Beautiful poison: március 2011

Szeretettel köszöntök mindenkit.Ismét itt lennénk,szombat este 21 óra 52 perckor.

Sajnos az előbbi fejezetnél elfelejtettem írni hogy KÖSZÜNJÜK a 10000 látogatót,és a 29 rendszeres olvasót!!Komolyan mondom hihetetlen hogy 29,soha nem gondoltuk volna.Nagyon szeretünk titeket.

Éppen ebben a pillanatban folytattam egy beszélgetést SarahB-vel,amiben megegyeztünk,hogy a 30. rendszeres olvasónk kérhet valamit tőlünk.Nem nagy dolgot,csak mondjuk olyasmint mint Szarka hogy írjuk bele a fejezetbe vagy valami ilyesmi.

Na hát akkor ennyi,mindenkinek nagyon jó szórakozást,és komikat!!

Puszi:n.bella

BOCSI CSAJOK VÉLETLEN LEHET SÁRGA LETT A HÁTTÉR!

-A felszálláshoz kapcsolják be az öveiket –szólt a hangosbemondóba az egyik igencsak irritáló stewardess. Meg kell hagyni hogy csinos volt és sötétebb bőrszínű arcát –bár lehet csak a másfél mázsa alapozó tett olyanná –tökéletesen keretezte barna hullámos haja, de hogy szemrebbenés nélkül flörtölt a pasimmal…na azt már nem hagyhattam.

Főleg hogy megláttam, mikor felénk jött még jobban kigombolta az ingjét. Vajon az ilyen ribancok megérdemlik a halált vagy egy életen át való szenvedést jelent nekik ha letöröm 20 centis műkörmeit és kicsit fazonra tépem a hajukat? Meglehetősen agresszív voltam egész nap, és dühös. Nem volt érdemes velem packázni. Már azt csodáltam hogy Damon nem törte ki a nyakam, bár ahhoz nekem is lett volna egy-két szavam.

Miután a kis pont pont pont eltűnt a látókörömből, kissé lenyugodtam. Hátradőltem, becsuktam a szeme és élveztem ahogy az ülésbe préselődök. Ez volt a kedvenc részem a repülésben. Anno mikor apám fejébe vette hogy megtanul repülni, és mentünk valahová, mindig elkezdett magyarázni hogy mi hogy működik. Mivel csöppet sem érdekelt plusz még utáltam is őt hallgatni, könnyűszerrel kizártam a hangját. Tonyt érdekelte sajnos így neki örömmel magyarázott, de egy szó mint száz, legalább tucatszor hallgattam végig a repülőgépek működését, mégse tudtam egy szót se belőle. Leszögezném hogy semmilyen hiányban nem szenvedtem emiatt.

Eddig… Már a levegőben voltunk, és én csak bámultam ki az ablakon, néztem a felhőket és az azokra vetődő repcsi árnyékot. Elgondolkoztam hogy vajon miért is nem kocsival mentünk –mivel erre választ nem kaptam Damontól - hiszen autóval is max 4 óra New York. Felfoghatatlan, de hagy költse a pénzét ha akarja. Jobbára teljes csend uralkodott az utastérben, néha egy-egy kis neszt lehetett hallani vagy suttogásokat. Nyugodtan lélegeztem ami felettébb boldoggá tett, figyelembe véve az elmúlt órákat, ami a sok idegességtől legalább mínusz 10 évvel rövidítette meg az életem.

Oldalra fordítottam a fejem, Damon becsukott szemmel ült. Nem mertem megkockáztatni hogy hozzá szóljak. Lehet aludt, lehet nem, de alvó férfit felkelteni, sok jót nem ígér. Ha meg nem aludt akkor is hagytam inkább békén, mert legszívesebben kifutottam volna a bőrömből, el messzire hogy soha többé ne kelljen magammal találkozni. Utálatos voltam a nap folyamán. Szerintem okkal, egyesek szerint anélkül. Nézőpont kérdése. Hátradőltem, hogy élvezzem a hajtóművek lágy duruzsolását. Igazából, nem lettem „nyugodtabb” mint amilyen voltam és tovább bámultam a felhőket, és ha volt rajta „szakadás” az alatta kikandikáló házakat, utakat, erdőket és tavakat. És hogy jutottam ebbe a helyzetbe?

Két nappal korábban kezdődött, álltam és vártam, kíváncsian néztem Damonra, hogy megtudjam mit tartogat számomra.. Szokásához híven vigyorgott mint a vadalma, majd a zsebéből előhúzott egy fehér borítékot. Felhúztam a szemöldököm. Meglengette a papírt az orrom előtt és pedig mint egy kutya kaptam utána. Aztán csak sikerült kiszednem a kezéből. Kinyitottam a borítékot. Hát okosabb nem lettem, két papír darab volt benne.

- Wáow, nem is tudom mit mondjak…- ironizáltam- Igazán nem kellett volna

- Fordítsd meg –ja csak egy kicsit volt lekezelő a hangja. Amint elolvastam a feliratot, a szám egy vonallá préselődött és csak mereven néztem Damon égkék szemeibe. Láthatóan nem erre a reakcióra számított. Csak hogy mindenki tisztában legyen vele, repülőjegyeket kaptam, szám szerint kettőt, hely szerint New Yorkba. Pont két nap múlvára. –Az aminek látszik –mondta

- Igen azt látom, csak nem értem

- Nem vagyok olyan hülye mint amilyennek tetettem magam –ennyi volt a magyarázata, de én kifakadtam

- Én nem megyek el arra a bemutatóra –taglaltam hogy jól megértse.

- Akkor emberrablást hajtok végre –olyan természetesen mondta mintha mindennap ezt csinálná

- Igazad volt –sóhajtottam –Tényleg nem vagy olyan hülye, annál is hülyébb vagy – vágtam hozzá, mire csak összeráncolta a homlokát, ami tőle felettébb szokatlan volt. Bocsi, ha valaki még nem jött rá, igen Elizabeth felvételéről volt szó. –Vázolom az én álláspontomat. Nagyon aranyos, kedves, édes és a többi hogy megvetted ezeket a jegyeket, de kissé kezdesz Elizabethcentrikus lenni. Túlságosan belefolyt a kapcsolatunkba. Nekem doszt elég volt már belőle, még sok is. Szóval, visszatérhetnénk hozzám is –Jézus ez de önzően hangzott, de nem igaz hogy mindig Liz van központban.

- Tudom hogy mire gondolsz, és igazad is volt azzal hogy belefolyik a kettőnk dolgába, de kihagytad a számításból hogy Elizabeth egylényegű veled –aú

- Már megbocsáss –kezdtem bele, de ő csak előttem termett és tenyerét a számra tapasztotta. És ez mire volt most jó? Forrtam a dühtől, és a fejemben már meg volt a kép Damon karóval a szívében. Vajon ezzel túllőnék a célon? Megint az idióta hangulatváltozásaim. Azt hinné az ember 17 évesen túl van a kamaszkoron de mint kiderült nem. Vagy csak én nem… Annak ellenére hogy kezei a számon voltak és szakadatlanul folytattam a mondókámat hümmögésben. Mire befejeztem már meguntam hogy egy tenyér zárja le a számat, de láthatólag Damon kitartott elhatározása mellett és még legalább 1 óráig álltunk úgy. Oké lehet csak 5 perc volt. Hál’ Istennek aztán felszabadította számat és én újra önfent élvezhettem az érhető beszéd adományát. De már nem volt mit mondanom!

- Befejezted? –kérdezte

- Be –hajtottam le a fejem, a ha szót fogadok hamarabb szabadulok elvet követve.

Az azután következő két nap szinte érzékelhetetlenül gyorsan szállt el. Damon mindennap velem volt az ő szavait idézve: „csak biztosítom hogy nehogy elszökj”. Mennyivel egyszerűbb lett volna pedig! És most itt vagyok azaz vagyunk a repülőn és nézem a felhőket közben arra gondolva hogy lehettem olyan hülye hogy még segítettem is neki bepakolni?

Második nap - alias ma- még hozzá képest is szokatlan nagy vigyorral jelent meg az ajtóban. Igen, ajtóban és nem az ablakban! Valami nagyon komoly témát beszélhettek anyával ugyanis azóta úgy viselkedett mint egy valós barát.

- Direkt kínzol? –kérdeztem

- Igen - Legszívesebben az arcába csaptam volna az ajtót de volt egy olyan halvány gyanúm hogy ez nem védene meg tőle. Lemondóan kitártam az ajtót és ő belépett. Feltrappoltam a szobámba és törökülésben az ágyra telepedtem. Damon levette az egyik nagyobb táskát a szekrényem tetejéről és pakolni kezdett.

- Ugye tudod hogy maximum két napra megyünk? Minek pakolsz egy évre való ruhát? –mintha meg se hallotta volna. Kutakodott, teljesen feltúrta a szekrényemet, majd felnyögött mikor észrevette hogy csak farmerokat és pólókat markol. – Elegáns ruhák a nagyobb szekrényben –böktem a fejemmel a sarokban álló bútordarab felé. Megszántam, hogy olyan határozottan keresett és semmit se talált. Nem jártam előkelő helyekre így kevés oda felvehető ruhám volt. Leakasztott mindent és a vállfánál fogva méregette ártatlan ruháimat. Egy fekete, testhez simuló estélyit talált –ami az egyik kedvencem volt, mert nem volt figyelem felkeltő, ízléstelen, viszont kifinomult annál inkább, pláne hogy állati dögös voltam benne. Félre dobta, szerintem túlzás lett volna.

Kezébe akadt még az a 7 darab fűzőm amim volt. Végül is 7 a szerencse számom. Imádtam a fűzőket, mindennél jobban. Csodás ruhadarabok voltak, és még a goth korszakomból maradtak meg ami még mindig dominál bennem.Ezek után Damon felhúzott szemöldökkel nézett rám, de én csak ártatlanul megvontam a vállam. Beteg vonzalmam volt a fűzőkhöz. Utáltom hogy nem hordhattam mindennap azokat, de legalább voltak. Más biztos elszörnyedne ezeken de én nem tartottam kínzóeszközöknek ezeket a csodás ruhadarabokat. Nem középkori viselet szerint hordtam, úgy hogy levegőt nem hordjak, de legalább egyenes lett a hátam és nem bírom hangsúlyozni hogy micsoda gyönyörségek! Látnia kellett volna azt a szekrényt fénykoromban. Miután Damon felébredt a sokkból folytatta a ruha kutatást és a fűzőimet az ágyra dobta.

- Hé –szóltam rá. Hogy bánthat így velük?

Ezek után az alkalmi nadrágok, szoknyák jöttek, természetesen különböző fazonban és hosszúságban. Ezeknek a háromnegyedét mindennap hordtam csak már nem volt hely a másik szekrényemben, ezért került az „alkalmi szekcióba”. Ezeket követte az a bizonyos estélyi amit még anonymus szigetén kaptam. A fehér, oldalán fekete csipkével. Megcsillant a szeme mikor meglátta, és azt –ellenben a fűzőimmel- óvatosan terítette az ágyra. Hátra vetettem magam és dühösen fújtam egyet. – Ne mond hogy ezek közül egy se jó arra a bemutatóra –böktem a kupacra. –Egy szép fűző és egy jó szoknya vagy nadrág tökéletes –mondtam, de ő csak makacsul megrázta a fejét. Én tovább fixíroztam a plafont.

Hallottam még ruha susogásokat és rájöttem hogy Damonnak rejtett női viselkedés formái vannak. Egyszer csak felhúzott és büszkén jelentette be: Megvan! Megtapsoltam, csak 5 évet öregedtem… Egy dobozt nyomott a kezembe. Nem is emlékeztem rá, csak mikor elolvastam a feliratot rajta: „ Vészhelyzetre”. Na igen nem tudom mit hittem akkor vészhelyzetnek de ráírtam, de meglehet csak azért tettem mert jól nézett ki így. Magam ismerve inkább az utóbbi. Mint a filmekben, egy ruha ami megmenti a főhősnőt, jelen esetben engem. Megmentés? Gondoljuk ezt még egyszer át, Sarah. Arra emlékeztem hogy Elizabeth vetette meg velem. Kinyitottam és nem csalódtam az emlékképben. Egy mini kék, testhez álló ruha volt. Felül világos kék majd fokozatosan sötétedett csíkokban, és természetesen fél vállas volt. Rábólintottam, csak legyünk már túl rajta! Igaz ami igaz ez a ruha egyszer volt rajtam, a próbafülkében, úgyhogy nagyon reméltem hogy jó rám.

Aztán a fehérneműs szekrényemet forgatta fel Damon és mindent műértő szemmel nézett. Itt megelégeltem a dolgot és arrébb löktem. Kidobtam a táskából az addig oda bekerült dolgokat. Betettem egy farmert és három felsőt. Két melltartót, bugyikat és a kék ruhát. Megkerestem a szintén egyszer felvett hozzá illő kék magas sarkúmat és mondhatni pakolás terén menetre kész voltam. Azért a sminkről, neszeszerről sem feledkeztem meg. Még egy óra szöszmötölés után elindultunk a reptérre és magamat ismételve itt vagyunk és várunk. Át is vettem magamban a fontosabb történéseket, röpke 15 perc múlva.

- Fél óra múlva leszállunk New York repülőterén –jelentette be a kapitány. Juppé, gondoltam. Damon kinyitotta a szemét és felém fordította a fejét.

- Lenyugodtál? –kérdezte angyali hangon. Ilyet se mondtam még…de egyszer mindent ki kell próbálni

- Fogjuk rá – motyogtam

- Jó –nyugtázta. Ez de lányosan fog hangzani, de megnyugtatott és egyben megbabonázott ahogy a szemeibe néztem. Mély levegőt vettem és újra a felhőknek szenteltem figyelmemet. És innentől kezdve a hátralévő út csenden és nyugalomban telt. Később elemeztem Damon kijelentését mi szerint Elizabeth és én gyakorlatilag egyek vagyunk. Ez a megállapítás helyes volt, túlságosan is ragaszkodtunk egymáshoz. Mystic Falls-ban minden porszemhez tudtam fűzni egy Elizabeth-es történetet.

- Kérnek valamit inni? –hajolt be túlságosan is a kis barna stewardess. A kitűzője szerint Beth.

- Nem köszi –mondtam gúnyosan, szemtelenül a képébe vigyorogva. Mindig van valaki? Mindig van valaki aki megzavar és gátlástalanul ráhajt a másik barátjára. Sértett fejjel tovább áltt. Jobban is tette.

Végre valahára megérkeztünk! Kinyújtottam elgémberedett tagjaimat és kellemesen kiropogtattam a hátamat. A „friss” szomogos levegőtől kitisztult a fejem és a hotelhez vezető úton végig Damon kérdezgettem. Nem nagyon válaszolgatott, valószínűleg sokkolta hogy hirtelen ilyen jó kedvem lett. A hotel nem volt nagy, de kicsi sem, nem volt úri gazdag de szegényes sem. Pont jó, pont olyan mikor még apámmal utazgattunk. Az órára nézve, azt hittem rosszul látok.

Két óra a kezdésig, kettő! Mint a mérgezett patkány kezdtem el le fel rohangálni a szobában, mindennek neki menve és/vagy felborítva. Damon férfiasan kényelembe helyezte magát és bekapcsolta a TV-t. Hogy lehet ilyen nyugodt? Az amúgy 20 perces zuhanyzásomat a felére korlátoztam és 10 perc múlva már törülközőben rohangáltam. Hivatalosan is előbújt belőlem a nő! Zárójeles megjegyzés, ezt is Elizabethnek köszönhettem. Ha ő nincs képes lennék normálisan stressz nélkül elkészülni, kevesebbet foglalkozva a ruhámmal és a kinézetemmel. Utólag is kösz Liz!

A hajamat kifésültem és úgy hagytam ahogy azt Isten megteremtette, a vállamra omolva, ezzel is Elizabeth kedvére téve, mert szerinte így a legszebb az ember haja. Megtöröltem az arcomat és sminkeléshez kezdtem. Muszáj jól kinéznem, ezt ismételgettem magamban. Nem tudtam miért törekedtem ennyire a tökéletességre, kényszerem volt rá. Gondosan alapoztam és lassan húztam ki a szemeimet. A kék szemhéj púderrel is csínján bántam, majd a szempillaspirállal. Halvány rózsaszín rúzst tettem ajkaimra, szájfénnyel. Huh, fej kész. Gondolatban letöröltem egy izzadságcseppet a homlokomról. Kirontottam a fürdőből és a táskámra vetettem magam. Fejjel lefelé ráztam hogy minden kiessen belőle. Felkaptam a szükséges cuccokat és újra magamra zártam az ajtót. A ruha jó volt a cipő, még járhatóan magas, és a smink is passzolt. Minimum negyvenötször fordultam meg a tükör előtt és néztem meg hogy minden rendben van-e. Beletúrtam a hajamba és azt hittem elájulok mikor megláttam a körmeimet. Idegesen kerestem egy körömvágó ollót.

Hamar levágtam karmaimat azután átreszeltem és amilyen villám voltam még egy réteg színtelen lakkot is kentem rá. Azt hiszem felülmúltam önmagam, hogy ennyi idő alatt, annyi mindent meg tudtam csinálni. Még negyvenhatodjára és tettem egy 360°-os mozdulatot, de már semmi kifogásolható nem volt rajtam. Elégedett mosollyal léptem ki a szobába ahol Damon már öltönyben várt. Sose fogom megérteni a férfiakat… Felkaptam a kistáskámat, amiben már benne voltak az életmentő dolgok és időben elindultunk. Fogtunk egy taxit és Damon a Julliardhoz adta meg a címet. Az épület előtt hatalmas tömeg volt már. Pedig még volt egy óra. Beálltunk a sorba és türelmesen vártunk. Addig újabb kérdéseket tettem fel, csak már a mai nappal kapcsolatosan, vagy ahhoz kapcsolódóan.

- Lizék hogy jöttek? –érdeklődtem

- Anyukája hozta –tömör válasz

- Ki jött még?

- Testvére és persze Benjamin

- Adam itt van? Ez nagyon aranyos tőle –még nem említettem de Liznek volt egy bátyja, Adam. Hát eléggé csapodár életet élt amire nem is igazán térnék ki, de biztos sokat jelentett Elizabethnek hogy itt volt. – Apja nem jött? –Elizabeth maga nem hívta apá-nak, szószerint undorodott tőle. Damon megrázta a fejét, jelezvén hogy nincs.

- Mióta vannak itt?

- Már kora délután megérkeztek –válaszolt

- Honnan tudod mindezt? –megrántotta a vállát és egyértelműen kijelentette, hogy ő mindent tud. Mintha Elizabethet hallottam volna. Te jó ég, mi aztán tényleg nagyon összenőttünk!

- Haragszik még rám?

- Nagyon izgatott –röviden nem tudja, vagy csak nem akarja hogy tudjam

- Hogy lesz a sorrend?

- Utolsó lesz

- Hányan vannak?

- Négyen

- Jaj, Damon könyörgök, ne kelljen már mindent harapófogóvak kihúzni belőled

- Mit akarsz még tudni? –nézett rám kérdőn

- Hogy minek hoztál el ide! – a világ minden kincséért sem hagytam volna ki és tényleg legszívesebben itt lettem volna, de ha ő maga nem hívott meg akkor én vagyis mi minek vagyunk itt? Nagyon drukkoltam neki és szerettem, de nem akartam teher lenni.

- Ő adta a meghívókat – az állam betörte a betont a lábam előtt akkorát esett.

- Tessék?

- Van fogalmad róla hogy milyen rossz volt nézni ahogy szenvedsz? Szenvedtek? Engem tettél tönkre vele, így hát mikor eljöttél az első próbáról fogtam magam és beszéltem Elizabethtel. Elmagyaráztam egy-két dolgot, hogy mennyire szeretlek és hogy ő mennyire szeret és mondta hogy nagyon szeretné ha itt lennél. Én csak annyit kértem tőle hogy hagy lepjelek én meg a jegyekkel. Ő beleegyezett. Így mikor majdnem odaadta azokat, eszébe jutott hogy már nekem elígérte azért nem kaptad meg. – totál zavartság volt bennem. Először is nem tudtam elhinni hogy Damon így törődött velem és hogy ennyire fontos voltam neki, de mégis hogy a fenébe nem mondta el? Én meg ok nélkül szidtam szegény Elizabethet.

Másodszor olyan átkozottul szerencsés ember voltam hogy mennyien szerettek. Legalábbis az egyik legfontosabb személy az életemben, nem haragudott és még Damon is itt volt. Teljesen elérzékenyültem. Tátva maradt a szám, és csak bámultam. Úgy éreztem hogy egy T-72-es esett le a szívemről –csak mert nem akarok közhellyel élni, hogy kő… Ha a Himaláját mondtam volna se tudtam volna eléggé leírni hogy milyen érzés volt ezt tudni. Damon nyakába vetettem magam és ajkaira tapasztottam a sajátjaimat. Köhögések jelezték hogy a sor mozdult és talán menni kéne, de nem akartam hogy vége legyen ennek a pillanatnak. Elég későn jutottunk be. Damon a zakójából előhúzta a jegyeket megmutatta és benn voltunk. Minden tiszta márvány és csillogás. Hatalmas színpad és mérhetetlen elegancia. Csodálkozva néztem szét. Egyszer csak valaki megragadta a karom.

- Oh hello Benjamin –köszöntem

- Sziasztok –mondta félszegen –Elizabeth küldött, hogy keresselek meg. Beszélni szeretne veled –nagy mosoly terült el a számon.

- Persze –Damonra néztem

- A nézőtéren várlak –azzal a kezembe nyomta az egyik jegyet és eltűnt a tömegben. Benjamin kacskaringós zig-zugos folyosókon vezetett végig. Hogy nem tévedt el? Végül ajtókhoz érkeztünk. Az egyik előtt megállta Benjamin és biztatóan rám mosolygott majd bekopogott.

- Szabad –szólt ki Elizabeth remegő hangon. Bedugtam a fejem és halványan elmosolyogtam. Elizabeth abbahagyta a le-fel járkálást és egyenesen rám nézett. Beléptem a kis öltözőbe amiben már most a káosz uralkodott.

- Héj –ezt olyan köszönés félének szántam

- Szia –fújta ki a levegőt. Egy nagyon szép hófehér tütü volt rajta, a haja feszes kontyba felfogva. Néhány lépéssel átszeltem a szobát és szorosan magamhoz öleltem. Érzetem ahogy egész testében reszket. Megsimogattam a hátát.

- Nyugi, nyugi – mondtam. Kis idő múlva elengedtem, látszott rajta hogy kicsit lehiggadt. Már nem akasztott volna ki egy földrengés mérőt a remegésével. –Minden rendben? –kérdeztem

- Nem –kezdte – Hárman vannak előttem. Nem hiszem el. Megőrülök mire hozzám érünk! Miért nem tudtak elsőnek tenni? Hamar túl lettem volna rajta .Egyébként is mi az hogy én vagyok a harmadik?–ajaj nagyon ideges volt és ha nagyon ideges volt az egyenlő volt az apokalipszissel. Nem értettem a nyugtatásához… Hu de jó barátnő lehettem.

- Mennyi fog –néztem mélyén a szemeibe, és közben erősen fogtam a kezét. –Mély levegőt veszel ki állsz és annyit mondasz: „Én vagyok Elizabeth Bella Spark, ennyi!” És mire kettőt pislogsz fel is vettek. –próbáltam egy kis leket önteni belé –Aztán elmegyünk bulizni és hulla részegre isszuk magunkat –mosolyogtam el. Ezt már ő is megmosolyogta.

- Oké.De nem akarok hullarészeg lenni –suttogta. Lenyomtam a székre és nézte magát a tükörben. Ilyen helyzetben én már biztos a kórházban lennék, szívroham miatt. Már ki volt smineklve de azért a tust a kezébe vette és próbálta még egyszer áthúzni a szemét felül. Próbálta, ugyanis a remegő ujjai nem hagyták neki. Magam felé fordítottam és kikaptam a tust a kezéből. Egyáltalán nem tudtam jól sminkelni, de minden tudásomat bevetettem hogy megcsináljam. „Elizabethtért mindent”, ez a mai mottóm. Sikerült is, nagyon ügyes voltam.

- Nagyon szép vagy –biztattam, és megint magamhoz öleltem, szorosabban mint azelőtt. Éreztem ahogy ver a szíve! Úristen és képes így fellépni? Felállt, megigazította a ruháját és végre igazán elmoslyodott!

- Szent a béke? –kérdeztem

- Még jó! –kezet fogtunk (ehhez én ragaszkodtam), már nem akartam megölelni nehogy tönkre tegye a ruháját. Olyan szép volt a világ hogy újra egymás mellett álltunk.

- Nagyon félek – mondta síráshoz közeli hangon és leült a fehér mini kanapéra

- Jaj szívem, sikerülni fog –sajnos többet nem tudtam mondani és helyet foglaltam mellette. Éreztem hogy milyen feszült, szinte a kis kanapé és remegett tőle. Az ölembe fektettem és simogatni kezdtem a fejét, ügyelve nehogy tönkre tegyem a haját. Csendben ültünk, de éreztem ahogy Elizabeth fokozatosabban megnyugszik. Küldetés teljesítve, gondoltam mikor újra normálisan vette a levegőt és nem remegett.

- A hasam görcsöl és ég. Kiszáradtam és nem engedelmeskednek az izmaim –kezdett bele – Úgy érzem magam mint egy múmia. Ki állok és csak nézni fogok, egy lépést sem tudok, mindent elfelejtettem…

- Na! –szóltam rá –ilyet hallani sem akarok. Tudod mert te vagy a legjobb! Ez természetes de hidd el a színpadon minden eszedbe fog jutni és jobb leszel bárki másnál. Szóval cssss…

Nem tudom meddig feküdt az ölemben és hogy meddig simogattam, de nagyon örültem hogy már jól van mert féltettem az egészségét. Egyszer csak egy kopsz pasi rontott be és szólt hogy 10 perc a kezdésig. Újra remegni kezdett a föld Elizabethtől. Leszállt rólam és a tükörben nézni kezdte hogy minden rendben van-e.

- Még van másfél óra –mondtam. Ülj be és nézd meg a többieket –tanácsoltam

- Az kéne még! Teljesen összezuhannék.

- Redben. Nekem viszont már be kéne ülnöm –mondtam halkan. Még utoljára megszorítottam a kezét és biztatóan a szemeibe néztem. Teljesen lesápadt és barna szemei is fakók voltak. Nem mertem ilyen állapotban ott hagyni. Észrevehette a vívódást magamban

- Menj csak, én elleszek –mondta

- Biztos? – 100%-ra akartam menni. Bólintott

- Oké –elengedtem nyárfalevélként reszkető kezeit és ki mentem. Az ajtóból még utoljára vissza néztem hogy tudja hol talál ha kellenék.

- Ja és Elizabeth

- Hm?

- Ne felejts el felcsatolni –kacsontottam, jelezve hogy a spicc cipő még nincs rajta. Nem lenne szerencsés úgy kiállni. Bezártam az ajtót.

Ekkor vettem észre hogy én is izgulok miatta, nem is akárhogy. Megpróbáltam kijutni a folyosókról ami sikerült is. Az óriási márvány terem szinte kongott az ürességtől. Épp az utolsó ember mutatta a jegyét a terem előtt álló őrnek. Gyorsan oda szaladtam, megzavarva a templomi csendet a magas sarkúm kopogásával. Előhalásztam a jegyet és megmutattam. Az öltönyös izomtömeg bólintott, majd mögöttem bezárta az ajtókat. Az előadő terem nem hazudtolta meg a kint uralkodó finomságot. Piros bársony székekkel volt tere a terem, ami teljesen megtelt. A színpad méretéhez nem tudta megfelelő szót találni. Próbáltam kivenni a félhomályban hogy vajon melyik sorban ülünk. Nehezen de sikerült és megkerestem a 29-es számjegyet. Az utolsó előtti sor volt. Bebotladoztam középre, amiért elég sokan megszóltak hogy miért nem tudtam időben jönni. Egy üres szék volt. A bal oldalamon Damon ült a jobbon Kate, Adam és Benjamin, ilyen sorrendben. Köszöntem nekik és gyors csókot nyomtam Damon ajakaira.

- Minden rendben –sutotgtam. A mögöttünk lévő sor teljesen üres volt csak 6 ember fogalt helyet középen, előttük valami keménnyel, papírral és ceruzával. Nem volt nehéz kitalálni hogy ők a zsűrik. Egy szmokingos ember lépett fel a színpadra. Az a kevés fény is ami volt kialudt és a reflektor a férfira vetődött. Mint megtudtuk ő volt a Julliard igazgatója és tartott egy szörnyen unalmas beszédet. Örültem hogy vége lett különben biztos hogy megölöm magam a rúzsommal.

Elkezdődött az első szám. Ügyes volt a csaj, de csak ennyi. Az első fél óra után volt egy 10 perces szünet. És jött a második „felvonás”. Ezt a lányt nagyon sajnáltam, mert többször elesett. Félidőhöz érkeztünk. A szünet most 15 perc volt. A harmadik csaj viszont méltó ellenfele lehetett Elizabethenk, mivel olyan tökéletesen csinált mindent hogy azt hittem véletlenül egy profi bekeveredett. A vége után elkövetkező 10 percet toporzékolva álltam végig. Elsőként foglatam helyet és toporzékolást felváltotta a térdemen való dobolás. Damon nyugtatólag a kezébe vette a kezeimet. Nevetséges hogy így izgultam. Végre felhúzták a vörös függönyt – negyedjére- és megláttam Elizabethet. A solojával kezdett, és tőle elvárhatóan hibátlanul csinálta végig. Ezt követte a többi szám. Mindegyik után mint egy őrült úgy tapsoltam. Eljött az utolsó, rettegett szám. Az a bizonyos csoportos Metallica. Nem tudtam hogy fog ez hatni a zsűrire, még jobban izgultam. Liz meghajolt és várta hogy beálljanak a háttértáncosok majd megjelent Garett is.

- Sarah nyugodj le. Az te szíved és az Elizabethé elnyomja a zenét – szólt rám Damon

- Bocsi –ennyit mondtam és feszülten vártam hogy elinduljon a zene. Az a néhány perc… kifejezhetetlen volt. A végén tisztán látszott ahogy Elizabeth fellélegzett és mi –sorrendben: Damon, én, Kate, Adam és Benjamin- felállva tapsoltunk. Miután véglegesen lehúzták a vörös függönyt az igazgató megköszönte hogy eljöttünk és mondta hogy fél óra múlva meg lehet nézni kik nyertek felvételt. Elsőként rohantam ki a teremből és rontottam be Liz öltözőjébe. Olyan erősen szorítottam magamhoz hogy azt hittem összeroppan

- Gratulálok –visítottam szinte

- Mihez?

- Hát ehhez. Nagyon ügyes voltál! Az én barátnőm! –még néhány percig csajos dolgokat csináltunk, lásd: visítottunk, ugráltunk és hasonlók. Mi lesz ha kiderül hogy felvették? Mert olyan nincs hogy azok után ne vegyék fel! Kimentünk a márvány csarnokba és itt sorra gratulált mindenki Elizabethnek. Benjaminnal egy igen sznvedélyes csókot váltottak, és mind a hatan feszülten vártuk az eredményhirdetést. A teremben mindenki csoportokba tömörült, a lány köré akiért ide jöttek. Végre kiléptek a zsűri tagok és egy rövid beszédet tartottak hogy mindeki ügyes volt és hogy mindenkinek gratulálnak satöbbi. Úristen a Julliardon mánia beszédet tartani? Aztán arrébb álltak és mindenki egyszerre indult a kifüggesztett papír felé. Tolongtunk, lökdösődtünk. Liz ügyesen furakodott és az elsők közt nézte a lapot. Én ledermedtem és vártam a többiekkel együtt. Liz simán kimagaslott a tömegből a 182 centijével és már csak azt láttam ahogy rázkódik a válla a sírástól…