kezei pedig a derekamra vándoroltak. Minden annyira tökéletes volt. Már csak azt éreztem ahogy kicsúszik a talaj a lábaim alól és már egy puha ágyon fekszem. A szobában mindenhol sötétség volt, csak az ablakon beszűrődő hold és csillagok fénye adott némi gyér világítást. Egy pillanatra sem szakadtunk szét. A szívem hevesen vert, még is alig tudtam mozdulni a vágytól. Damon gyorsan szabadított meg a ruhámtól, leszakította rólam. Egy végtelen pillanatra összekapcsolódott a tekintetünk és kék szemei szinte feketéllettek az izgalomtól. Ennek egyéb fizikai jelét is adta. Nem teketóriáztam sokat, szinte letéptem róla az inget. Hallottam, ahogy a gombok lepotyognak a padlóra. Mindkét tenyeremmel végig simítottam fedetlen mellkasán, amíg a melleimet masszírozta ezzel is elhaló nyögéseket csalva ki belőlem. Végig csókolt a nyakamon egészen a kulcscsontomig. Én már rég kicsatoltam az övét és némi segítséggel már el is tűnt a nadrág róla. Újra hevesen az ajkai után kaptam. Kisebb áramütésekként értek az érintései. Nagyokat sóhajtottam ezzel is megszakítva csókunkat. Szorosan hozzám simult, egy levegőmolekula sem férhetett volna be közénk. A hátára vándoroltak ujjaim, ezzel megtalálva egyik legérzékenyebb pontját. Éppen csak hogy hozzáértek az ujjbegyeim a hátához, de mindig kisebb remegéshullámok futottak rajta végig. Újra és újra végig cirógattam a hátát, játszva az idegzetével. Láttam ahogy teljesen ellepte agyát a vörös köd, és a bugyimat is a ruhám sorsára küldte. Magát is megszabadította a zavaró ruhadarabtól és egy határozott mozdulattal eggyé váltunk. Lassan mozgatta a csípőjét ezzel is az őrületbe kergetve. Lázasan kaptam mézédes ajkai után, újra és újra gátlástalanul felnyögve. Damon elmosolyogta magát amint látta vonaglásomat, de ez sem maradt megtorlatlanul. Remegő ujjaimmal újra izzadt hátát cirógattam, amitől rögtön lehervadt a mosoly a szájáról, és csak sorozatos morgásokat hallatott. Egész testemet tűz égette még is Damon érintéseitől ráázott a hideg. Soha nem éreztem még ehhez hasonlót. Kisimított egy arcomra tapadt tincset és a hajamba túrt. Erős csókokat nyomott az ütőeremre, amitől csak még jobban száguldozni kezdett a vér ereimben. Ajkaink újra egymásra ezzel is fokozva az élvezetet. Hátra vetettem a fejem ahogy éreztem közeledni az édes kielégülést. Pillanatokra rá apró szilánkdarabokra tört a világom és az extázis okozta sikolyomat Damon vállában nyomta el. Utánam rögtön Damon is elért a csúcsra egy hosszú és hangos hörgés kíséretben. Zihálva gurult le rólam, mellém. Én már meg is fulladhattam, annyira nem jutottam levegőhöz. A mellkasom gyorsan hullámzott, de a szívem még azt is meghazudtolta. Megpróbáltam magunkra tenni a takarót, de a kezem csak erőtlenül esett le az ágyról. Végül nehezen, de sikerült és meglepődtem, hogy mennyire nehéz is a takaró valójában, vagy csak engem gyengítettek le nagyon? Damon a mellkasára vont ami nagyon jól esett. A normális levegő vétel még mindig nehezemre esett, de megnyugtatott a tudat, hogy Damonnak se könnyű visszaállni az egészséges tempóra.

- Hát…ez fantasztikus volt – mondtam akadozva

- Frenetikus – helyesbített. Fél óra múltán is bárgyún és gyengének éreztem magam. – Hé jól vagy? – kérdezte Damon némi aggódással a hangjában

- Csak mint akin áthajtott egy Tigris tank

- Szóval úgy döntöttél mégis lősz magadra? – emlékeztetett a jó néhány nappal ezelőtti beszélgetésünkre. Nem akkor véglegesítettem a szakításunkat? De! Ez most megsemmisülni látszik.

- Még hozzá egy 127 mm-es légvédelmi gépágyúval

- Tank és ágyú?

- Tudom, csoda hogy élek – ironizáltam.

- Szóval hogy értetted, hogy utálsz? – kérdezte

- Így – megcsókoltam

- Ha neked ez az utálat, akkor megnyugodhatsz, én is utállak. – megcsókolt.

Az ég kék, a fű zöld, a nap süt és én újra Damon karjai közt alszom el. A világ ismét tökéletes néhány órácskára…