27. fejezet

Hát itt is lennénk,de sajnos egy igen szomorú hirrel kell szolgálnunk,ugyanis jövőhéten ezer százalék hogy nem lesz friss,ugyan is SarhB (fene a mázlista fajtáját) Athénban lesz(bezzeg iskolában nem...).
Szóval élvezzétek és komizzatok. ;D
Ja és ismét külön nagyon köszönjük Hellának hogy mindig ír komit és gratulálunk az érettségihez.
Puszi:n.bella




Reggel, kipihenten, jókedvűen ébredtem Damon ágyában. Damon ágyában!!! –tudatosult bennem, és ettől rögtön ki is pattantam és a szoba közepére futottam.

Úristen! Mit keresek én itt? Hogy kerülök ide? Mit csináltam? Csináltunk! Miért csak egy fehér ing van rajtam? És mért pont fehér? Miért nem emlékszek semmire? És miért ilyen rohadtul nagy ez az ágy? Miért vagyok egyedül? És miért pont fehér az ing? Miért ekkora a csönd? Hányadika van? Mit tett velem az a szemét? Uram segíts, túlélni ezt a reggelt! De miért…miért vagyok itt? Miért csak a kérdéseim töltök ki az amúgy vaksötét fejemet? Hogy lehet hogy semmire, de tényleg semmire nem emlékszem? És könyörgöm mondja már meg valaki, hogy miért éppen fehér ing van rajtam? Egyáltalán biztos hogy Damon szobájában vagyok? Nyugodj meg Sarah, nyugodj meg!

Nyugodj már meg az Istenért!Csak egy picit! Vegyél nagy levegőt… jól van ügyes vagy. Nem tudok lenyugodni! -Vitatkoztam saját magammal. Remek, már az eszem is elment… Lassan végig futottam a szemem a berendezésen, de tényleg az ő szobája volt. De akkor miért fehér az ing?! Félek! Anyaaaaaaaaa!- sikítottam magamban. Dühömben, de főleg magatehetetlenségemben vissza sétáltam, majd zuhantam a pihe-puha, de már kihűlt ágyba. A Damon ágyába, Damon szobájában! Behunytam a szemem, remélve, hogy vissza térnek az emlékeke, és csak a rögtönzött pánikrohamom elől bújtak el. Próbáltam kiüríteni az agyam és csak a tegnapi napra koncentrálni. Nagyjából sikerült is, de a „miért fehér az ing” kérdés csak nem hagyott nyugodni. Végül úgy határoztam, hogy ez csak egy rossz álom és mire kinyitom a szemem a saját szobámban leszek. Nem sikerült. De most, hogy már, kevésbé uralkodott el rajtam a kétségbeesés, - és a nyugtalanság a fehér inget illetően-, el is jutott az agyamig amit az előbb láttam, és mondhatni én őszintén féltem, hogy mit tettem.

Ugyan is a ruhám valahol az ajtó előtt hevert, a melltartóm az ágy mellett –megjegyzendő csat nélkül-, Damon nadrágja is az ágy mellett, az öltönye pedig eddig feltáratlan helyeken, mivel nem találtam meg. És említettem, hogy az éjjeli szekrényen lévő lámpa már hasznavehetetlen állapotban volt? Mi volt itt orgia? A takarót szorosan magamhoz húztam, fel a szememig. Mintha az megvédeni, a nyilvánvalótól. Így feküdtem egy ideig, próbálva a elmém eldugott zugaiból előkotorászni az emlékeket. Lehet, hogy, nem tudtam feldolgozni ezért amnéziát kaptam. De akkor nem csak a tegnapra nem kéne emlékeznem. Elfojtott emlékem lenne? Jaj, hagyjam már abba, a hülyeségeimet és fókuszáljak a tegnap estére! És végre beugrott valami, valami ami egész jó kiindulópont lehetett! Szülinapom volt…és innen szinte minden jött magától. Egészen az előadásig.

Annál a résznél elidőztem egy kicsit, mert nagyon tetszett, és egyes részleteket vissza és vissza tekertem. Aztán megvolt a szokásos, szomorú de még is katartikus élmény a végén, mikor meghal a főszereplő. Pontosan addig emlékeztem, amíg Damon elvitt valami, sötét, de világos helyre. Innentől csak hangokra, vagy képekre emlékeztem. Nevetés, valami beszélgetés, ami kissé zavaros volt, autó hang, egy dal éneklése, pohárcsörömpölés, nevetés és kiabálás megint, aztán ajtó csapódás, ruhasuhogás, ágyreccsenés, és egy igen hangos sikoly. Az én sikolyom, de boldog sikoly volt! A számhoz kaptam, lefeküdtem volna Damonnal? Ugye nem? Vagy de? Pedig itt minden arra enged következtetést. Gyors elhatározástól fogva, kimentem és Damon keresésére indultam, abban a hatalmas házban. Minden lépésemnél lejjebb és lejjebb próbáltam húzni az inget – ami még mindig fehér volt, és még mindig nem tudtam, hogy miért!!!- de sajnos, nehezen nyúlt. Az egyik szobából beszélgetést hallottam és „mérhetetlen eszemnek” köszönhetően rá is jöttem hogy Elena és Stefan azok. Esküsöm akárhányszor itt vagyok, Elena is itt van. Vajon ide költözött? Lefelé indultam a lépcsőn, és Damon pedig épp felfelé. Remélhetőleg hozzám. Amint megláttam az arcom átvágott paradicsom-effektusba, így jobbnak láttam, lefelé bámulni.
- Jó reggelt – szólalt meg Damon
- Neked is – néztem fel ré, egy fél mosoly kíséretében
- Hogy vagy? –kérdezte
- Elsősorban zavarban és feszélyezve érzem magamban, másod sorban pedig szinte semmire sem emlékszem az estéből, ami bevallom nem csak frusztrál, de a megmaradt képekből ítélve nem is nagyon akarok rá emlékezni, így nagy vívódás van bennem, hogy merjem-e megkérdezni: Mi a franc történt tegnap éjszaka?
- A szobában elmondom –kelletlenül, de felcipeltem magam az említett helyre, és visszafeküdtem az ágyába, ismét magamra húzva a takarót. Damon jót mulatott rajtam, ami nekem cseppet sem tetszett. Ő velem szemben ült le, törökülésben. Mondom én, hogy túl nagy volt az ágy! – Egy pillanat – az volt, egy pillanat. Kimondta, és mielőtt az ajtó becsapódhatott volna már vissza is ért, egy pohár teával a kezében, felém nyújtva.
- Mi ez? –kérdeztem, és félve de elvettem tőle a csészét. Jéé itt más is van, kristály, whisky-s poharakon kívül?
- Csak idd meg –biztatott
- Ajánlom, ne valami kábítószer legyen benne, mert így erős gyanúm van hogy tegnap bedrogoztak.
- Ne hülyéskedj - A gőzölgő folyadék, nagyon csábító volt, főleg ahogy megéreztem, hogy már szomjas is vagyok. Óvatosan kortyoltam bele, de nem égetett, kellemesen meleg volt. Nem tudom mi volt benne, de nagyon megízlett, és hamar meg is ittam az egészet. – Most? –kérdezte
- Mi most?
- Jobb?
- Miért lenne j… - hirtelen minden beugrott. Minden egyes pici részlet.

„Szorosan a falnak nyomott, lábát az én két lábam közé nyomta és az ajkaimnak súgta
Gyere, mutatok valamit – szerencsésen újra a „Damon-hatás” alá kerültem, bármennyire is ellenkeztem. Körbe kulcsolta a derekam, és szorosan hozzám simulva elvezetett valahová. Az utcák ki voltak világítva, és az emberek nyüzsögtek rajtuk. Mi mégis kis mellékutcákon mentünk, ahová csak a főbb utcák fénye jutott el, és az emberek zaja duruzsolássá változott. Szörnyen kíváncsi voltam, hogy hova vezethet. Végül a fény és a zajok is egyre erősebbek lett. Már-már megörültem, hogy újra embereket látok. Vagyis párokat. Akik sorban álltak valamiért. Damon keresztül húzott rajtuk. Idegesítette a csend, mivel úgy éreztem magam, mintha önkéntesen belementem volna a saját elrablásomba.
- Szóval honnan jött ez a Broadway-os, musicales ötlet? – tettem fel a kérdést
- Mondtam nem? –nézett rám. Hál’ Istennek újra lassított a tempón amint kiértünk a tömegből
- Rengeteg, több ezer –lehet hogy kicsit túloztam- musical van amit szeretek. Miért pont a Hair? Mármint nem ez a kedvencem, így nem értem.
- Ez az. Én se értem.
- Én értem, hogy én mit nem értek, de azt nem, hogy te mit nem értesz. – összegeztem a problémám. Erre megtorpant
- Miért imádod annyira, holott az egész az ellen tiltakozik ami jó formán te magad vagy – nézett mélyen a szemeibe, mintha abból mindent kiolvashatna. Meghökkentem a kijelentésétől, persze tudtam, hogy mire céloz.
- Mert hihetetlen a története. És egy szóval sem mondtam, hogy nem tartom őket hazaárulóknak. Ha be kell vonulni, akkor menni kell. De lássuk be, ritka értelmetlen háború volt a vietnámi. Ugyanakkor, az hogy, a főszereplő pénzért se vágatta le a haját, de a barátja miatt megtette ez…ez annyira megindító. Főleg a vége. Szerintem remek film vagy darab, és tökéletesen érzékelteti az igaz barátságokat. – fejeztem be. Damon mélyen hallgatott. – Tudom, nehéz elmondani és nem is tudom érzékeltetni, hogy valójában mit mond ez a film, de akkor is teljesen én vagyok. – felhúzott szemöldökkel nézett rám. – Hippik! – kiáltottam fel és mosolyogva most végre én húztam magam után. – Hová is megyünk pontosan?
- Ide – meredt előre előre a sötétségbe
- Nem vagyok vámpír, nem látok el csak kb. egy méterre. –kézen ragadott és előrébb húzott. Egy nagy kőboltív tűnt fel, körülötte zöld növénnyel. Mindenhol az volt, mint díszítés, vagy mint fal. Belülről halvány, táncoló fény jött. Aztán feltűnt, hogy fáklyákkal van minden kivilágítva. Nagyon hangulatos volt.
- Labirintus –mondta ki a fel nem tett kérdésemre a választ Damon
- Waow –ennyi jött ki a számon. Damon mellém állt és a karját nyújtotta felém.
- Hölgyem?
- Egy pillanat – levettem a cipőmet, mert minden tiszta föld volt, és nem akartam olyan göröngyös úton a lábamat és a cipőmet is tönkre tenni egyben. – Mehetünk – karoltam Damonba.
- Merre? – tette fel a kérdést. Törtem rajta a fejem, de rendesen
- Balra – adtam meg a választ végül. Sajnos nem sokáig bírtam Damonal együtt menni, olyan adrenalin löketet kaptam valahonnan, hogy már szinte futottam. Minden egyes zsákutcánál hangosan felnevettem és gyermeki izgalommal vágtam neki az új iránynak. Eszméletlen hangulatot adott a csend és a sötétség fáklya lánggal keverve. Az egyik falnál, fordultam volna meg de Damon nem hagyta. Megpróbáltam kikerülni, de örökösen elém lépett. Mintha csak táncoltunk volna. – Mit szeretnél? – kérdeztem nevetve. Közeleb lépett, de én nem hátráltam. És lépett még egyet, majd még egyet, végül teljesen nekem nyomódott, ezzel együtt pedig már a levél fal támasztotta a hátam. Kezeit a csípőmre tette, teljesen lefegyverzett. Ha Damon tudott valamit, akkor az a csábítás volt. És ebben világ bajnok, messze elhúzva mindenki előtt. Mondjuk volt is több mint 100 éve gyakorolni. – Szia –köszöntem, és ne kérdezzétek miért, de nagyon odavágó volt akkor.
- Szia – mosolygott rám. Azonnal megcsókolt, uh de még hogy! Hogy tud mindig újat mutatni? Tetőtől talpig megborongtam. Erősebben neki nyomott a „falnak” így nagy meglepetésemre át bukfenceztünk rajta. Úgy kitört belőlem a kacagás. A földön hevertem, magamon Damonnal.
- Csalás! Nem ér a zsákutcán keresztül esni! – tettem panaszt, de még mindig nem bírtam felállni a nevetéstől
- Oh, ne haragudj – vigyorgott rám.- Na gyere – nyújtotta a kezét felém. Gyorsan felrántott, egyenesen a karjaiba. Csókot nyomtam ajkaira, majd kibontakoztam az öleléséből és futni kezdtem. Utánam jött és megragadta az egyik karom. – Nem szabadulsz ilyen könnyen – fordított magához
- Nem? –kérdeztem pimaszul, szorosan hozzá simulva. Villámként csaptam le az ajkaira. Végre sikerült nekem is meglepnem őt. Megfogtam és a két vállánál fogva húztam le. Még jó, hogy mini volt a ruhám. Damon hajába túrtam és ő még közelebb rántott magához- ha ugyan ez még lehetséges volt. Letoltam róla a zakóját. Ettől belenevetett a csókba, majd újfent felálltunk és folytattuk a kiút keresését. Az öltöny felső része a földön maradt. Út közben leporoltam a térdem, és megigazítottam a ruhám. Még jó sokáig tébláboltunk az útvesztőben, persze lehet, hogy ez az idő megfeleződött volna, hogyha nem álltunk volna mindig le egymás idegein táncolni. De hát azt is kell! Végül azért meg lett a kiút és bár nagyon szívemhez nőtt az a „kis” labirintus még is boldogan léptem ki a másik kőkapun. Fáradt voltam, de még tartottam magam. A cipőm a túloldalon marad – hogy én miért nem hoztam magammal?- de nem érdekelt. Mázlim volt, hogy nem Liztől kértem kölcsön, vagy tőle kaptam, különben most mehetnék vissza. Túlságosan leszívta az energiám ez a játék, na jó inkább Damon, mint hogy még vissza bandukoljak a cipőimért.
- Most hova? – kérdeztem egy kisebb ásítást elnyomva. Kijött rajtam a nap fáradalma…
- Az ágyba – mondta egyértelműen Damon. Nem volt erőm félre érteni így engedelmesen bólintottam és követtem. Már nagyon laposakat pislogtam, és volt hogy csukott szemmel mentem, egyedül csak Damon keze vezetett. De miután neki mentem több dolognak is, és ez egyre gyakrabban esett meg, megelégelte a dolgot és felkapott az ölébe.
- Ne haragudj – mormoltam a nyakába
- Miért? – kérdezte értelmetlenkedve
- Hogy csak így elalszok. – újabb ásítást nyomtam el. Válaszként Damon homlokon csókolt – Ezt ne. Ezt utálom, apám csinálta mindig ezt. –nyávogtam és elaludtam a ringató karjaiban. Felébredtem arra, ahogy a kocsi hátsó ülésére befektet, és ahogy bezárta az ajtót, majd ő is beült. És újra magával ragadtak az álmok. Nem tudom meddig aludhattam, de még a kocsiban keltem fel. Felültem és kinéztem az ablakon. Már nem volt teljes sötétség, de világosnak se mondtam volna.
- Jó – újra kinéztem – izé… hajnalt. –nyögtem ki
- Inkább reggelt – mosolygott rám Damon, a visszapillantó tükrön keresztül. – Mindjárt hét óra.
- Akkor miért van ilyen sötét? – döbbentem le
- Úgy néz ki nagy vihar lesz.
- Ez mindent megmagyaráz- tudtam le ennyivel. Olyan kényelmetlen ez a ruha! Nyávogtam magamban. – Mikor érünk haza? –érdeklődtem
- Legalább még egy fél óra. Nem vagy éhes? – kérdezte
- Tulajdonképpen de. – erre a hasam is rákontrázott- Azt se tudom mikor ettem utoljára - épp hogy kimondtam Damon már le is parkolt.
Valami kis családias panzió volt. Helyet foglaltunk az egyik asztalnál. eléggé furcsálltam, hogy korán reggel majdnem tele volt az étterem része. Na de azt már nem, hogy mindenki minket, jobban mondva engem bámul. Kisestélyiben és cipő nélkül beállítva, igazán érdekes látvány lehettem. Próbáltam nem tudomást venni, de soha se bírtam ha engem néznek. Damonról nem mondanék semmit, hiszen rajta volt cipő, nem volt kócos – annyira azért én se voltam, főleg hogy még tartott a konty- és senkit sem érdekelt, hogy nincs rajta zakó, hiszen férfiember –legyen az vámpír a mi esetünkben- neki vetkőzik a vezetésnek. Egy barátságos, kedves 16 év körüli szőke lány jött oda hozzánk széles mosollyal, hogy felvegye a rendelést.
- Jó reggelt! Mit hozhatok – kérdezte vidáman, mintha délután kettő lenne
- Öhm… bocsi, még nem jártunk erre. Mit lehet itt enni? – kérdeztem
- Persze, ne haragudj – rá nézett Damonra- Sajnálom a tegezést, nem akartam illetlen lenni. Csak még… uh, korán van –mutatott az órára, épp akkor ütötte a hetet. Sikerült őt is zavarba hozni. Damon mosolyogva a fejét rázta:
- Semmi baj. Tegezz nyugodtan – a lány nagyot nyelt.
- Akkor kezdhetjük előről? –nagyon közvetlen volt és ez feldobta az egész hely hangulatát hirtelen. Bólintottam. – Szóval, sziasztok. Hozhatok valamit, vagy esetleg étlapot kértek? – újra az aranyos moslya virított az arcán
- Étlapot, köszönjük – mosolyogtam vissza
- Rendben – bólintott és eltűnt, de rögtön jött is vissza menüvel a kezében. – Parancsoljatok. Szóljatok ha kiválasztottátok – és újra eltűnt. Ahogy észre vettem, a pultnál ülő egyik barátnőjéhez ment trécselni. Mi után végig tanulmányoztam az étlapot és Damon is végzett, intettünk a kiscsajnak. – Nos, akkor mit hozhatok?
- Én „palacsintahegyet” kérek – nem tudom mi lehetett, de nagyon-nagyon jól hangzott. Folytattam – ő pedig – néztem Damonra
- Csak egy kávét- fejezte be, a lány lejegyzetelte és elment.
- Fú, milyen bőséges reggeli - mondtam
- Másra vágyom – jegyezte meg
- Igaz, nincs is jobb mint a friss, forró vér – és a lány már vissza is ért egy tányérral a kezében- De gyors vagy- lepődtem meg. Az előbb ment el.
- Igen – a mosolya letörölhetetlen volt és közben a kévát is Damon elé helyezte. – Jó étvágyat
- Köszi – miután magunkra hagyott még hozzá tettem:- Bocsi tévedtem, van jobb. Ez – mutattam az óriásnak mondható palacsinták alkotta hegyre. A hasam egyet értően megkordult és én falatozásba kezdtem.
Amíg én reggeliztem és közben Damon engem nézett, addig kitört a vihar. És tényleg nem kellett alábecsülni. Az asztal beleremegett a dörgésekbe. Egy hatalmas villám ketté szelte az eget, és az eső zuhogni kezdett. Mindenki a panzióban maradt, sőt még többen jöttek, menedék reményében. Végül teljesen megtelt a hely és a pincérek alig bírták szusszal, végül még a mi pincérlányunk barátnője is beállt. Bennfentes lehetett…

Mázli volt, hogy ahogy jött a vihar és amilyen nagy volt, olyan hamar el is múlt. Kevesebb mint fél óra múlva újra előbújt a nap és hétágra sütött. Az emberek fellélegeztek, és mi is folytattuk az utunk, fizetés után. Damon igaza volt, húsz perc múlva már az Üdvözöljük Mystic Fallsban táblát hagytuk el. Fura volt, az úton alig beszélgettünk. Mintha valami rejtett feszültség lett volna köztünk. Lehet a szakítás volt az oka? Oké, biztos, de nem gondolná az ember, hogy a Damon-féléket az ilyen megállítja. Természetesen nem a mi házunk felé vette az irányt. A ruha már nagyon idegesített, a szűkségével. Nem bírtam mozogni benne, vagy ha mégis rögtön a hasamig csúszott. Annyira gyönyörű volt és hozzám illő, de csak egy este elejéig. Hogy az ember abban utazzon és aludjunk, arra nem volt jó. Mondjuk ezen nem kéne csodálkoznom.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor beléptem az ajtón, és a tenisz pálya méretű nappali tárult elém. Kérdezés nélkül indultam Damon szobája felé. Azért kicsit bajba voltam, hogy a második ajtó-e vagy az első, de jól tettem hogy az első megérzésemre hallgattam, mi szerint a második. Bezártam az ajtót és neki dőltem. De jó! Körül néztem, de időztem sokáig, rögtön vetettem le magamról a ruhámat, az ajtó előtt hagyva. Hihetetlenül, leírhatatlanul fantasztikus érzés volt, ahogy szabadon tudtam mozgatni a végtagjaimat és végre akkor terpeszben állhattam vagy ülhettem amekkorában csak akartam. Felszabadultam a fogság alól!

A gonosz ruha tornyában tartott és nem engedett, de mostanra megváltozott az állás. Benéztem a fürdőbe, üres volt és tiszta. Tudjátok, tipikusan olyan mint egy fürdőszoba, persze a méretét leszámítva. Mert az volt akkora mint a szobám. Utána a szekrényéhez sétáltam, hogy kivegyem valamelyik ingjét, ruha gyanánt. Nem csodálkoztam, hogy csak a sötét színek uralkodtak benne. Nem is baj. Feltápászkodtam hogy levegyek egyet, ekkor reccsenést hallottam és a melltartóm megadóan hullott a földre.
- Király – dörmögtem. Felvettem, hogy megvizsgáljam és láttam, hogy a csatok leszakadtak róla. Már úgy is rég meg volt. Eldobtam és valahol az ágy szélénél landolt. Most már csak egy bugyiban próbáltam elérni az ingeket. Túl sok póló volt és túl magasan voltak az általam kiszemelt ruha darabok. Végül feladtam. Hallottam ahogy kinyitódott az ajtó. Meg se lepődtem rajta, hogy ahogy megfordultam már Damon mögöttem állt, és vigyorogva méregetett.
- Segíthetek esetleg valamiben? – kérdezte illedelmesen
- Megköszönném, ha kapnék valami amit felvehetek – mosolyogtam
- Nekem így is megfelelsz.
- Örülök neki, de nem biztos hogy Stefan örülne ha egy majdnem meztelen Sarah rohangálna a házatokban.
- Stefan nincs itthon.
- Jó, akkor engem zavar, ha így jobban tetszik. – elhúzta a száját, de levette a saját ingjét és felém nyújtotta.
- Tiszta nincs? – kérdeztem
- Ha eléred van – a kis… Gyorsan a keze után kaptam és felvettem a nyújtott darabot. Lassan és csábosan gomboltam, hagy szenvedjen. Megérdemli! Nagyot nyelt mikor megvolt az utolsó is. Sajnos a dolog, nem az én számításaim szerint sült el. Persze, azt nem mondom, hogy nem volt jó a másik ötlet, csak ház még se az enyém volt. A lényeg, hogy rögtön nekem esett, hozzá szorítva a szekrénynek. Vajon muszáj mindig a teste és még valami közé préselnie? Mert az biztos, hogy mostanság ez volt a mániája.
- Akkor minek kellett felvennem az inget, ha úgy is letéped rólam? – kérdeztem mikor levegőt kaptam
- A fene gondolta, hogy ilyen izgató leszel
- Köszönöm a bókot…de nem élnék a lehetőséggel- eltoltam magamtól. Waow, ilyet is lehet? Csak zavartan nézett rám. – Damon mi szakítottunk
- Tudom
- Jó.
- És?
- Mi az hogy és? Majd ha újra járni fogunk, amit kétlek, majd akkor lefekszem veled.
- Jó alkalom a békülésre – mondta közelebb lépve
- Nem. Jó alkalom, hogy az eddig megolvadt jeget újra befagyasszuk. Téma lezárva.
- És ha csak úgy magamévá teszlek?
- Nem tennéd – mondtam határozottan
- Gondolod? – ettől a hangtól a magabiztosságom eléggé megremegett, de nem mutattam ki
- Nem. Mert szeretsz vagy szerettél, és mert akkor tönkre tennéd nem csak én de a saját életedet is. És hadd ismételjem meg magam, téma lezárva. – Damont láthatóan meggyőztem. – Amúgy neked honnan van fehér inged? Meglepő – erre meghúzta a vállát
- Tudok meglepetéseket okozni.
- Oh tudom – mondtam. – Miért jöttünk ide? – tettem fel a rég óta bennem motoszkáló kérdést
- Rabul ejtettelek – kacsintott
- Ez esetben, igen szívélyes rabló vagy
- Ha elfáradtál volna, ott az ágyam – mutatott rá
- Túlságosan felizgattál az alváshoz, de pihenni jó lesz – megint sikerült! Megdermedt, és kigúvadt szemekkel nézett rám! Jaj, de ügyes vagyok, és büszke! Azonban tévedtem, mert amint megéreztem a puha párnát a fejem alatt elnyomott az álom”

- Azta, nem tudom mi van ebben a teában de nagyon jó – dicsértem meg, vissza térve a jelenbe
- Akkor a rejtélyek megoldódtak? – kérdezte
- Meg. A legfontosabb a fehér ing is. De miért nem emlékeztem semmire?
- Á, csak bepánikoltál, hogy nem vagy otthon. Ez meg csak egy kis nyugtató tea.
- Hatásos volt köszönöm. Akkor szabadon engedsz vagy még raboskodhatok egy darabig itt? – tettem fel a kérdést
- Még gondolkodom a dolgon
- Akkor nem szexeltünk? Nem tudod mekkora kő esett le a szívemről – lélegeztem fel
- Hé – nyögött fel vérig sértetten
- Ne haragudj
- Csak hogy tudd, nem sok kellett hozzá – Istenem, mint egy sértődött kisfiú akitől elvették a játékát, úgy viselkedett
- Tudom, édes tudom – gügyögtem.
Ördögien elmosolyodott és vissza lökött az ágyra, ő pedig rám vetette magát. Felkönyökölt, de teljes súlyával nyomott az ágyba. Felnevettem- ami nehéz volt plusz x kilóval magamon- , de ő csak engem fürkészett.
- Szóval mit akarsz ma csinálni? – kérdezte vigyorogva, majd egy villám bevilágított mindent aztán elsötétült a világ. A vihar elért Mystic Fallsba is…

26.fejezet

(eléggé bénán felrakott)Képek a fejezet alján.Jó szórakozást

Megvan az érzés mikor egész éjszaka egy szemhunyásnyit sem alszol, még is reggel nem bírsz felkelni és elalszol a padban, miközben a tanár a sinus függvényt próbálja veled megértetni?

Nahát engem teljesen nem ez az érzés kerített hatalmába. Bár igaz, ami igaz, nem aludtam az este. Végig Damonon gondolkodtam, de nem a forgolódós és sóhajtozós módszerrel. Felkeltem, járkáltam, olvasgattam, és főleg a nyitott ablakom párkányán ülve néztem a semmibe. A mindent elnyelő, de annyira izgalmas sötétségbe. Kedvem támadt lemenni és kószálni, nagy erőfeszítésembe került meggyőzni magam, hogy ez nem lenne jó ötlet. De annyira hívogató volt… a lényeg hogy végül is a szobámban maradtam. Az éjszaka kellemesen hűvös volt és agyserkentően hatott rám, kár hogy nem Damonnal kapcsolatban. Mikor meguntam a láb lógatást az emeletről az ágyamba feküdtem, de még mindig a lehető legéberebb voltam. Levettem egy vastag könyvet a polcomról és lapozgatni kezdtem. Csak a képeket néztem. Az első napsugarak megérkezni látszódtak a földre. Aztán több és több, és amíg azt a gyönyörű égboltot néztem, észre se vettem, hogy a város már talpon van, és elkezdődtek a reggeli zajok. És a fáradtság? Sehol sem volt. Felöltöztem, magamat szalonképes állapotba hoztam és lebaktattam reggelizni. Anyával beszélgettem közben, de nem tudtam elmondani a szakítást, vagy hogy egész este fenn voltam miatta. A „hogy van Damon?” kérdésre vágtam egy „jól”-t és reméltem hogy nem látszott rajtam amit éreztem. Két puszi után anya el is ment dolgozni, és én ismét egyedül maradtam.

Bár miatta nem aludtam, könnyen lehet hogy nem gondoltam rá az éjszaka folyamán. Mondjuk úgy, hogy a tudatalattim, tudta ami kellett de én nem akartam tudomásul venni. És eltelt a nap, tegyük hozzá fáradtság nélkül. Szerencsémre este már nem küszködtem olyas fajta gondokkal mint például álmatlanság. Pedig nap közben nem kicsit aggasztott a Damon-ügy. De az elhatározás, hogy itt a vége és fogadjam el, segített feldolgozni és végleg magam mögött hagyni őt.     

Reggel akarva-akaratlanul is, de mosollyal ébredtem. Bizony, 17 évesen, szerelmi gondokkal küszködve hunytam le szemeimet és 18 évesen, Damont hátrahagyva nyitottam ki őket! Az én szülinapomat semmi sem tudja elrontani! A nap ragyogott, a madarak csiripeltek. Július 7-e, az év legszebb napja!- Legalább is nekem.- A telefonom szerint reggel 8 óra 12 perc volt, és kaptam egy sms-t. Pontban 00:00-kor. Vajon ki lehetett? Liz a lehető legaranyosabb dolgokat írta, ezzel is megalapozva a felhőtlen kedvem.  Nagyot nyújtóztam és szökdécselve indultam a konyhának. A konyhának, ahol az asztal közepén már egy hatalmas torta várt, 18 gyertyával rajta és körülötte anya és Tony, „boldog szülinapot” kiabálva. A mosolyom vigyorrá dagadt. Mondom, megölöm aki ma képes tönkre tenni a hangulatom.

- Köszönöm –mondtam és mindkettejüket megöleltem. Ekkor esett  –szó szerint esett- be az ajtón Elizabeth.

- Oh még semmit se késtem le –nézett körbe rajtunk, majd heves hajigazításba kezdett. –Boldog szülinapot szívem –nyomott két puszit az arcomra. Oké, kicsit azért meglepődtem. Mindenki tökéletesen állt, én meg pizsamában, kócosan és szinte biztos, hogy reggeli gyűrött arccal. Felvágtam a tortát, és mindenkinek nagy szeletet adtam. Főleg magamnak! Citromos, a kedvencem. Még egyesek –mindenki rajtam kívül-  megállt egy szeletnél és helyből hármat nyomtam be, és még fiatal volt a nap. Lehet ennél szebb reggelit csinálni? Bár holnap már kétszer akkora leszek, mint most…de kit érdekel? Úristen olyan gyereknek éreztem még magamat! Az más tészta, hogy még az is voltam, de ránézve anyára, Tony-ra és Liz-re –aki fiatalabb nálam – úgy éreztem mintha még csak a hatot töltöttem volna be.

Aztán Damonra gondolva, meg se próbálom leírni mit éreztem. Nem azt amire gondoltok, csak hát ő már túl van százon…jócskán. És jéé, töretlenül maradt a számon a mosoly és rá gondolva egy csepp rossz érzésem sem volt. Meggyógyultam? Nincs szerelmi bánatom? De miért ilyeneken gondolkodom?

- Jól van kicsim, indulnom kell. Remélem ízlett a torta –mosolygott rám melengetően anya

- Nagyon finom volt, köszi –két puszit adtam neki és elindult

- Délután jövök –fordult vissza az ajtóból –és hozom az ajándékod- ezzel be is zárta az ajtót.

- Sarah

- Igen? –fordultam Tony irányába

- Boldog szülinapot – átnyújtotta az ajándéktáskába helyezett ajándékát.

- Köszönöm –ugrottam a nyakába. Vágott magának még egy szeletet és bezárkózott a szobájába. Az ajándékához tudni egy kis előtörténetet. Mindig is pólókat kaptam tőle. Na de hogy milyeneket? Az összes legalább két számmal volt nagyobb és ahol járt onnan hozta vagy csak valamit amit úgyse vennék fel. Onnan jött, hogy mikor kicsi voltam, akart nekem ajándékot adni, de nem tudott mit ezért egy kinőtt pólóját kaptam, persze idővel már újak voltak és nem agyon használtak. És ezt a hagyományt megtartotta. Hát nem édes? Ott sorakoznak sorban, mind a 17-en már 18-an a szekrényemben. Azokon mértem anno, hogy mennyit nőttem. Felvettem és láttam hogy ez még nagyobb volt rám a múltkor. Csalódnom nem kellett, egy óriási fekete pólót rejtegetett a táska, rajta az Empire State Bulidin-gel. Megmosolyogtam és felvittem, majd betettem a szekrényembe a többi tetejére.

- Mit szeretnél ma csinálni? –kérdezte Liz az ágyamra ülve

- Mmmm, nem tudom. Mindegy –vontam meg a vállam

- Ez a te napod

- Tudom –imádtam a szülinapokat, főleg a sajátjaimat. Ez nagyon önző dolog? – De akkor se tudom mit szeretnék.  –tettem hozzá

Igazából a délután, ugyanúgy telt, mint bármelyik másik nap, beszélgetessél. Közben meg torta evéssel. Akkor mégse volt olyan átlagos…

Később anya ajándéka is kiderült. Mondván, hogy most már érettebb és nőiesebb lettem egy olyan óra is dukál hozzá, hát azt kaptam. Anya szerint a régi fehér, kifejezetten sportos órámat már „kinőttem” –nézőpont kérdése. Egy gyönyörű ezüst karórát kaptam, selyem dobozkába csomagolva. A számlapja ovális volt, a láncát ezüst virágok alkották, közepükön gyönggyel. Tátva maradt a szám, mikor megláttam. Tele volt kifinomultsággal és eleganciával.  Nem voltam benne, biztos hogy valaha fel merem-e venni. Olyan lenyűgöző volt és törékeny –legalább is annak tűnt. Én nem számítottam ilyen dolgokra szóval eléggé megilletődtem.

Késő délután Liz kijelentette, hogy nem hajlandó tovább itt ülni és menjünk a Grillbe. Mivel nem akartam a születésnapomon csak úgy megjelenni, kiadtam Elizabethnek, hogy öltöztessen fel rendesen. Fel is túrt mindent a szobámban, mire talált valami megfelelőt. Mikor megmutatta kikerekedett szemekkel néztem rá. Ez nem vall Elizabethre. Egy sima farmert halászott elő és egy normálisnak mondható, de mély dekoltázsú piros pólót. Én meg azt hittem egy külön kollekcióval fog előjönni a szekrényemből. Ijesztő ha úgy nevezett ünnepekkor Elizabeth Bella Spark egy sima farmer-póló összeállítást ad az emberre. Mi több, ez már orvosi kezelést igényel. És ezt kereste ennyi ideig? Ezeket én is össze tudom rakni és felvenni, csak nekem 3 perc. Kezdjek el aggódni? De Liz csak mosolyogva, magabiztosan nézett rám. Már hivatalosan is: Félek! Egy őrülttel nem szabad ellenkezni, furcsa arccal ugyan, de felvettem a ruhákat. Elégedetten nézett rám és a cipők felé vette az irányt. Csak tudnám, miért nem úszom meg soha a magassarkúkat! Még a szülinapomon se? Egy teljesen egyszerű, mindenhol megtalálható fekete tűsarkút dobott a kezembe. Liz egy gonosz, elvetemült, őrjítő, idegtépő –hirtelen csak ennyi jutott eszembe-  hajcsár, ugyanakkor a legaranyosabb, legcukibb, legszerethetőbb és minden pozitív szó előtte a –leggel, is egyben. Na azt hiszem most eléggé kiveséztem Elizabeth barátnőmet. Aztán lenyomott a székbe és kisminkelt. Csak természetesen és szépen, de nem átlagosan.

Mikor mi végeztünk átmentünk hozzájuk is, hogy ő is elkészüljön. Hát én csak ültem és néztem. Tényleg. Soha semmit, nem tudtam ilyenkor csinálni, annyira gyors és ideges volt, ilyenkor hogy mit vegyen fel, egyszerűen féltem megszólítani. Szerintem ennek a bölcsességnek köszönhetem, hogy fejjel együtt éltem meg a 18-at. Szóval a fejemből kibámulást a csengő zavarta meg. Liz valahol a bal cipő felvétele és a jobb szemének kihúzása között tartott. Gondoltam, kinyitom én. Leballagtam a lépcsőn –legalább hasznosnak éreztem magam. Hasznosnak a saját szülinapomon? Ej Sarah… De akkor is róttam a lépcsőfokokat, célirányosan az ajtó felé. Mi van ha olyan valaki akit nem ismerek? Az ajtó kattant és egy nagy, széles, de ugyanakkor izmos öltöny összeállítás tárult elém. Felnéztem és Benjamin vigyorgott le rám. Még egyszer megjegyezném, hogy magas sarkú volt rajtam!!!

- Szia – köszöntem kicsit meglepődve a termetén. Tudom, hogy ismerem már egy ideje, de Istenem, olyan magas volt és csinos és férfias. És most feltűntetem, hogy ki mit gondolna mikor egy megtudná:

1: Liz úgy esne nekem, hogy esélyem nem lenne. Esélyem? Erősebb vagyok, de ha Benről van szó mire pislantanék már a pokolban rohadnék.

2: Igen, nekem még mindig Damon kell, de lássuk be, neki sose lesz ilyen alkata. Kicsi sóhaj hagyta el a számat rá gondolva.

3: Nem, nem őrültem meg, csak lehet pasi hiányom van. Fogalmazzuk meg az igazságot, egyet értek: Damon hiányom van. Aztán eltűnt a köd –egyelőre nem tudtam megállapítani, hogy milyen színű is volt pontosan- a szemem előtt és Ben igen furcsálló arcával találtam szembe magam. A teljesség kedvéért, elmondom hogy még a tenyerét is meglóbálta a szemem előtt, hogy biztos a Földön vagyok-e. – Öhm, ne haragudj. Elkalandoztam. Szóval még egyszer szia. Gyere be. –invitáltam befelé.

- Szia –nagy- nagy mosoly volt az arcán.  – Boldog szülinapot! –ölelt meg hirtelen. Mint egy édes maci. Nem elítélni ezért a gondolatomért! Csak barátilag.

- Köszönöm –mondtam, miközben próbáltam átölelni. Említettem már, hogy milyen magas és széles? – Te tudtad? –kérdeztem mikor újra lábam alatt volt a talaj.

- Viccelsz? Nekem kellett végig járni minden boltot vele, hogy találjon neked valamit – nevetett mély hangján

- Meg tudlak érteni – mondtam együtt érző hangon. – Liz! –kiáltottam fel – Itt van Benjamin –gyorsa lépteket hallottunk és már lent is volt Ben nyakába és ajkaira cuppanva. Olyan édesek voltak együtt. Örömmel láttam, hogy már Liz szemei ki is voltak húzva és ki is voltak sminkelve, de nem volt rajta cipő. Hiába… a cipő húzást és a szem festést nem lehet egyeztetni. Szerencse, hogy én ilyeneket soha nem is próbáltam. A szenvedélyes csókuktól még én szégyelltem magam, így elfordítottam a fejem. Aztán tudatosult bennem, hogy mit is láttam. Várjunk csak! Miért van Lizen estélyi, és rajtam egy sima farmer és póló? Egy sima, testhez simuló, rövid barna,inkább karamell színű kisestélyit viselt. És ekkor tűnt fel, hogy Ben is öltönyben van. Ezek készülnek is valahova! Miért van mindeki így kiöltözve rajtam kívül? Ez nekem nagyon zavaros volt. Miután hangos lélegzet vétellel jelezték, hogy elszakadtak egymástól, Liz rohant vissza az emeletre és mi leültünk a nappaliban lévő bőrfotelbe. Ben furcsán nézett végig rajtam, mintha valami nem stimmelt volna.

 – Elfojt a sminkem? – kaptam a szememhez

- Nem –rázta a fejét

- A ruhát Liz választotta –mondtam gyorsan

- Igen? –húzta fel a szemöldökét. Most meg mi van? – Furcsa  –jegyezte meg. Nekem mondja? Itt minden fura volt! – Egy pillanat – felállt és kiment. Én addig kiszolgáltam magam és ittam egy pohár vizet. Közben hallottam egy hatalmas „ Aú”-t az emeletről. Hallottam ahogy Benjamin bejött az ajtón és mire megfordultam egy nagyon szép virágcsokor jött velem szembe.

- Boldog születésnapot még egyszer – mosolygott rám

- Waow . Köszönöm szépen –átvettem a gyönyörű csokrot és megpróbáltam újra átölelni plusz még két puszit is nyomtam az arcára.

- Ne haragudj, de nem tudtam mást venni…

- Semmi baj. Tökéletes- léptem közbe a magyarázkodásnak. Nem csak óriási, de igen színes is volt az a csokor. Nagyon örültem neki. Végre valaki normális ajándékot vett és nem valami méregdrága holmit. Szépen elhelyeztem egy vázában és agyban felvéstem magamnak, hogy majd vigyem haza. A hangokból ítélve Liz is az elkészülés utolsó fázisaiban volt. Aztán lejött, de nem a megszokott tökéletes Liz jelent meg, ha nem az aki még fél órával ezelőtt is így nézett ki. Teljes zavartságot éreztem.

- Jaj, de szép csokor. Sarah, miért nem viszed haza, amíg én elkészülök?

- Tessék?

- Még is csak a tied és úgy is itt maradna.

- Te most el akarsz üldözni? –kérdeztm rá

- Dehogy is! Csak ismerlek, és tudom hogy elfelejtenéd.

- Oké. Viszem is. De tényleg légy készem, mire vissza jövök, vagy a mai estéből már nem lesz semmi.

- Szia – de üldözne el

- Legalább Benjamin elkísérhet? – tettem fel a kérdést, reménykedve, hogy nem kell egyedül mennem.

- Nem –vágta rá Liz és kitessékelt. Ez meg mi volt? Mindegy, végül is csokorral a kezemben elindultam haza. Még világos volt, de akkor is olyan egyedül éreztem magam. A házban csend és nyugalom honolt. Nem tudom, hogy kivel mi történt, de nem voltak otthon az biztos. Egyenesen mentem a konyhába és az asztal közepén álló üres –mi értelme üresen? – vázába tettem a virágok alkotta együttest. Elhelyeztem és már indultam is volna vissza. Volna!

- Mit keresel itt? – szegeztem a kérdést a kanapén kényelmesen elfekvő Damonnak. Feltápászkodott mintha száz éves lenne –upsz tényleg van annyi, de értitek hogy gondoltam- és elém sétált. Nem volt jó hatással rám, ha túl közel jött.

- Gondoltam, felköszöntelek. Tudod vannak országok ahol már nagy korú lennél.

- De szerencsére itt nem, szóval ha netalán megölnék egy embert, vagy vámpírt, nem kapnék olyan sok börtön büntetést. De nagyon szépen köszönöm.

- Hé.

- Ha csak ennyi mondani valód volt, azt hiszem mehetsz is.

- Ne már Sarah. Nem dobhatsz csak így ki

- De bizony –vágtam rá- Engem várnak.

- Szerinted Elizabeth miért küldött ennyire hazafelé? –szegezte nekem a kérdést

- Neeeee…az nem lehet… A kis számító…- na most felment bennem a pumpa- Muszáj tönkre tenni az egyetlen jó napomat?

-  Ez nem tönkre tétel –kérte ki magának és még közelebb jött

- Egyáltalán honnan tudod hogy ma van  a születésapom? – már valamivel kedvesebb hangnemet ütöttem meg

- Csalódtam, ha azt hiszed, hogy nem tudok mindent rólad –suttogta

- Ezt vegyem bóknak? – el akartam fordítani a fejem, mert nagyon csók kimenetelűnek tűnt a dolog, de még se tettem. Vágytam a csókjára, az ajkaim bizseregtek, de Damon nem mozdult. Csak megállt, pont egy hajszálnyira tőlem és várt. – Mit csinálsz? – adtam hangot gondolataimnak, most már kifejezetten rá vágyva. Erre elfordult. Hülye?

- Újra boldog 18-at – átnyújtott valami papírfélét

- Újra köszönöm –mondtam valami műmosoly féleséggel az arcomon. Színház jegyek voltak New Yorkba. Hogy mi? Kérdőn néztem fel rá. Elizabeth mondta, hogy szereted a musicaleket. Tátva maradt a szám. Egy, kettő, három, számoltam magamban. Damon mintha csak a fejemben lett volna válaszolt

- Te, Elizabeth és Benjamin –sorolta a neveket

- Nem…nem kellett volna – nehezen jutottam szóhoz

- Megérdemled- mosolygott rám pimaszul

- De… -itt megállt a tudomány, mert nem tudtam leírni amit éreztem. Köszönet és valami ismeretlen egyveleg volt ez egyben.

- Nem kell mondanod semmit se – olyan volt mintha még mindig járnánk. A szemeibe néztem és próbáltam valamit kimondani, minduntalan sikertelenül. Közelebb jött és megfogta a két vállam. Ettől összerándultam. – Nem bántalak – mondta, mintha még mindig fájna neki, hogy így félek/féltem tőle. Lassan kitaszított az utcára. – Ideje indulnotok, ha nem akartok késni – tette hozzá

- Hiszen több óránk van a kezdésig. Ha most indulunk is kell várni még két órát –értelmetlenkedtem

- És szerinted Elizabeth hagyni fogja, hogy így jelenj meg a Broadwayn? – mért végig, és eltűnt a semmibe

- Na kösz –mondtam félhangosan, majd feldúlva indultam Lizékhez.

Szinte berobbantam abba a házba.

- Elizabeth – kiáltottam el magam. A lépcső már nyikorgott és kiskutya szemmel tűnt fel előttem. Ezek szerint tudta miről van szó.

- Bocsiiiiiii –húzta el. Mély levegőt vettem és hangosan kifújtam.

- Ha csak még egyszer valaha megpróbálsz Damon kezeibe lökni, én megesküszöm neked, hogy az lesz az utolsó amikor látsz

- Akkor nincs harag? –kérdezte reménykedve. Közben megjelent a rúzsfoltos Benjamin is. Muszáj volt nevetnem mikor megláttam a kis összezavarodott fejét. Még nagyon Liz hatása alatt lehetett.

- Nincs, persze hogy nincs –mondtam még mindig a kacagástól fuldokolva

-  Ezek szerint ki kell élveznem a mai napot veled –motyogta

- Tessék?

- Semmi csak, most már itt az ideje az én ajándékomnak is. – csapta össze a két tenyerét

- Ami?

- Szerinted hagyni fogom, hogy ebben jelenj meg a Broadwayn? – a hideg kirázott a De ja vu érzéstől, ahogy ugyanazt ismételt meg mint Damon.

- Nem?

- Még szép, hogy nem! Gyere –intett és követtem a szobájába.

- Boldog szülinapot! –visította a fülembe és a kezembe nyomott egy méretes dobozt. Kinyitottam és egy Elizabethtől elvárható csinos és ízléses ruha hevert benne. Válla V alakú volt és felül sötét lila, ami a hasamnál átvágott feketébe, majd a „szoknya” része szürke lett. Sikerült felvennem, és nem is csodálkoztam hogy a mérete tökéletes, bár annyira testhez simuló és mini volt, hogy egy kicsit kényelmetlenül éreztem magam benne, igaz borzasztó csinosan is, még a cipőm 7 centis sarkaitól eltekintve is. Igaz, hogy másoknak 7 cm semmi, de nekem aki soha életében nem hordott ilyenekt, igen is magas volt. Aztán Elizabeth leültetet és nekilátott az eddigi sminkem lemosásához. Pedig arra még én is képes voltam!

- Egyáltalán minek kellett kismineklni, ha úgy is lemostad? –érdeklődtem

- Akkor nem hitted volna el, hogy teljesen kész, függetlenül attól, hogy nem voltál.

Nagyjából ennyit is beszélgettünk a készülésem alatt.

Amíg Liz az alapozó ecsetét kereste, volt időm jobban megnézni a jegyeket. Hair! Istenem, hogy én mennyire imádtam azt a filmet! Majdnem felsikítottam örömömben. Ez se tartott sokáig, merj újfent Liz kezei között voltam, ami ugyan nem volt fájdalmas, de teljes némaságban kellett tűrnöm mindent. Köztük a hajcibálást- az már fájdalommal járt- is, amíg sikerült megcsinálnia az általam kívánt banánkontyot. Még egy szép ezüstözött csattal is díszítette. A végeredménnyel nem csak én, de még ő maga is meg volt elégedve. Mikor ketten, karöltve le vonultunk –tényleg vonultunk- a lépcsőn, Benjamin állva tapsolt meg minket. Hát igen, ez jót tett az önbizalmamnak.

- Mázlista vagyok, hogy a világ két legszebb nőjét kísérhetem – mondta hatalmas vigyora kíséretében. Én miért nem találok soha ilyen pasikat? Aztán belekaroltunk Benjamin egy-egy karjába és elindultunk New Yorkba! Hamar odaértünk, szerencsére. Útközben azon gondolkodtam, hogy vajon Damon miért nem vett magának is jegyet. Túl sok volt így nekem.

A Broadway hatalmas volt és mennyire színes és pörgős! Fejben megveregettem a vállam, hogy hagytam magam Liz kezeire bízni, mert sose tudtam volna magamból ideillő nőt varázsolni.

Fél óra múlva már a helyünkön ültünk, az egyik páholyban. Még egy üres szék volt mellettem, aminek láttán Liz és Ben összenéztek. Oké, ők még mindig tudtak valamit ami én nem! Mondjuk, nem is igen foglalkoztatott, mert már nagyon vártam az előadást. Biztos voltam benne, hogy életem egyik legjobb szülinapi estéje lesz a mai. Minden egyes emberkén divatos, márkás ruha volt még az 5 éveseken is. Miért hoznak el egyáltalán ilyen helyekre ilyen piciket? Az emberek nyüzsögtek, de végre felhangoztt a kezdés jele és mindeki csendben várta az előadást. Ekkor ült le valaki a jobb oldalamra is.

- Bocs, hogy késtem –suttogta egy hang

- Ne, ne, ne. –suttogtam én is fejrázás közben

- Baj van? –kérdezte

- Azt hittem te nem jössz –értetlenkedtem

- Meglepetés! Nem hagyhattam ki – az a megszokott csábító mosolya újra elérte hatását, és sok erőfeszítésbe került, hogy végre a darabra tudjak koncentrálni. De nem bírtam magam türtőztetni.  

- Benjmain? - fordultam balra

- Igen?

- Elizabeth tudott erről? –böktem a fejemmel vajon kire? Damonra

- Igen

- Azért  nem ült mellém, nehogy le találjam tépni a fejét?

- Igen

- Köszi

Liz feltünően mereven bámulta a musicalt, amiket amúgy nem szeret, mert zavarja, hogy a cselekményt megszakítják dalokkal. Ezek után próbáltam már csak a zenére fókuszálni, és nem hangosan énekelni a kedvenc dalaimat. Mondjam hogy miért csak próbáltam? Mert rohadt idegesítő volt, ahogy Damon egyre közelebb és közelebb bújt hozzám. Idegesítő, de kétszer annyira jól eső is. Egy-egy érintésétől megremegtem és ismerősként köszöntöttem a szívem hevességét, amikor a nyakamba csókolt. Újra olyan volt, mintha még csak néhány napja találkoztunk volna.

- Damon! –szóltam rá. Erre kicsit visszább húzódott, de gondosan a combomon hagyta a kezét. Végre teljesen élvezhettem a musicalt, és mint mindig, most is teljesen magával ragadott. A végén természetesen mindenki állva tapsolt, ahogy illik. Mi pedig majdnem az utolsók közt léptünk ki az utcára, és én valami megfoghatatlan rejtélyes oknál fogva Damon ujjaival összekulcsoltam az enyémeket. Útközben az egyik sarkon Damon megragadott és teljesen más irányba húzott. Ettől egy kisebb sikoly hagyta el a számat, de a Liz-Ben páros tovább folytatta útját zavartalanul. Még erről is tudtak? Szorosan a falnak nyomott, lábát az én két lábam közé nyomta és az ajkaimnak súgta

- Gyere, mutatok valamit – szerencsésen újra a „Damon-hatás” alá kerültem, bármennyire is ellenkeztem. Körbe kulcsolta a derekam, és szorosan hozzám simulva elvezett valahová.    

                                                                                         Az óra

Elizabeth ruhája

                                              Sarah ruhája(a jobb oldali)