24.fejezet

Hát ismét bocsika a késésért,de amúgy szerintem ez egy nagyon jó fejezet lett.És kööööszi a sok komit,nagyon jól esett nekünk.És már 35-en vagytook!!!

Jó szórakozást. Puszi:n.bella

„Igen”! Ez volt az első gondolatom. Hülye leszek egy ilyennel maradni. Aztán végig gondoltam az egészet. Annyira jó volt Damonnal lenni, olyan amit eddig soha nem éreztem. Nyitott szájjal álltam és néztem Damon gyönyörű kék szemeibe. Erősen tartottam a szemkontaktust, a szívem még mindig repesett és nem a jó értelemben. És miért álltam nyitott szájjal? Mert már félig kimondtam az igent, de megakadtam. Damon tágra nyílt szemekkel figyelte minden egyes kis rezdülésemet.

 Igen? Nem? Nem? Igen? Ááááá, honnan a tudjam? El kellett határoznom magam, mégis csak bambán álltam és vártam hogy valaki mondjon valamit helyettem. Tényleg hihetek neki, hogy nem fog bántani? Miért ilyen nehéz megbízni benne? Becsuktam a szám. Gondolatban megráztam a vállam és elkacagtam magam, hogy ugyan már! Persze hogy nem szakítunk. Nos, amilyen könnyű volt ezt gondolatban lejátszani annyira nehéz volt megvalósítani. Könyörgök Sarah, mondj már valami! Ez a kétségbeesett hang nem csak az én fejemben ismétlődött hanem Damon arcán is aktívan részt vett. Ki kellett húznom magam a kérdés alól.

- Ha nem tetted volna fel ezt a kérdést, akkor meg se fordult volna ilyen a fejemben –tessék, kihúztam. Jobb se kell, oldódott a hangulat.

- Ezek szerint most megfordult? – Wohóóó Sarah, hajrá, csak így tovább! Gratulálok drágám. Vágd még jobban a fát magad alatt. Saját tanácsomra hallgatva (mert ugyan miért is ne lennék ekkora hülye) szorgosan csaptam a fejszémet abba a bizonyos fába.

- Igen –jelentettem ki nagy lélegzetvétel után. Megfagyott a levegő. Most mi van? – Úristen, nem arra igen, hanem arra hogy igen, megfordult a fejemben. –gyorsreagálású vagyok, úgy érzem…

- Mi legyen? –szegezte nekem a kérdését. Na ebből vágjam ki magam. Elgondolkoztam.

- Hagy mérlegeljek. Ha nem szakítunk, marad a rózsaszín csipkés boldogság egy miniatűr feketével benne. Nem mondom hogy ezek után soha nem fogok megijedni tőled. Így a rózsaszín, amit amúgy is utálok –tettem hozzá mellesleg- átszíneződne vérvörösre. Ami egyikőnknek se lenne jó. Főleg nekem nem. És persze még leszámítva a tönkrement lelkivilágomat amit magad után fogsz hagyni. Bár tudjuk hogy „a fájdalom elkerülhetetlen, a szenvedés csak rajtunk múlik” én lennék olyan mazochista hogy napokig fel se kelnék és csak sírnék és nem zabálnék csokit, de valami kárt tuti tennék magamba.  Nehéz kérdés. Megközelíthetjük a dolgot a szív és az ész oldaláról is. –Keresztbe fonta karjait mellkasa előtt. Ekkor megfordult a fejemben hogy talán nem kéne ennyit beszélnem- Mi se természetesebb a szívem azt mondja hogy el ne engedd. Az eszem meg hogy menekülj. Na most én világ életemben az eszemre hallgattam bár tény hogy eddig sose kalimpált ilyen erősen a szívem. A kérdés az, te akarsz szakítani? –teljes képszakadás Damonnál.  

- Mi? Már hogy lenne ez a kérdés nekem?

- Nem tudom, én csak próbálom másra hárítani a döntést –vallottam be az igazat lesütött fejjel.

- Ezt neked kell meghozni –feszült csend uralkodott. Még mindig a fürdőszobában álltunk és én már semmit sem éreztem a talpam hasogató fájdalmából. Ezerrel cikáztak a gondolatok a fejemben. Damon egy pillanatra se vette le a szemét rólam, szerintem mióta itt állunk még csak nem is pislogott. Elnéztem a válla felett a tükörbe egyensen a semmibe bámultam. Egyáltalán nem látszott rajtam rémület vagy bármi hasonló. Olyanok voltunk mint egy férfi és egy nő. Egyáltalán nevezhetem magamat nőnek? Inkább lány? Hölgy? Hagyjam abba a hülyeségeimet? Oké. Jobban megnézve, Damon megfeszített háttal állt és várt. Mást tehetett volna? Csak ki kéne mondanom ami először eszembe jut mert, hát elvégre is az lenne a helyes. De én nem akarok külön lenni Damontól! Kemény elhatározásra jutottam.

Kimondom és kész.Nagy levegőt vettem, vártam és kifújtam. Nem akartam kimondani. Azt hogy igen de azt se hogy nem. És igen megint ott tartottunk mint félórával ezelőtt. Néztük egymást. Újra lejátszódott a fejemben az eset és sziklaszilárdan elhatároztam hogy igennel válaszolok. Bezzeg van olyan kis sunyi az agyam hogy az elmúlt egy hónapot és azon belül is csak a vele töltött jó emlékeket hozza fel válaszul. Erőteljesen hajlottam a nem felé. Az állás: döntetlen. Összeszorítottam a szemeimet és a fogaimat. Most vagy soha!

Gondoltam. Ezek szerint soha, mert most nem mondtam ki. Percről percre változott az álláspontom. Huh még szerencse hogy csak ez a két választási lehetőség volt. Több lett volna nekem annyi. A halálomig nem tudtam volna választani. De most itt volt az a kettő és a plafonra másztam magamtól, nem tudtam dönteni és ez csak még jobban feldühített. Damonnak úgy is teljesen mindegy nem? Eggyel több strigula a gyűjteményében, mindössze ennyi voltam. Szóval itt a saját érdekeimet kellett néznem. Aztán eszembe jutott hogy Elizabeth rögtön olyan örömmel visítaná az arcába hogy igen szakítok hogy csak na. Miért jut nekem eszembe Lizdöntésképtelen vagyok az nem azt jeleni hogy vele akarok lenni? Hogy azért nem tudom kimondani hogy szakítsunk mert nem bírnám ki?

Gondolkozzunk hosszú távon! Akkor az a helyes ha együtt maradunk, még a nyárból van két hónap ami vele életem legszebb két hónapja lehet, ez nem kérdés. Ezek után az eszmefuttatások után megvolt a válaszom. Határozottan, eltéríthetetlenül akárcsak egy kamikaze repülős.

- Igen! – amint kimondtam eleredtek a könnyeim és kiviharzottam, magam mögött hagyva a ledöbbent Damont. Erősen csaptam be a szobám ajtaját és zokogva az ágyamra vetődtem. Rögtön jelentkeztek a hatások. Máris marcangolni kezdett valami belülről és még több könny tört utat magának. Fulladoztam a sírástól és olykor felvisítottam. Mióta is szakítottunk? Olyan két perce? Mégis soha nem érzett fájdalom jött felszínre. Magamra húztam a takarómat bár még mindig égetett a nap. Zokogtam és zokogtam. Miért visel meg ennyire és egyáltalán miért érdekel ha megvisel? A lehető legkisebbre húztam össze magam és folytattam a bőgést. Hamar kitört az biztos. Már a hajam is vizes volt mindenütt és tapadt az arcomra. Megállás nélkül sírtam és próbáltam még kisebbre összehúzni magam, hátha úgy kevésbé érzem a fájdalmat. Nem jött be.

Mikor legközelebb kinéztem a takaróm alól és aránylag „lenyugodtam” már este volt. A hőségnek nyoma veszett és hűvös fuvallat járta át az egész szobámat. Piszkosul gyengének éreztem magam, nem voltam benne biztos hogy menne a felállás. Fogalmam se volt hogy vajon Damon még mindig a fürdőben áll vagy már kiviharzott esetleg még a nappalit szétzúzta dühében. Te jó, soha többé nem akarom kimondani a nevét! Soha! És hallani se akarom. Tisztában voltam vele hogy magamnak okoztam a bajt és hogy csak saját magamat hibáztathatom. Ettől még inkább szerettem volna beverni magamnak egyet. Hogy lehet ekkora hülye? A lépcsőn óvatosan indultam lefelé, a korlátra támaszkodva. Csend, sötétség és nyugalom honolt lent ami az én lelkivilágommal szöges ellentétben állt. Lejöttem, körbenéztem és visszamentem, folytattam az önmarcangolásomat. Végül álomba…hát nem sírtam magam, de valamit biztos tettem.

Reggel utáltam, hogy süt a nap és csiripelnek a madarak, pluszba még az utcáról gyereksikolyokat, boldog kacajokat hallani.  Egyenesen utáltam és bezártam az ablakom ami már tegnap óta tárva-nyitva állt. Meg volt magamban az a tömény önutálat. Igaz már nem sírtam, bár valószínű, hogy a tegnap esti adag után, legközelebb csak öt év múlva fogok tudni újra egereket itatni. Nehéznek érzetem a tagjaimat pedig valójában csak a lelkem változott ólommá az éjszaka alatt. Elhúztam a számat a konyha láttán, egyáltalán nem volt étvágyam. Kellett valami ami felvidít. Felvidít…inkább csak valami amitől nem gondolok rá. A felvidul szó átmenetileg törlődött a szótáramból. Meg volt az a furcsa „szokásom” hogy ha valami feldúlt háborús filmeket néztem, mert azok lenyugtattak. Másokat inkább az kavart fel, de különös módon rám jó hatással voltak. Egyszer, néhány éve néztem egy filmet ami annyira felzaklatott, a szerelmi történetével hogy képtelen voltan lenyugodni. Csak az járt a fejemben és csak arra tudtam gondolni, ekkor ötlött fel bennem a gondolat hogy talán egy háborús filmtől lehiggadnék és voila, tényleg lehiggadtam. Azóta vált nyugtatóvá számomra.

Tony jóvoltából nem voltunk szegényesek e téren. Örökzöld klasszikust választottam a Ryan közlegény megmentését. És tényleg két és fél óráig csak a filmre koncentráltam, amit többször megzavart a telefonom csörgése. Elizabeth hívott, de nem vettem fel. Mikor kikapcsoltam a tévét, tényleg jobb lelkiállapotba kerültem. Tudtam hogy pár pillanat és ez elmúlik, de addig is élvezni akartam. Kényelembe helyeztem magam a kanapén és addig minden rendben is volt amíg rá nem jöttem hogy erről a bútordarabról indult minden. Ha itt befogom a számat akkor most nem tartanék itt. Még mindig a tegnapi ruha összeállításom volt rajtam amibe nem kicsit izzadtam bele, de azt hiszitek képes voltam bemenni a fürdőszobába? Szimplán csak lecseréltem a gönceimet. Az ágy még nedves volt a könnyeimtől. A telefonomon 16 nem fogadott hívás várt. Leültem a számítógépem elé és vártam a csodát. Üveges tekintettel bámultam magam elé, a semmire fókuszálva. Ez nem mehet így tovább! Lerohantam felhoztam egy sorozatot és a CD-ket szépen sorjában dugdostam befelé, a lemezmeghajtóba. Még jó hogy az is háborús volt. Egy rész volt nagyjából 50 perc, nem csoda hogy a negyedik résznél megcsömörlöttem. Bírtam én a vért és a háborút, de egy ezt a sorozatot minimum tizedjére néztem és akárhogy számolom a filmmel együtt az már legalább hat és fél óra háború volt. Azért szögezzük le hogy megvolt a hatásuk, egész elviselhető hangulatba kerültem.

Ezek után fogtam egy jó nagy tál fagyit és vígjáték nézésbe kezdtem. Fel nem tudtam fogni hogy egy boldogabb film miért nem ér el nálam jobb hatást mint egy véres, gyilkolászós. Valamit jól elcsesztek bennem. Ez van, ezt kell elfogadni. Mire végeztem mind a film nézéssel, mind a fagyi evéssel, már alkonyodott. Az ég narancsban és vörösben játszott, és a nem fogadott hívások száma lassan elérte a negyvenet is. Biztos voltam benne hogy Bennel van, különben már az ajtón dörömbölne, hogy miért nem veszem fel. Beláttam hogy valamikor így is úgy is le kell zuhanyoznom, jobb hamarabb túlesni rajta. Csak egyszerűen kellemetlen volt bemenni a szakítás színhelyére. Dühöt éreztem amint beléptem. Bekapcsoltam a rádiót, hogy terelje a gondolataimat, de csodák csodájára nem sikerült. A hajamat is bevizeztem, törülközéssel nem foglalkoztam. Úgy a csurom vizes testemre vettem fel a pizsamámat és bedőltem az ágyba. Abban az elviselhetetlen hőségben –ami igen, még mindig tartott- jól esett ahogy párolgott rólam a víz, teljesen lehűtve.

Kezdtem felépülni. Gyorsan túl voltam a nehezén. Legalábbis erre gondoltam elalvás előtt. Ha igaz volt akkor jó, ha nem akkor meg legalább hagy beszéljem be magamnak. Sikerült! Kora hajnalban ébredtem fel. Az álom teljesen kiment a szememből, mondjuk az is igaz volt hogy nagyon korán feküdtem le. Az óra szerint fél öt múlt hat perccel. Remek, gondoltam. Nyújtóztam egy nagyot és erőtlenül dőltem vissza. A hajam még nedves volt, és már azon törtem a fejem hogy a mai nap mibe temetkezzem. Szerencsémre a nap még nem kezdte el az őrjítő hősugárzását és a város is biztos hogy egész kihalt volt. Gondoltam egyet, sportosan felöltöztem és elindultam futni. Még a fű harmatos volt, a levegő friss és minden egy szellemvárosra emlékeztetett. Nagyot szippantottam a levegőből, teljesen kitisztította a fejem. Megborzongtam, lehet csöppet túl hűs volt a levegő és én túl lengén voltam öltözve. Majd úgy is bemelegszem. És kapkodtam egymás után a lábaimat. Olyan szabadnak éreztem magam és végre teljesen kiürült a fejem. Egy apró zavaró gondolatfoszlány sem maradt. Csak a testem, és a táj, na meg persze a felszabadító futás. Nem tudtam mihez hasonlítani az érzést. Így csak futottam. Az erdőt gondosan elkerültem, még csak a közelébe se mentem. Végig a főúton haladtam, nagy kört leírva a város körül. Meg-meg álltam sétálni, és szidtam magam hogy nem hoztam fülest magammal. Nagyon jól esett a csend, de attól függetlenül egy idő után már zavaró volt.

Ritkán egy kocsi elhúzott mellettem és csodálkozó fejek néztek ki rajta.

Megpillantottam egy padot és leültem egy kicsit megpihenni. Elgondolkoztam de szerencsére eszembe se jutott Damon. Jé, tényleg jót tett a friss levegő és a mozgás. Velem szembe volt egy játszótér. Átkocogtam oda és leültem egy hintára. Imádtam hintázni! Jó erős löketet adtam magamnak és már repültem is. Hátra hajtottam a fejem és hagytam ahogy a hajam végig sepri a homokot. Kis idővel lelassítottam és csak lengtem, fejemet a láncnak támasztva. Sokkal jobban éreztem magam. Hajnali futás és hintázás…lehet bevezetem így legalább minden reggelem jól indulna. Kicsit arra is gondoltam hogy a lábaimat pihentetem és megedzem a karjaimat. Felkapaszkodtam a mászókára és csináltam egy néhány húzódzkodást. A végén letettem a lábam, letöröltem az izzadságot és megfordultam. A nap egyre tisztábban rajzolódott ki és a hőmérséklet is folyamatosan emelkedett. Lassacskán újra nekilendültem a futásnak. Határozottan több ember tünedezett fel. A korán kelők. Így inkább letértem a forgalmas utakról és sikátorokon, kisebb utcákon kerestem a hazavezető utat. Sokkal hosszabb lett így az út. A végén inkább már csak gyorsan gyalogoltam mint futottam. Tudtam hogy nem sokára otthon leszek, már csak befordulok a sarkon és az utcánkban vagyok. De olyan messze volt az a sarok!

Az egyik garázsfelhajtóról egy kocsi gördült le, valaki dolgozni ment. A másik oldalon ajtó nyílt. Akkor már kell hogy legyen hét óra ha ilyen élettel teli minden. És átkoztam magam, de még hogy! Kellett nekem elkerülni a főutat. A kinyílt ajtón egy selyem pizsamás lány lépett ki, maga előtt elengedve a tegnap este felszedett áldozatát, Damont! A pumpa pillanatok alatt felment bennem, főleg látva a csaj fölényes mosolyát, amit pontosan nekem célzott. Egyáltalán honnan tudja, hogy ki vagyok? Kikerekedtek a szemeim, amikből remélhetőleg még villámok is jöttek. Legszívesebben felégettem volna azt a kis ribancot. Azért annyi ép tudat még volt bennem hogy nem álltam meg, csak kedvesen, mintha mi sem lenne természetes rájuk köszöntem.

- Sziasztok –még integettem is. Hát nem voltam egy tünemény? Csajszika zavartan nézett és összeráncolta homlokát. A helyében vigyáznék ezzel, még a végén ráncos lesz. Nem hiszem el, az a lány velem egy idős, vagy még fiatalabb. Ez már visszataszító volt. Nem azt várná az ember egy Damontól, hogy legalább magához illő nőket szedjen fel? Akkor nem is lennék dühös. Filozofálásom itt véget is ért, és újból kocogásba kezdtem. Mondtam én hogy túl messze van az a sarok! Pedig én már tényleg olyan jól voltam…mindegy. Amint bekanyarodtam és már az utcánkban voltam, rájöttem hogy mi a másik végén lakunk. Vagyis ez önmagában nem is lett volna rossz, végül is tudtam, csak zavart hogy Damon épp utánam fut. Gyorsabb tempóra kapcsoltam.

- Sarah –szólt utánam Damon és normális emberi iramban futott utánam. Nem lassítottam vagy fordultam meg. Magabiztosan folytattam utam. –Hé Sarah –kapta el a kezem ezzel is megállásra kényszerítve

- Igen? –ismét patakokban folyt rólam a veríték, de most nem csak a fáradtságtól .

- Én csak…tudni akartam…hogy –ni csak, csak nem torkára fagyott a szó?

- Hogy? –kérdeztem mintha valami sürgős ügyem lenne

- Hogy minden oké-e –nézett a szemeimbe

- Öhm…ja, fogjuk rá. Minden rendben –néztem rá, arcomra egy félmosolyt erőltetve

- Remek. Szia –elengedte a karom és hátat fordítva ellenkező irányba sétált.

Ez meg mi a fene volt? Azt hittem fog valamerre tartani ez a beszélgetés. Tévedtem? Valószínű. Teljesen lefáradva léptem be a házba, és a lelkemet eladtam volna egy üveg vízért. Na azt nem kellett, viszont anyával beszélnem igen. Már épp indulni akart.

- Hol voltál? –kérdezte csodálkozva

- Futottam? –néztem végig magamon

- Ilyenkor? –teljesen lesápadt

- Igen anya ilyenkor.

- De hát miért? Én még azt hittem hogy alszol

- Hajnalban már felkeltem és nem tudtam vissza aludni. Gondoltam mivel már rég voltam kocogni elmegyek. Olyan kánikulák vannak mostanában, napközben nem tudok.

- Miért nem mész este?

- Most őszintén, miért lenne jobb este mint hajnal? –néztem rá felhúzott szemöldökkel

- Igazad van, sajnálom kicsim, csak úgy megijesztettél

- Máskor szólok – és végre eljutottam a hűtőhöz. Kivettem egy üveg vizet és mohón kezdtem inni.

- És Damon hogy van? –kiköptem a vizet

- Tessék?

- Olyan ritkán beszélünk mostanság. Azt se tudom mikor láttalak pedig egy házban lakunk. Mindig olyan korán lefeküdsz, vagy én érek későn haza.

- Aha. Hát… - mondjam meg neki, vagy sem? – jól van. – felmerültek bennem a tíz perccel ezelőtti képek, amint a kis barna ribanc  kikíséri –Nagyon is jól van –nyomatékosítottam. Ezt ha úgy vesszük nem hazugság, csak némely részletek elhallgatása.

- Jó, üdvözlöm –ezt már félig az ajtóban állva mondta

- Átadom! Jó munkát

- Köszönöm szívem. Puszi –odasétáltam hozzá, nyomtam két puszit az arcára és elindult. Megvártam amíg a kocsi hangja elhall és én megint egyedül voltam a házban. Nyolc óra volt. Már untam a filmezést, de ilyen rekkenő hőségben nem volt sok választási lehetőségem a „mit csinálás” terén. Éreztem a saját szagomat, nem kicsit izzadtam le a reggel folyamán, így egy nagy levegő vétel után benyitottam a fürdőszobába. Semmilyen hatást nem gyakorolt rám. Végre normálisan, lassan, kényelmesen le tudtam zuhanyozni, kiélvezve minden vízcsepp érintését. Szárazan, friss ruhában sokkal szebb volt a világ. Benyomtam a számítógépet. Tony szobájából elhoztam a hatalmas fejhallgatót és nagy hangerőre véve a hangfal a kedvenc számaim bömböltetésébe kezdtem. Áh, ez hiányzott nekem. Végre kiüvölthettem a dühömet vagy csalódottságomat. A lényeg az volt kiabálhattam. Az teljesen más hogy én azt éneklésnek tituláltam, de a faágról lezuhanó madaraknak már más volt a véleményük. Közben még csináltam ezt-azt, de csak mellékesen. Egy idő után átálltam musicalekre. Imádtam a musicaleket, csak a bökkenő ott volt, hogy vagy mindegyik szerelmes volt, vagy meghalt benne valaki, vagy mindkettő. Ennek eredményeként újra labilis állapotba kerültem. Nem sírtam, de nagy erőfeszítésbe került hogy ne csorogjanak le azok a könnycseppek. Váltottam is, természetesen csak azután hogy kellő ideig kínoztam magam. Ismét a rock megnyugtató hatása alá kerültem.

- Ááááá –sikítottam fel, mikor két kéz megszorította a vállam. Lekaptam a fejemről a fülhallgatót és szembe fordultam a szívrohamom okozójával –Te teljesen megőrültél? –kérdeztem felháborodva Elizabethtől. És Stefantől? Megcsappant a jó hangulatom. Miért van itt?

- Csak tudni akartam, hogy élsz-e még. New York óta semmit sem tudok rólad. Igazán szólhatnál hogy itthon vagy –korholt le

- Bocsi –ezek után kérdőn néztem Stefanre. Isten tudj’ miért, de Liznek válaszolási kényszere van. Mindig!

- Már egy ideje kopogtattam, mikor megláttam hogy ő is idejön. Mondta hogy próbálkozzunk az ablakod alatt. Lentről már hallani a hangod –kínosan mosolyogtam 

- Értem.

- Gondolom Damont keresi, de amint látom nincs itt. –már mondtam neki hogy nem szabad energia italt inni, mert akkor bepörög, mint most…

- Nem, tényleg nincs

- Vagy üzenet hoztál tőle? –nézett kérdőn Stefanre, aki csak megrázta a fejét

- Hé Elizabeth –fogtam meg a két karját- Nyugi, hagy mondja el amiért jött. –bólintott és helyet foglalt az ágyamon. –Sajna jobb híján, csak az ágyat tudom felajánlani –mondtam Stefannek –majd menjünk a nappaliba? –az kis incidens óta nem volt nekem olyan szimpatikus a nappalink. Ezt vagy tudta Stefan, vagy csak jól olvas arcról, de heves tiltakozásba kezdett, mondván az ágy tökéletes. – Szóóóóval? –kezdtem el, jelentőség teljesen rá nézve

- Csak hallottam, hogy mi történt és gondoltam esetleg, - rá nézett Lizre. – Majd vissza jövök máskor. –fejezte be

- Oh, nem nem. Mond nyugodtan, Liz mindenről tud –vagy még sem?

- Esetleg, megbeszélnéd valakivel, aki más -na kösz szépen. Mert biztos hogy pont egy vámpírral fogom megbeszélni a vámpíros gondjaimat…

- Aranyos vagy, de majd máskor – és Liz felfogta amit hallott, persze nem hagyta szó nélkül

- Mi az, ami történt? – kérdezte rögötn felháborodva

- Semmi –mondtuk egyszerre, de csak összehúzta a szemit és engem fixírozott –Majd elmondom –folytattam

- Mi az ami Saráhval kapcsolatos és én nem tudok róla! – nagyon szigorúan nézett Stefanre. Ő gyorsan kitért. Rá nézett a faliórámra és:

- Már ennyi az idő? Elenával ma együtt ebédelünk, el fogok késni. Sziasztok és bocsánat ha raboltam az időtöket.

- Dehogy raboltad. Gyere máskor is, várj lekísérlek. –a lépcsőn végig gondoltam, amit mondott. Kinyitottam az ajtót, de megállítottam. – Ha esetleg, még fennáll a beszélgetés ajánlatod, élnék vele. –mondtam halkan

- Gyere amikor csak akarsz. –mosolygott rám. Bezzeg én ilyen fiúkat nem tudok ki fogni, mi?

- Inkább találkozzunk valahol –tettem másik ajánlatot

- Ma este a Grillben?

- Jó. Hét körül ott leszek.

- Rendben. Szia

- Szia.

Felballagtam a szobámba, ahol Elizabeth már várt. Nem csak úgy simán várt, hanem vallatásra felkészülve várt. Féltem!

- Kezdheted –határozottan akár csak egy tiszt

- Mit? –tettem a bambát

- Miért látogatna meg csak úgy Stefan? Mi van Damonnal, amit elhallgattok előlem? És mi az hogy majdnem egy hete nem hallok rólad, és nem veszed fel a telefonod?

- Elfoglalt voltam –ja filmezéssel és sírással… 

- Damon? –ez fájó pont volt

- Mi van vele? –kérdeztem vissza a kelleténél talán kicsit durvábban

- Nincs itt?

- Ez baj? Neki nem lehet magán élete? Vagy te talán, mindig Benjaminnal vagy? –kezdtem dühbe gurulni. Éreztem hogy mindjárt feltörnek a könnyeim, gyorsan elfordultam és úgy tettem mintha a gépen csináltam volna valamit. Ha elmondanám, könnyebb lenne. Nyugodtan sírhatnék, megértene, és miért nem akarom kinyögni? Úgy is Elizabethtel olyanokat tudtunk a másikról, amiket senki sem gondolna, még se akartam hogy meg tudja. Direkt nehezítem a saját dolgom?

- Ti szakítottatok –döbbent rá és várta hogy feleljek. Én meg még  mindig háttal neki, meredtem egy pontra. Könnybe lábadt szemekkel fordultam meg. Liz szó nélkül átölelt és a hátamat simogatta, azonban azért sem hagytam hogy végleg legördüljenek azok a könnyek. Nem! Parancsoltam magamra. Bevált.

- Jaj szívem, annyira sajnálom. De hát mikor?

- Nem tudom, 3-4 napja. Összemosódtak a napok – mereven néztem csak egy pontot mert tudtam ha a szemgolyóm egy millimétert is elmozdul, áttörök a gát. Liz szorosabban ölelt.

- Miért? –jaj az a miért! Leginkább mert hülye voltam, de a valódi okot mégse mondhattam el neki. Inkább elkezdtem össze-vissza hablatyolni valamit.

- Nem illetünk egymáshoz –kezdetnek megteszi – Amúgy is szeptemberben elmegyek, szóval jobb volt még mielőtt elmélyülne a dolog. Érted…

- Te szakítottál? –inkább kijelentés volt mintsem kérdés. És Isten újfent bebizonyította hogy létezik, mivel Liz már nem firtatta a dolgot többet. – Fel a fejjel, néhány nap és itt a szülinapod. –biztatott

- Igazad van –kibontakoztam az öleléséből és letöröltem a könnyeim.

- Gyere megnézünk valami háborúsat –nem csak tudtam de láttam is hogy mennyire nehezére esik ezt kimondania. Minden porcikájával utálta a háborúkat, de tudta hogy ez e legjobb gyógyír számomra.

- Már eleget néztem –mondtam mire elmosolyodott, és talán megkönnyebbült.

A nap hátra levő részében, ettünk és beszélgettünk. Mindenről ami jó volt és ami rossz. Elmeséltem a reggeli kis futásomat, melyet Damon koronázott meg a kis barátnőjével, és Liz elregélte hogy mi történt az elmúlt napokban vele. Persze, minden történet középpontjában ott volt egy Benjamin nevezetű fiú. Akaratlanul is megmosolyogtam a sztorijait és én már egyre távolabb éreztem magam Damontól. Hál’ Istennek…

 

23.fejezet

Na hát itt is lenne az e heti első adag.Váljék egészségetekre:P

Puszi:n.bella

Khm…hát igen…nem is tudom hogy fejezzem ki magam. Vagy mégis? Plusz két napot töltöttünk még New Yorkban, és mondanom se kell ki se mozdultunk a szobából. Egyesek furcsállva nézték hogy a mosoly le se rohad a számról. Szerintem ha két napot csak szeretkezéssel töltöttek volna, ők is vigyorognának mint a vadalma. Rejtett dühöket és feszültségeket sikerült kiadnom vagy éppen kisikoltanom magamból. Hihetetlen mennyire könnyednek és fesztelennek éreztem magam. Biztos voltam benne hogy egy hét múlva a sárga föld alá fogok süllyedni szégyenemben ha erre a két napra fogok gondolni de annyira nem bírt érdekelni. Mondjak még valami érdekeset?

Nem csak őrült szex volt, tényleg, valós érzelmek jöttek a felszínre. Saját magamon lepődtem meg a leginkább. A repülőgépről nevetve és egymás kezét fogva szálltunk le, bár még mindig megmagyarázhatatlan volt számomra hogy miért nem tudtunk kocsival vagy vonattal menni. Minden esetre eddigi életem legélvezetesebb két napját tudtam magam mögött. Késő este értünk haza, anya már javában aludt. Felsettenkedtem a szobámba és Isten ajándékának tekintettem az ágyamat. Béke és nyugalom. Nem volt sok erőm a mosdáshoz, de nem akartam így utazás után piszkosan lefeküdni. A zuhany se nem volt frissítő, se nem volt nyugtató. Csak egy csomó víz folyt végig a testemen. A tusfürdőm illata nem bódított el mint általában és kicsit se volt kellemes a meleg víz alól kijönni hogy felvehessem a pizsamámat. Kibontottam a hajamat és megmostam a fogam. Zombinak éreztem magam.

Ez volt rá a jó szó. Kényszerből éltem, még meghalni is túl fáradt voltam. Erre a következtetésre jutottam. Na de végre teljesen alvásra készen álltam. Ez a tudat nagy mosolyt –jó annyira talán mégse volt nagy –csalt a számra. Csak az ágyam melletti kis lámpa égett, de már így is félálomban voltam mire elértem a szoba túl feléig. A kezemet kicsaptam, úgy kutakodtam a zsinór után, hogy végre mindent a sötétség boríthasson. Szorosan magamhoz öleltem narancssárga macimat és már csak egy ici-pici kellett ahhoz hogy megkezdhessem a téli álmomat. Tömény két nap erős fizikai terhelést kellett kipihennem. A felkelést valahol augusztus közepe felé számítottam. Tekintve hogy csak néhány napja tart július ez elég nagy idő intervallumot jelentett. Mondjuk akkor inkább már nyári álom, de most tényleg ilyen gondolatok miatt nem hagyom magam aludni? Erre besüppedt alattam az ágy. Csukott szemmel és rekedt hangon szólaltam meg.
- Alszom. Hagyjál.
- Csak gondoltam ne töltsd egyedül az estét –szólalt meg lágy hangon Damon.
- Nem töltöm. Itt a macim – dünnyögtem és ennyi maradt meg az estéből.
Másnap tikkasztó melegre ébredtem és arra hogy az ágyam egyenletesen le-fel hullámzik. Álmodom? Nem zavart, jó érzés volt. Mégse tudtam már vissza aludni. Égette a szememet –még lecsukva is – a napfény. Összeszorítottam őket és nagyot ásítottam. A fenébe! Nem akartam felkelni. Olyan jó volt a sötétségben lenni, súlytalanul. Aludni akarok!! Nyávogtam magamnak. Az ágyam kicsit megmozdult de újra az a ringató érzés fogott el. Le, fel, le ,fel… Úgy döntöttem ideje ténylegesen felkelni mert ez a félig álomban félig egy lassú hullámvasúton fekvő helyzet nem állapot! Nagyot nyújtóztam, minden tagom megfeszült. A csuklóm bele is ütközött a falba, amit eléggé fájlaltam. Eddig is ilyen közel volt a fal? Teljesen felborult a szobám. Közel a fal és lélegzik az ágy. Ez az! Erre elékeztetett az a mozgás, légzés. Na miután megegyeztem magammal arról hogy az UFÓ-k elraboltak és velem próbálják ki az új bútoraikat, úgy döntöttem ideje kinyitni a szemem.

Azért előtte még eldöntöttem, hogy azt mondom a földönkívülieknek, hogy kényelmes az ágy, és ha nem gond mondják el hogy kell ilyet csinálni mert lecserélném a régit egy ehhez hasonlóra. Szokatlan látvány fogadott: az ablakom, az udvar, a falam és úgy összességében a szobám. Akkor nem raboltak el? Hunyorítva ültem fel és néztem szét. Tényleg jó helyen vagyok, állapítottam meg. Hátra tettem kezeimet és megtámaszkodtam rajtuk. Miért van a bal kezem feljebb?
- Aú –nevetett fel Damon
- Ááá –sikítottam el magam –Te…te meg mit keresel itt? Hogy nem vettelek észre? –tényleg nem tűnt fel hogy itt van?
- Azon én is csodálkozom. Először rám feküdtél, majd állon vertél és végül rám támaszkodtál. –akkor mégse a falba vertem be a tenyerem.
- Úristen. Sajnálom –kezdtem bocsánatkérésbe – Nem akartam. Miért nem tettél arrébb? Nem akartam rád mászni, sajnálom. Bocsi én tényleg…- a számra tapasztotta a kezét és mélyen a szemembe nézett..
- Nem kell szabadkoznod emiatt. Nem baj –esküdni mertem volna hogy még akart valamit mondani. Valamit ami a büszkeségét meghazudtolja, valami olyasmit hogy jól esett vagy hasonlók. Tud ő szeretni, nagyon is! Bólinttottam, csak utána vette le a kezét a számról.
- Jól van.
Lementünk a konyhába. Egy tálba müzlit öntöttem és rá tejet. Megkérdeztem Damont kér-e valamit, de nemet mondott. Már biztos bekajált valami finomabbal mint a müzli. Uh, a hideg kirázott a gondolattól, ahogy épp valaki nyakát kitöri majd szárazra szívja.

- Hogy aludtál? –kérdezte mindent tudó mosolya kíséretében
- Jól, köszönöm kérdésedet –nem akartam tudomást venni a csipkelődéséről. Később tanácstalanul álltam a szekrényem előtt. Tudtam hogy nem fogok kimozdulni a házból, de valahogy olyan üres volt az szekrény. Komolyan mondom semmi sem volt benne, és nem abban a nyávogós értelemben amikor azt mondom pedig minden megvan! Megcsóváltam a fejem. A nap még mindig ezerrel tüzelt, akárcsak ébredéskor. Végül egy fehér atlétát és egy fekete mini nadrágot vettem fel. Az a nadrág tulajdonképpen még a táncos múltamból maradt meg, de jobb híján, ez is megteszi. Nem volt hosszú hajam, de úgy éreztem attól a mennyiségtől is meggyulladok.
Egy hajgumival felfogtam és minden függönyt behúztam a házban hogy minél kevesebb napfény érjen be. Persze légkondi nem volt, miért is lett volna? Humánus módon kellett hűteni, fogtam egy lapot és legyezni kezdtem magam. A melegtől mozdulni se tudtam. Teljesen lezsibbadtak a végtagjaim. Így reggel kilenc körül, már fáradtan dőltem le a nappaliban lévő kanapéra, egy üveg fagyott vízzel. Tuti hogy 10 perc múlva már elpárolgott víz lesz. Elterülve feküdtem. Damon felemelte a lábaimat és leült, majd a combjaira helyezte azokat. Lassan a papír is elolvadt a kezemben.
- Te hogy nem gyulladsz meg sötét kék ingben, ha? –lérdeztem Damontól, de már lihegtem a mondat végére. Milyen fura, hogy engem a meleg hogy ki tud készíteni. Persze ő csak megrántotta a vállát és a lábszáram cirógatásába kezdett. A jéghideg vizes üveget öleltem magamhoz. Tartottam a fejemen, a nyakamon, a hasamon…hány fok van kint, 100? Ez aztán hőségriadó a javából! –Úgy látszik itt ragadtunk –próbáltam valami beszélgetés félét kezdeményezni.
- Hogy érted? –egy pillanatra sem szakította el a tekintetét a lábszáramról
- Úgy hogy dög meleg van. Ilyenkor mást se lehet csinálni csak feküdni. – ez után hosszú csönd állt be. Nagyon hosszú.
Én csak azon erőlködtem hogy ne ájuljak el, vagy olvadjak el. Damon túlzottan is lekötötte a lábam. Nem mintha rosszul esett volna, sőt nagyon is jó volt érezni az érintését, csak hát ha néha a szemembe nézne az biztatóbb lenne.

- Látom nagyon magadba szálltál. Ne nézzünk egy filmet? Vagy nézzek én, te meg majd fizikailag érzékelhető leszel? –mert most nagyon úgy festette a dolog hogy csak a test. Vajon egy vámpírra milyen hatással van a kánikula? Ahogy elnéztem, Damon nem volt épp beszédes kedvében. Meghúztam a flakot, nehogy össze essek még elérek a DVD-khez. Gondolkodóba estem hogy mit kéne nézni. Semmi megerőltetőhöz nem volt kedvem. Hosszas tanakodás után, egy vígjáték mellett döntöttem, amit már százszor láttam. A távirányítókkal a kezemben újra megtettem azt az igen csak megerőltető három métert. Ugyanolyan helyzetbe vágódtam vissza a kanapéra. Csakhogy mire eljutottam a bekapcsolásig, már nem voltak a kezemben.
- Olyan vagy mint egy nagy gyerek. Most feküdjek a plafont fixírozva? –kérdeztem. Mindentől megfoszt! Újabb fél óra csend. – Tudod, ha már úgyis ismerjük minden apró milliméterét a másik testének, kicsit feltérképezhetnénk a belsőt is. Vagy fogjam be a számat? – végre méltóztatott rám nézni.
- Hallgatlak
- Jó. Ennek örülök hogy tárgyaló képes vagy. De én már annyit beszéltem és mindent tudsz rólam, bár fogalmam sincs hogy honnan. Szóval tulajdonképp én rád céloztam. Biztos tök érdekes életed volt vagy van. Mesélhetnél…
- Nem történt sok minden.
- Áh, biztos. Ugyan már Damon. Vagy akkor elkezdek én találgatni.
- Csak tessék.
- Rendben. Kezdjük. Réges-régen egy messzi-messzi galaxisban, éltél te. Azt tudom hogy itt születtél. Itt meg is állt a tudomány, de majd a képzelő erőm segít. Szerintem már akkor is nagy nőcsábász voltál. Csak olyan régi módi. Fogadok hogy egyszer csak derült égből villámcsapás, és beleszerettél valaki. Igazi, első szerelem. Amilyenben csak egyszer részesül az ember. Oda voltatok egymásért. De természetesen szakítottatok. Vagy te csaltad meg őt, vagy ő téged, vagy meghalt, vagy te haltál meg. Ez hatalmas sebet okozott, és azóta vagy az aki most. Védőburokként használod a flegma éned, nehogy megint megsebesítsd magad. Abban is majdnem biztos vagyok, hogy soha nem voltál katona. A magadfajta nem vonul be. Túlzottan szereti az életét ahhoz. Azt nem tudom milyen a kapcsolatod Stefannel, de gondolom nem felhőtlen. Talán a már a múltban sem voltatok jó fivérek. Első nekifutásra ennyit tudnék mondani. Most pedig halljuk mi igaz és mi nem – kifulladtam. Nem bírom a meleget! Beledöglök ebbe a hőségbe.

- Voltam katona. A polgárháborúban, de nem harcoltam végig.
- A kis dezertőr .
- Stefannel pedig a legjobb testvérek voltunk. –tudtam hogy nem itt jár, hanem valahol 1860 körül.
- És a szerelmet direkt kihagyod?
- Az is volt.
- Tudtam! De mi történt Közted és Stefan közt?
- Egy önző, erkölcstelen kis ribanc.
- Akkor ő csalt meg. –mondtam magamnak
- És azután meghalt, persze előtte még tönkretette az életem –szemében harag gyúlt
- Sajnálom
- Nem kell..
- Én nem tudtam hogy ez történt –hamar összeállt a kép a fejemben. Szívtelen dög lehetett az aki képes volt ilyesmire. Két emberrel főleg egy testvérpárral így játszadozni.
- Azt mondta engem szeret, de végig Stefanért dobogott a szíve, ha volt neki egyáltalán. És végül így végezte. Próbáltam megmenteni de nem tudtam. Stefanben bíztam, de elárult.
- Tessék? –én olyan jó és segítőkész embernek ismertem meg. Tényleg képes lett volna árulásra?
- Mára elég a múltból. –ocsúdott fel
- Mire gondoltál azalatt hogy „előtte még tönkretette az életem”?
- Szerelmi bánat - sumákolta el
- Te csak ne hazudj nekem, Damon Salvatore! Ki vele.
- Már megmondtam –mordult fel
- Keress másik indokot, ezt nem fogadom el – a másik pillanatban már a falnak nyomva álltam.

Damon a torkomnak szorította a karját, elsötétültek a szemei és kieresztette a szemfogait. Megfordult velem a világ. Hevesen vert a szívem és remegtem. Nem tudtam hogy mit fog velem tenni. Ez lesz az utolsó kép amit látni fogok? Nem mertem levegőt venni és a fájdalomtól könnyek szöktek a szemembe. Már nem az ijedségtől hanem a kíntól nem kaptam levegőt, ahogy erős alkarjait a légcsövemnek nyomta. A hátamba élesen hasított a fájdalom amint találkozott a fallal. Megijedtem! Szörnyen féltem. Kétségbe esve álltam és próbáltam nem a szemébe nézni. Soha nem éreztem még ezt, a tiszta félelmet. Tombolt bennem az adrenalin, mégse tudtam megmoccanni sem. Lebénultam és magamban könyörögtem hogy hagyjon életben, közben egy könnycsepp legördült az arcomon. Rettegtem. Soha nem volt még ilyen ijesztő Damon, sose csinálta még ezt. Csak a gyilkolási vágyat lehetett kiolvasni a szeméből, de olyan élesen hogy tudtam semmi sem fogja megállítani. Nem volt merszem megszólalni. Gyáva voltam, piszkosul gyáva. Mondják a remény hal meg utoljára. Nagy hülyeség! És te? Mindig úgy mondtam hogy a remény hal meg utolsó előttinek.
De itt már csak én voltam. A következő másodpercben Damon elengedett, és saját magán meghökkenve nézte az én halálra rémült arcomat. Rebegett valamit a szájával, de csak egy dologra tudtam összepontosítani, még hozzá hogy meneküljek. Felszínre tört a túlélési ösztönöm, hiába tudtam hogy ha azt akarja hogy halott legyek akkor az leszek. A falhoz simulva indultam el az ajtóig végig tartva a szemkontaktust vele. Mikor megéreztem a betont a talpam alatt, teljes erőmből futni kezdtem. Ahogy csak tudtam, a végletekig hajszoltam a lábaimat, de nem voltak elég gyorsak. Elkapta a kezem. Éreztem ahogy nagyot dobban a szívem és kihagy egyet.
- Sarah…
- Engedj el! –mondtam feldúlt hangon
- Ne haragudj – kérte
- Én…nem tudom, félek –eleresztette a csuklóm és megint futni kezdtem. Csak tudtam volna hova! Nem akartam Lizhez menni. Csak futottam a végtelennek tűnő úton, céltalanul. Nem tudtam elhinni hogy ezt tette velem. Tényleg képes volt rá, képes lenne megölni. Nem sírtam, pedig az lenne a normális nem?
Annyira letaglózott a tény, hogy semmit se érzékeltem. Se a hőséget, se azt hogy mindjárt összeesek. Újra és újra lejátszódott a fejemben az a néhány másodperc. Percek alatt úgy folyt rólam az izzadság mintha leöntöttek volna egy vödör vízzel.
- Hogy az a…- kezdtem meglehetősen hosszú és cifra káromkodásba mikor valami kavics felsértette a lábamat. Mezítláb rohantam, kinek jut akkor eszébe cipőt felvenni? Körül néztem, teljesen ki halt volt minden. Leültem a padkára és megnéztem a talpam. Valami hegyes kavics csúnyán beleállt és a vér is folydogált belőle. Remek „üldöz” egy vámpír erre vérzek. Lehetnék ennél ügyesebb? Mintha vérző combbal indulnék szörfözni, hívogatva a cápát. Fogalmam se volt hova menjek. Vissza haza? Van más lehetőségem? Nincs. Bicegve indultam vissza felé. Csak akkor tűnt fel hogy mennyi utat tettem meg. Kihoztam magamból a maximumot az biztos. Ilyen rövid idő alatt, ennyi utat megtenni, nem volt kis teljesítmény.
Kulcsra zártam az ajtót, bár tudtam hogy ez nem fogja megállítani. Mégis meg volt a biztonságérzetem. Bementem minden szobába hogy biztos egyedül vagyok-e.

Mikor sikerült megnyugtatni magam bezárkóztam a fürdőbe. Oké, nem a „megnyugtatni” volt rá a jó szó, de legalább már nem akarta a szívem kiverni magát a mellkasomból. Engedtem egy kis hideg vizet a kádba és abban áztattam a lábaimat. Később Tony szobájában előkutattam a vadászszekrényéből az elsősegély dobozt és úgy indultam vissza. Elvileg nem lenne szabad tudnom hogy hol tartja a szekrényéhez a kulcsot, mert ezért bevonhatják az engedélyét, de még régen találtam meg, véletlenül. Azóta sem mondtam senkinek, még anyának se. Vissza tettem ázni a lábaimat, én a kád peremére ültem. Nem értettem a sebek ellátásához, kivéve ha azt nem sebtapasszal kellett ellátni. Abban viszont profi voltam. Fájt a kő a talpamban, de nem mertem hozzá kezdeni a kioperálásához. Nagy levegőt vettem ls hirtelen kihúztam. Felszisszentem és újra vérezni kezdett. Én nem hiszem el hogy a talpam tud vérezni. Valamit a fertőtlenítővel ügyetlenkedtem. Bioszon azt tanultuk hogy a seb közepétől a széléig kell fertőtleníteni hogy a többi piszkot ne vigyük bele. Miután rögtönöztem magamnak egy biológia órát, gondoltam ideje átülteteni az elméletet a gyakorlatba. Amint megéreztem azt az erőteljes csípést ismét csúnyán elkáromkodtam magam és a vatta kiesett a kezemből. Gyorsan a vízbe csaptam a lábamat, „majd kiázik” elven. Aztán csak elhatároztam magam hogy ki kéne fertőtleníteni azt a mini sebet.

- Katona dolog –mondogattam magamnak –Katona dolog. Katona dolog. Nem fáj. –újra rátettem a sebre –De fáj! Szzzzzzz.
- Add ide –szólalt meg Damon keméyn hangon, és már előttem térdelt és akárhogy próbáltam kivenni kezei közül a lábfejem, vasbilincsként fogta azokat. Komoly fejjel végzett el mindent. Maga mellé vette az elsősegély dobozkát és sorban vette ki ami kellett. Nem is éreztem a fertőtlenítő irdatlan csípését, csak enyhén. Még kis kötést is kaptam. Leengedtem a vizet és megfordultam.
- Köszönöm –mondtam. Megint nem vert normálisan a szívem, nem mintha az elmúlt egy órában bármikor is úgy tett volna. Ledermedve néztem Damon tökéletes, kék szemeibe.
- Nem kell félned –mondta halkan
- Mond annak akit nem öltél meg majdnem. Az talán hinni fog neked. Tudod nem kell rögtön a falhoz baszni az embert, ha valami olyat tesz ami neked nincs kedvedre. Ha nyomatékosítod hogy ne beszéljünk róla akkor abbahagyom, vagy ha keményebben rám szólsz. Elismerem hogy én is hibás vagyok, de gondolj ebbe bele Damon. Te majdnem megöltél engem –mondam taglalva az első mondatomat újra – Erre nincs mentség
- De nekem meg se fordult a fejemben hogy bántsalak
- Fura. Nekem nem így hatott, tekintve hogy a csapódástól majdnem kettétört a gerincem és majdnem eltörted a nyakam. De tényleg nem akartál bántani. Elhiszem. Abszolút megbízható vagy ezen a téren. Damon, akárhogy nézzük ha nem te akkor a szívroham végez velem. Szóval most tűnj innen. – erre meg se moccant. Tényleg összezavarodtam. Nem lenne szabad hogy ez megijesszen, de azt tette. Hátráltam egy lépést, de nekimentem a fürdőkádnak és ismét a peremére ültem.

- Sarah, hagy magyarázzam meg –kezdett bele esdeklően.
- Nem kell, Damon, nem kell. Minden rendben van. Nem gondoltam volna hogy félek tőled, de kiderült hogy igen. – felkapta a fejét és szívszorítóan nézett. Mintha hirtelen elvesztette volna élete értelmét, tudom hogy túlzás ilyet mondani, de akkor is. Fogalmam se volt hogy csak túllihegtem a dolgot, vagy ez volt a helyes reakció, de a megszokott biztonság érzetemet Damon mellett, most felváltotta a rémület. – Ne nézz így, kérlek. Megértem hogy ez a véredben van, én csak azt hittem hogy lehet kontrollálni. Az én hibám. De most egyedül szeretnék lenni.
- Ne legyél már ennyire ostoba –csattant fel amitől összerezzentem – persze hogy az én hibám, csak nem hagyod elmondani! Én kérek bocsánatot
- Bocsánatot kérni? Tényleg azt hiszed arra van szükségem?
- Mond meg hogy mit szeretnél. Nem akarom hogy félj tőlem
- Nem tudom hogy mit szeretnék. Sokkot kaptam. Nem mindennap történik ez meg az emberrel. – hirtelen elmosolyogta magát –Mi az?
- Most először viselkedsz úgy mint egy ember. Most először reagálsz a helyes módon
- Még jó hogy! Mit csináljak ha valaki egyszer csak a falhoz vág és a képembe hörög? Nevessek? Na kösz… Megijesztettél, ennyi az egész. Le kell nyugodnom, nem könnyű feldolgozni. Most már vigyázhatok a számra.
- Mondhatsz amit csak akarsz!- közben arra gondoltam hogy tudott így elfajulni ez a nap? Csak egy nagy levegőt kéne vennem és elfogadni, túllépni. De miért nem megy?
- Nem igaz. Csak egy rossz szó és könnyen kitörheted a nyakam.
- Eddig se tettem ilyet.
- De ma nem sok kellett hozzá, oké? - közel lépett hozzám és mélyen a szemeimbe nézett
- Soha többé nem foglak bántani.
- Honnan tudjam?
- Onnan hogy ezidáig is számtalan olyan eset volt, mégse tettem semmit.
- Akkor az van hogy rám untál, és egyszerűbb gyilkolászni mint szakítani.
- Úristen Sarah, hogy mondhatsz ilyet?
- A mai nap után könnyen.
- Szeretlek, érted? Sose bántanálak
- Lehet hogy te hitelesen tudod játszani Rómeót de én nem vagyok Júlia. Félek tőled – nekem fájt ezt kimondani, de látva Damon elkínzott arcát, sikítani szerettem volna.
- Akkor most mi lesz? Szakítasz velem?

22.fejezet

Hát igen,szerintem senki se hitte hogy eljön ez a pillant,de csodával határos módon mégis.Ha nagyon gonosz akarnék lenni,akkor azt mondanám,hogy azért nem volt eddig friss,mert nem volt komi az előző fejezethez,de szerintem nem vagyok szemét,ezért nem mondom.:D Na ennyi a komoly témákról.

Míg távol voltunk a 29(!) rendszeres olvasóból 31(!)lett,aminek hihetetlenül örülünk.Nagyon köszönjük.

Sajnos lemaradtam róla hogy ki volt a 30-dik,úgyhogy kedves 30.dik rendszeres olvasó lécci komiba írd már meg hogy ki vagy,vagy ha a profilomba belemész az e-mail címre.Csupán kíváncsiságból akarom tudni.

Na hát ennyi,jó szórakozást.Puszi:n.bella

Egy szócska forgott a fejemben: Na? Na mi lesz már? Nem sírhat egész este, könyörgöm! Na, felvették? És még több kérdés, kezdetén a „na” szóval. Végig pásztáztam a termen. Már mindenki tudott mindent, csak mi  álltunk úgy mint akik mozdulni se tudnak. Kate, szószerint ledermedt. Szerintem levegőt se vett egy ideje. Könnybe lábadt szemekkel meredt Elizabeth hátára. Adam lezseren állt, de nem mondanám hogy rajta nem látszott az izgalom. Benjamin arcára egyszerűen az aggódás ült ki. Mi lesz ha kiderül hogy nem vették fel? Tudom, hogy lehetetlen, de tételezzük fel. Mennyi időnk van bárkát építeni? Mert ha egyszer Liz elkezd sírni, akkor az özönvízig nincs megállás.

Szokás szerint Damon arca olvashatatlan volt. Csak egy arc, érzelmek nélkül. Mit is várhattam volna tőle? Eljött az idő mikor már untam a várakozást. Akik nem nyertek felvételt és azért sírtak, már lenyugodtak. Akik meg ellenkező esetek voltak, abbahagyták az örömkönnyek hullajtását és visongtak és tervezték hogy mivel ünnepeljenek. Lassan –tényleg nagyon-nagyon lassan- Liz megfordult. Először balt arccal bámult minket aztán egy hatalmas vigyor terült el az arcán és igenlően bólintott. Ben kifújta a benntartott levegőjét és szintúgy mosolygott, Kate halkan felvisított és rohanni kezdett a lánya felé. Adam…izé ő is örült. Nem tudtam behatárolni, de ő is követte anyját és Liz nyakába borult. Én meg csak igazi, tiszta boldogságot éreztem, na meg az Andok leesését a szívemről. Odasétáltunk hozzá és sorjában gratuláltunk neki. Nem úgy kell elképzelni ahogy leírtam. Egyáltalán nem volt olyan hivatalos. Ugrálás, sikolyok, ölelkezés sírás és minden más. Egyedül csak az én szeme maradt száraz, na és persze Damoné. Még Adam is megkönnyezte, Benjamin meg csak túl büszke volt bevallani hogy könny okozta azt az egy csíkot az arcán. Gondoltam hogy utolsó leszek a sorban ezért Damonhoz fordultam és megöleltem.

- Köszönöm –suttogtam a fülébe. Válaszként gyengéden megcsókolt, ami a meglepetés erejével hatott, és kábultan bontakoztam ki az öleléséből. Végre én is sorra kerültem és úgy szorítottam Elizabethet magamhoz ahogy csak tudtam.

- Na mit mondtam? –tényleg sok „na”-t használtam.

- Tudoooooooooooooooooooooom –húzta el sikoltva. Ez a nagy öröm még fél óráig tartott, de aztán Liz drágám rájött hogy össze kell pakolnia. Így hát elvonultunk az öltözőbe. Egy nagy kék spottáakába rakosgattuk a cuccokat.

- Köszönöm –szólalt meg Liz mikor épp a sminkjével szöszmötöltem.

- Mit is? –játszottam a hülyét

- Hogy segítettél –mosolygott már sokkal felszabadultabban

- Miben is?

- A számban

. -És még?

- Jöttél mikor kellettél

- Folytasd –nevettem

- Hogy ott voltál mikor épp a barátságunk legnagyobb veszekedésének kellős közepén tartottunk -ironizált

- Áh, rémlik valami

- Tudod fogsz egyszer te még amnéziát kapni és akkor nem lesz ilyen poén.

- Mitől kapnék én amnéziát?

- Mit tudom én? Mondjuk óhatatlanul is leesel a lépcsőn.

- Igaz, de van ennél sokkal fontosabb is a jövőre nézve.

- Mi?

- Hogy ezennel hivatalosan is balett-tanonc vagy!!! –magam kreálta szó, látszott is rajta

- Igen! –visított ma már sokadjára. Nevetve mentünk vissza a csarnokba a többiekhez. Ki is találtuk hogy elmegyünk valahova ünnepelni. Sajnos Kate nem csatlakozott és Adam is lemaradt valahol fél úton. Neki megvoltak a saját kapcsolatai New Yorkban.

- Elizabethre! –emeltem a pezsgővel teli poharamat a magasba, épp valami nagyon előkelő helyen.

- Elizabethre! –ismételték a többiek és nagy zaj árán sikerült csak mindenkinek mindenkivel koccintania. Az este nevetésből állt és egyre több koccintásból. Hajnal három körül, fáradtunk –oké csak Elizabeth és én – így nagy nyávogást lecsapva, de rávettük a fiúkat hogy induljunk aludni. Bezzeg azok még mentek volna mindenfele. A szállótól nem voltunk messze mint kiderült, így sétáltunk. Megnyugtató volt egy vámpírral, és egy 2 méteres melákkal –csak is jó értelemben- éjszaka sétálni. Valahogy nem volt meg a biztonság érzetem. Néha neki mentünk egymásnak, elég csálén jártunk de hát sok volt a pezsgő.

 Az utat azért sikerült végig beszélgetni vagy kacagni. Útközben Elizabeth kifejtette véleményét arról, hogy mekkora hülyeség volt egy felvételire szállodába költözni és jegyeket venni. Erre csak megrántottam a vállam és letudtam annyival hogy az egyetemnek is kell pénz szereznie. Persze erős visszakozásba kezdett és én csak beletörődve hallgattam. Ahhoz képest egész szépen beszélt, -nem úgy ahogy járt-, nem botlott meg annyiszor a nyelve. „Sajnos” kifogyott e téma ecseteléséből és csendben maradtunk. Persze hogy nem sokáig! Hihetetlen hogy Elizabeth mennyit tud beszélni, állítom hogy egyszer csak el fog kopni a szája és hoppon marad. De akkor meg mutogatni fog… A lényeg, mint kiderült, Lizék sehol sem béreltek szobát, és mivel Kate már hazament hajnal fél négy körül, nem tudtak hova menni- ha csak nem a vonat állomásra.

 Természetesen felajánlottam hogy jöjjenek fel hozzánk, amit megkönnyebbüléssel fogadtak, csak közbeütött egy icike-picike probléma. Két személyes volt a szoba, és lássuk be Elizabeth és Benjamin nem voltak kicsi emberek. Bár ez se okozott gondot megoldani. A fiúk lovagiasan felajánlották hogy hogy ők majd alszanak a földön. Amint beléptünk a szobába egyszerre dőltünk Lizzel az ágyba. Semmi erőm nem volt még a szemem kinyitásához sem, nem hogy ahhoz hogy még átöltözzek és letusoljak. Úgy hagytam magma, de a látszatból ítélve Liznek se lehetett sokkal több energiája. Amúgy is a piától zsibbadni kezd a lábam. Én egész éjszaka úgy aludtam mint akit fejbe ütöttek. Egyszer ugyan hallottam valami suttogás félét majd fészkelődést, de félálomban voltam, nem törődtem vele. Még éreztem ahogy az ágy jobban besüpped és hogy Elizabeth jobban bújuk hozzám. És ismét mély, mély álomba kerültem.

 Arra keltem hogy hogy a szűk ruhám nem hagyja hogy mozogjak. Fáradtan és halkan nyögve ültem fel az ágyban. Höm…Elizabethen már egy fehér ing díszelgett ahogy kivettem és egy kéz a dereka körül. Legalább őt átöltözteti valaki. Hanyagul vettem le és hagytam a földön kék ruhámat. Még este volt, mindenhol sötétség uralkodott, csak a holdfény sütött be halványan. Körül néztem, mindenki ki volt ütve. Az óra ötöt mutatott, alig másfél órát aludtam eddig Ahogy hozzászokott a szemem a sötéthez észre vettem hogy Liz és Ben kifliben alszanak. Akkor ez volt az a motyorgás. A kis sunyi megkérte a barátját hogy feküdjön mellé. A szoba olyan volt ahol csak hullát fekszenek. Senki meg se moccant vagy rezdült, még csak lélegzet vételt sem hallottam. Nagyon remélem hogy Damonnak nem esett kedve egy kis esti falatozásra. Tudtam hogy nem tenne ilyet, de ez szöget ütött a fejemben és halkan oda sompolyogtam az ágyhoz hogy megnézzem minden rendben van-e. Közelebb hajolva hallottam Benjamin mély dörmögését és Liz halk szuszogását. Biztos ami biztos. Levettem a kényelmetlen melltartót és a táskámhoz sétáltam lábujjhegyen a pizsamámért. Útközben megálltam, mert nem tudtam nem megmosolyogni Damon arcát alvás közben. Az egyik fotelben feküdt félig elterülve. Ilyenkor kiütött a kisfiús énje és olyan édes volt. A holdfény félig megvilágította arcát és meztelen felsőtestét.

Rájöttem hogy mennyivel egyszerűbb lenne felvenni és pizsamaként üzemeltetni az ingjét, minthogy most neki álljak a táskám mélyéről előhalászni az enyémet. Négykézlábra ereszkedtem és kutatni kezdtem. Nem telt 10 másodpercbe és megtaláltam. Újra felálltam és félredöntött fejjel néztem Damon álmodó arcát miközben ügyetlenül próbáltam begombolni ingét. 

- Mit csinálsz? –kérdezte álmos hangon

- Felveszem a pizsamámat – suttogtam és végre az utolsó gombbal is végeztem. Megfordultam és csalódottan konstatáltam, hogy a drága Ben-Liz páros teljesen mértékben kitöltötték a rendelkezésükre álló teret és nekem egy milliméternyi hely sem maradt. Elhúztam a számat, és azon törtem a fejem hogy a kád vagy a szőnyeg kényelmesebb-e. Végül a padló mellett tettem le a voksomat. Gondoltam hogy valami anyagot letszek, mégse csak úgy a durva szőnyegen aludjak, de Damon kezei bilincsként fogták körbe derekam.

- Ne menj – mondta esetlenül. Minden ébredés után ilyen? Mert így még imádni valóbb! Az ölébe húzott. Ráhajtottam a fejem a mellkasára és hallgattam egyenletes lélegzetvételét.

- Damon? –szólaltam meg félénken

- Hm? – Istenem mindjárt felzabálom olyan aranyos így félig ébren félig álomban!

- Semmi –tényleg aludni kellett volna, de már nem ment. Hosszú percekig csak bámultam a sötétbe és élvezetem Damon közelségét. Nem jött álom a szememre talán az egynletes levegővétel volt ami kicsit elálmosított, de akkor is elindultak a fogaskerekek a fejemben.

- Miért nem alszol? –kérdezte valamivel élénkebben

- Nem tudok –válaszoltam

- Mesélj

- Tessék? –néztem a szemeibe, amik szinte világítottak a sötétben.

- Mond el hogy min gondolkoztál

- Ijesztő mikor törődő vagy, tudod ugye?

- Akkor jó éjszakát –lehajtotta a fejét és kényelmesen elhelyezkedett.

- Héé, oké. –kíváncsi szemekkel nézett le rám. –Csak úgy elgondolkoztam. Olyan tökéletes vagy mikor alszol.

- Monj olyat amit eddig nem tudtam

- Ha-ha.

- Mi az hogy csak amikor alszom? –jutott el a tudatáig az előző mondatom teljes tartalma

- Mert akkor olyat is beléd képzelek ami hiányzik vagy elveszek. Megalkotom fejben a  tökéletes pasit –suttogtam

- Rajta fekszel.

- Igaz, bocs –puszit nyomtam az arcára és felültem az ölébe. – Tudod az is eszembe jutott, hogy szeretlek. És hogy milyen jó veled lenni –nyomatékosítottam az utolsó mondatom és egyenesen a fülébe súgtam.

- Ne ingerelj –morogta

- Miért is ne? –kérdeztem egy mosoly kíséretében. A lehető legnagyobb szenvedéllyel csókoltam meg, amire a válasza az ing kigombolása volt. Villámként dobta a földre a ruhaanyagot. Nekem ilyenekkel nem kellett bajlódnom. Végig cirógatta a hátam amibe minden porcikám beleremegett. Felsóhajtottam és nekinyomtam a fotel háttámlájának. Végig csókoltam a nyakán közben kezeimmel a mellkasát bejárva. Éreztem hogy már pattanásig feszültek az idegei és nem bírja tovább. Felemelt és letolt a földre. Rám nehezedett és olyan mérhetetlen érzékiséggel csókolt hogy azt hittem helyben elájulok. Felborzolt minden kedélyt és nem volt egy pillanat se hogy ne rázzon a hideg érintéseitől, vagy csókjaitól. Elvesztettem a fejem és csak a tiszta vágy tombolt bennem. Belemarkoltam a szőnyegbe ahogy végig csókolt melleimen és ahogy combjaim közt kalandozott. Az őrületbe kergetett! Nem tudtam visszafogni magam, akaratlanul is hangosat nyögtem.

- A fenébe –dörmögte Damon a nyakamba és a másik pillanatban már újra a fotelben feküdt nekem háttal, én meg az ingében a földön? Hogy csinálja ilyen gyorsan? De most komolyan! Hallottam ahogy reccsen az ágy és ahogy valaki felém lépdel, óvatosan. Becsuktam a szemem és próbáltam újra normálisan lélegezni. Hát nem ment…

- Sarah jól vagy? –rázta meg a vállam Elizabeth. Összeszorítottam a szemeimet majd kinyitottam őket.

- Igen –nagyon élénk volt a hangom. Liz összeráncolta a szemöldökét. –Khm –megköszörültem a torkom –Miért? –kérdeztem, nagyon félve a választól

- Csak mintha rosszat álmodtál volna. Dobáltad magad a földön –egy mosolyt próbáltam elrejteni

- Semmi bajom –nyugtattam meg

- Jó ég, leestél a földre? –döbbent rá

- Nem, csak felkeltem átöltözni és mire vissza feküdtem volna teljesen elterültetek így gondoltam egyszerűbb ha jövök az ágy lábához. – Damon felé sandított és épp felháborodó beszédbe akart kezdeni de megelőztem –Nem akartam felébreszteni azzal hogy befészkelem magam az ölébe –alig mertem rá nézni

- De biztos hogy minden oké? Nagyon ki vagy pirosodva és lihegsz

- Rossz álom –erőteljesebben mondtam

- Jó. Reggelit? –észre se vettem hogy már hajnalodott. Hold helyett a nap sugarai világították be a szobát. Végre a szívverésem is visszaállt a normál állapotba és nyugodtabban keltem fel.

- Szóval ezt találtad pizsamának?  - Nézett végig rajtam, egy csalafinta mosoly kíséretében.

- Úristen! –sikítotam fel, mivel az ing teljesen ki volt gombolva. Nem mintha szégyenlős lennék Elizabeth előtt, de ez a szituáció már sehogy sem veszi ki jól magát. – Biztos a „dobálás” alatt kigombolódott –éreztem ahogy a fejem egyre inkább kezd egy paradicsomra hasonlítani. Elizabeth is észrevette és gyorsan témát váltott.

- Palacsinta vagy rántotta?

- Mindkettő –ez egyértelmű volt. Neki láttunk öltözködni. Azért az én figyelmemet se kerülte el hogy Liz is pirult mikor felhúzott szemöldökkel néztem a Benjamin ingét rajta. Ha nem tudnám hogy Elizabeth csak a házasság utáni szex elvét vallja még valami rosszra gondolnék. Mi után elkészültünk lementünk az kis étkezőbe. Rajtunk kívül még egy család volt ott. Apa anya és egy 5-6 éves lány ikerpár. Liz szokás szerint elkezdett gügyögni és beszélni arról hogy már mennyire szeretne gyerekeket. Csak 5(!) éve hallgattam ezt. Egész hozzászoktam. Az egyik asztalon sorban sorakoztak a palacsinták. Össze futott a nyál a számban a láttukra és legalább mindegyikből vettem egyet plusz meleg teát kortyoltam hozzá. A reggelit kis csevejjel töltöttük. Ahogy kivettem Elizabeth 120 méterrel a föld feleg lebeg a szerelemtől. 98% biztos voltam benne hogy ebből házasság, gyerekek és boldog család fog kisülni. Nem szóltam el magam, de jó volt Lizt így látni. Elég kis szeleburdi volt és önmagát meghazudtoló vigyorokkal és beszédekkel rukkolt elő.  Csevegésünket csak a fiúk megérkezése zavarta meg.

- Sziasztok –köszönt Benjamin

- Jó reggelt –mosolyogtam kedvesen rá. Liz csak egy csókkal üdvözölte.

- Sziasztok –köszönt Damon és ugyanaz játszódótt le mint az előbb csak fordítva. Azt meg kell hagyni hogy Damon szokatlan nagy mosollyal az arcán nézett engem.

- Igen Damon szia –mondtam furcsa hangon. A fiúk felálltak és hoztak maguknak reggelit. Mindenki beszélgetett mindenről, jelentéktelen vagy jelentős dolgokról. Engem csak az zavart meg néha hogy Damon keze az asztal alatt végig a combomat simogatta. Nem egyszer nyeltem félre mikor beljebb merészkedett. Liz túlzottan furcsálló arccal figyelte a reakcióimat.

- Öhm… Én még hozok teát magamnak. Valaki valamit? –megrázták  fejüket. Még kortyoltam egy nagyot mert hát elég hülye ötlet volt tele csészével elmenni teáért. Damon most is eltalálta a pillanatot. Sikeresen úgy félre ment a mennyiség hogy majdnem megfulladtam. Erős köhögésbe kezdtem, és liluló fejjel mutogattam hogy nem kell segíteni, mivel valaki már ugrott is a hátamat ütögetni. –Jól vagyok –nyögtem ki, rekedtes hangon. – Csak félre nyeltem. Olyan meleg –mutattam a narancssárga csészére és felálltam, még mindig köhögcsélve. Az italos asztal mellett úgy elmentem mint a huzat. Egyenesen az étkező legtávolabb zugába. Egy üres asztalra támaszkodtam kifújni a levegőt és bosszún törni a fejem. Megörültem mikor megláttam a narancslét, épp frissen facsarva. Öntöttem egy nagy pohárba és egy húzásra megittam. Legalább a köhögő rohamon eltűnt. A második pohárral töltöttem mikor Damon megszólalt mögöttem.

- Csak nem zavart valami, hogy állandóan félre nyeltél? –kérdezte gúnyosan. Megint lopakodó üzemmódba váltott, és ijedtemben ismét másik útra tért a narancslé.

- Neked feltett szándékod még ma megfullasztani? Mert jó úton haladsz afelé. – nem fordultam meg, de ő hátulról teljesen nekem simult.

- Akarlak –csókolt a nyakamba. Felsóhajtottam

- Jó – és minden erőmet összeszedve - hogy ne vessem rá magam- vissza indultam az asztalunkhoz. Rá moslyogtam a srácokra és titkon büszke voltam magamra hogy így faképnél hagytam Damont.

- Azt beszéltük Benjaminnal –kezdett bele Liz- hogy két óra múlva indul egy vonat vissza Mystic Fallsba és azzal megyünk. –közben Damon is visszatért hozzánk.

- Jó ötlet- szólaltam meg  -Lehet megyünk mi is azzal –tettem hozzá

- Nem hinném –Damon csak ennyit mondott összehúzott szemöldökkel. A többi idő ugyanúgy telt mint azelőtt.

A szobában Liz felvette a ruháját amit tegnap viselt, persze előtte sorban mint a kiskacsák elmentek zuhanyozni. Az magától értetődő hogy egy zuhanyzás után az ember frissen jön ki de Elizabeth teljes harci díszben, sminkkel, tökéletes hajjal és ruhában. Utána Benjamin is bement és amíg nem végeztek és unottan ledőltem a bámultam a TV-t. Aztán összepakoltak, elbúcsúztunk és elindultak az állomásra, mi meg maradtunk a szobában. Ismét a TV-hez mentem, de ritka unalmas műsorok mentek.

- Megyek fürödni –mondtam Damonnak. Az ajtót kulcsra zártam nem akartam hogy bárki is zavarjon. A kádat szinte tele engedtem meleg habos vízzel és nagyot csobbantam benne. Az egyik kedvenc számom dúdolgatásába kezdtem. A kis 5 perc alatt tökéletesen felépített világomat az arcomba csapódó víztömeg zavarta meg.

- Héééé –szóltam rá a már velem szemben ülő Damonra –Mit csinálsz te itt?

- Fürdőt veszek

- Várj a sorodra!

- De én veled akarok fürödni

- Sajnálom –rántottam meg a vállam. –A kád foglalt

- Most már igen – vigyorodott el kajánul – Megmondtam, hogy akarlak.

- Nem gondolod hogy egy kicsit szex központú vagy?

- Nem gondolod hogy túlzottan érzelem központú vagy?

- Jobb mint egy egoista vámpírnak lenni –kacsintottam

- Nem tudod kivel húztál újat

- De, éppenséggel hogy tudom – Kimásztam a fürdőkádból és törülközőbe csavartam magam.

- Hova mész? –szólt utánam

- Tönkre teszem a kis játékodat –fordultam meg. Tudtam hogyan kell felcukkolni. Mint már annyiszor most is vámpírsebességgel termett előttem. Lelökött az ágyra és rám mászott akárcsak reggel. Megszabadított a feleslegessé vált törülközőtől. Úgy is úgy felhevültem hogy minden víz elpárolgott rólam. Nyelvét végighúzta a melleim között a nyakamon át egészen a számig.  –Te most viccelsz velem? –kérdeztem és bár nagyon jól esett amit csinált, felülkerekedtem rajta és átvettem az irányítást. Nehogy már hagyjam hogy egy férfi uraljon, nem?