Helló,helló.Bocsi ismét a csúszásér,de ez most nem SarahB-től függött,mert ahogy a chat-ben is írtuk,sajnos vacakolt a net.:( Na de most itt van,és szerintem(n.bella)nagyon jó lett.És jóó hoszzú,
És most jöjjön hát egy találós kérdés:(senki se csaljon!)Ki tudja megmondani-anélkül hogy megnézné- hogy mit hagytam le a butuska fejemmel az előző fejezetnél??Aki elsőnek megírja komiba ajándékot kap.
Na jó nem kap ajándékot,de ő lesz az első aki kitalálja!:D
Jajj és nagyon köszönjük Killa23 -nak a díjat.(L)
És nagy ölelés minden komizónak,meg annak is aki nem komizik csak van és olvas.;D
Hát ennyi lenne.
Jó szórakozást: n.bella
„… Először végig kellett szenvednie egy heves zárótüzet. Ezerötszáz nyolchüvelykes haditengerészeti
lövedék minden repülőst és tengerészgyalogost arra kényszerített, hogy több mint egy órán keresztül bunkereikben vagy rókalyukaikban kuporogjon. Reggel tíz Dauntless volt repképes állapotban. A műveleti sátorban világossá vált, mi a parancsnok elsődleges feladata aznapra: az ellenséges csapatok és hadianyag pusztítása. Az éjszaka során a térségbe érkezett USS Hornet anyahajó repülőgépei fogják őket segíteni. Mike eligazításakor néhány tengerészgyalogos tiszt lépett be a műveleti sátorba, és elmagyarázták az ellenség elhelyezkedését. Miután tájékoztatták az új embereket, megmutatták nekik hol van a Véres hegygerinc, a Matanikau folyó és a Kokumbona partja, majd egyikük a térkép egy pontjára bökött, egyenesen a pilótákra nézett és így szólt:
- Odamennek és elfoglalják ezt a helyet...
Mike odaballagott a Dauntlesséhez, amely egy kókuszpálma alatt állt. A srapnel ütötte lyukakat hanyagolta. Azokat a feltépett részeket…”–NEM!
Egyszerűen nem voltam képes koncentrálni. Olvastam, de nem fogtam fel, olvastam de nem érdekelt. Dühömben eldobtam magamtól a könyvet, ami nagy csattanással jelezte földet érését. Fújtam egyet hangosan és a plafon fixírozásába kezdtem. Igen, újra Mystic Falls-ban!
A megszokott szobámban, a megszokott ágyamon, ugyanazt a könyvet olvasva vagy ugyanazt a kis lyukas plafont nézve feküdtem. Életem legnyomorultabb napjain voltam túl és tudtam hogy még jönni fog egynéhány. Elizabethtel való veszekedésem óta, szinte csak szellemként léteztem. Ki se mozdultam a házból, és őszintén szinte semmit se csináltam. Rosszul éreztem magam, nem érzékeltem, csak naphosszat feküdtem. Anya dolgozott, Tony épp New York city polgárait védte mint rendőr és én… én csak próbáltam elterelni a gondolataimat minden siker nélkül.
Már-már haragudtam magamra hogy így túlreagáltam a dolgot hisz csak egy veszekedés, de tényleg mintha hirtelen minden kifakult volna. Mintha a világ fekete-fehérré vált volna. A színeket Liz magába szívta, és én itt feküdtem, összemenve,mint egy régi rongyos maci, ami már csak megszokásból van meg.
Damon mióta itthon voltunk egyszer sem jött át, és ez nagyon zavart. Egyik este mintha a ház körül járkált volna valaki, és árnyat is láttam, de betudtam annak hogy túl kimerült voltam. Lementem filmezni, hogy legalább az terelje a gondolataimat. Mázlim volt, a kedvenc filmem mindig lekötött. Élvezetemben az zavart meg, hogy az utcáról hangos nevetés hallatszott be.
Nagyon is ismerős kacaj volt. Kilestem a függöny mögül és lám-lám Elizabeth nevetgélt önfeledten, boldogan, melák barátjával, Benjaminnal. Egy pillanatra összeakadt a tekintetünk, arra a másodperce megkomolyodott, de én egyből visszahúztam a függönyt és ismét a filmbe temetkeztem. Mire vége lett felszívtam magam. Miért hagyom hogy ez tönkre tegyen? Levettem a pizsamámat –előszöt az itthonlétünk óta- és úgy gondoltam meglátogatom Elenát.
Úgy is akartam beszélni vele, még a „rablásom” előtt, hát most sort kerítek rá. Ragyogó idő volt, szokásomhoz híven csak egy sortot és egy topot vettem fel. Nem az én világom volt a kiöltözés és mindennapra új ruha stílus. Csak egyszerűen, sportosan, ez volt a mottóm. Igaz Elenáék elég messze laktak de sehova sem siettem. Laza 45 perc erőltetett menet után már az ajtón kopogtattam. Jeremy, Elena öccse nyitott ajtót.
- Szia –mosolyogtam a meglepett arckifejezésén
- Hello –mondta zavartan.
- Elena van? –a szobája felé nézett, majd rám. Mintha titkolt volna valamit
- Van, csak… - harapta el a mondatot. Hangokat hallottam a szoba felől. Ezek szerint nem volt épp alkalmas az időzítésem, mert eléggé vita szaga volt azoknak a hangoknak
- Értem. Akkor majd jövök máskor –mondtam és megint rámosolyogtam barátságosan. Épp fordítottam hátat, mikor meghallottam Elenát.
- Szia Sarah. Gyere be nyugodtan –biztatott
- Öhm… nem zavarok? –kérdeztem
- Dehogyis, gyere csak –invitált befelé. Bólintottam –Damon úgyis épp indulni készült –mondta roppant barátságtalan hangnemben. Meglepődtem ezen kijelentésén. Damon előbukkant és a képembe vigyorgott.
- Hát persze –mondta ő –Sziasztok lányok –csakhogy kilépni nem akart azon az ajtón. Egy darabig álltunk majd gondoltam akkor belépek én, úgyis nagyon lefőttem. Ahogy megindultam Damon is. A szűk ajtóban összedörzsölődött a mellkasunk, erre én csak haragosan néztem rá. A válla felett még visszanézett ránk, de Elena becsapta az ajtót.
Felmentünk a szobájába ahol szintén letaglózott a tény hogy Stefan ott áll és engem fürkészik. Köszöntöm neki, mire bólintott. Elelna és én leültünk az ágyra egymással szemben. Mögöttem Stefannel.
- Bocsánat a bunkóságomért, de azt hittem csak ketten leszünk –sandítottam Stefanre
- Semmi gond. Mondd csak –biztatott Elena
- Khm… -fú de zavarban voltam. Mindketten olyan erősen néztek hogy Elena előről Stefan hátulról égetett lyukat belém. – Akkor nem udavriaskodom ha nem gond- Elena bólintott – Te tudsz róluk, igaz? – bólintottam a fejemmel hátra. Elena úgy egy az egyben megfagyott. Stefant nem láthattam… de elképzeltem kigúvadt szemekkel ami mosolyt csalt az arcomra. Türelmetlen voltam – Tudod csak jó tudni hogy van akivel beszélhetek erről. Vagyis nagyjából csak ennyit akartam. Ééééés az arcodból ítélve ne számítsak sok jóra igaz? Az egész Damon miatt van? Óvodás védekezés de ő kezdte. Ha nem tapad rám mint egy hő követő rakéta akkor most normálisan élhetnék, nem mintha most nem úgy élnék csak érted. Engem nem igen zavar amíg nem engem öldököl. Jaj de megeredt a szám, elnézést. Megijesztesz, főleg a mögöttem álló. Olyan mintha a halál lenne… Azt leszűrtem, hogy te vagy a jó –fordultam meg –és természetesen Damon a rossz. Ahogy látom mennem kéne. Akkor sziasztok –apám össze-vissza beszéltem. Magamat se értettem. Elena megragadta a karom.
- Nem kell menned
- O-ké –visszasüppedtem az ágyba –Kicsit frusztrál ez a nagy-nagy csönd. Ezért kezdtem el beszélni. De most már ti jöttök… -néztem várakozóan. Végre Stefan Elena mellé állt.
- Téged nem zavar hogy embereket öl? –kérdezte meghökkenve Elena
- Ööö nem. –számomra ez egyértelmű volt
- És hogy téged bármikor megölhet?
- Nem fog –jelentettem ki –vagy ha mégis akkor mínusz egy egy ember már nem oszt nem szoroz, mostanság úgyse jött be ez az élet…De még élek –igen a hangsúly a még-en volt.
- Félned kellene tőle –állapította meg Stefan. Végre hogy megszólalt.
- Kéne. De nem félek. Tudom hogy ahogy Elena is mondta, bármikor megölhet, de –ránéztem Elenára –te is se félsz Stefantől.
- Az teljesen más eset.
- Igen, hallottam róla. Tudom hogy Stefan úgynevezett állat diétán van, és minden tisztelet az övé. –komolyan beszéltem –Tudom hogy ő a jó, aki tudja magát tűrtőztetni és elképzelni se tudom hogy mennyi erőfeszítésébe kerülhet ez, de szerintem Damon is tudja magát tartani…
- Nem tudja – csattant fel Elena –Nem tudod hogy eddig miket csinált. Nem így gondolnál rá ha ismernéd a múltját.
- Ebben biztos vagyok. De kétlem hogy Stefan is tökéletesen kezdte ezt a fajta életét. –bocsánatkérően néztem rá –Értem hogy mekkora a különbség kettőjük között de…
- Nem hiszem –kétlekdett a Stefan
- Akkor ne hidd –néztem rá haragosan –Én csak azt mondom hogy senki sem tökéletes.
- Tud ő szeretni –mondta halkan Elena, erre Stefan szemei megvillantak –De –mindig van egy de – ettől függetlenül nem kéne vele lenned. Csak játszadozik…
- Ti összebeszéltetek Elizabethtel? –vágtam közbe –Mert dettó olyanok vagytok. De gondoljatok már bele! Mégis mennyi ideig tarthat ez a valami? Maximum két hónapig és még túlzok is.
- Két hónap elég hosszú idő. Nem tudhatod mit akar, és bármikor megölhet –Stefan
- Teljesen igazad van. De attól én még tartom magam a „nem fog” felálláshoz
- És ha átváltoztat?
- Első dolgom lesz megölni –ez szintúgy egyértelmű volt számomra
- Nem fogod tudni. Öregebb és erősebb
- Megoldanám. Egy olyan mocsadékot örömmel, de még mielőtt a részletekbe merülnénk, remélem érzékeled hogy MÉG –nyomatékosítottam a szót –nem tartunk itt
- De bármikor odajuthatunk
- Nem akarok több veszekedést –kiáltottam el magam. –Elég volt belőle. Nem kell védeni oké? Saját felelősségemre vállalom a dolgot. Ha, és ez egy nagy ha, történik is bármi akkor a saját hibámból. Komolyan beszélek.
- Nem látod reálisan a helyzetet –ráncolta a homlokát
- Lehet –rántottam meg a vállam –Elena nagyon hallgat. Talán őt is meg kéne kérdezni mit gondol erről.
- Akármennyire is ellenzem, de igazat adok Saráhnak –mindkettőnkiet meglepett ez a mondat- Jó is kisülhet belőle. Nézz csak kettőnkre –nézett Stefanre
- Akkor téma lezárva? –reménykedtem
- Egyelőre –fejezte be Stefan. Persze hogy övé az utolsó szó. –Mennem kell. Szia Sarah.
- Szia –Elena lekísérte, elbúcsúztak és visszajött
- Megharagudott igaz? –kérdeztem
- Nem, nem. Csak félt téged.
- Kedves –mosolyogtam –de nem kéne
- Tudom.
Még rengeteget beszélgettünk Elenával. Besötétedett mire eljöttem tőle. Most szidtam magam hogy gyalog jöttem délelőtt. Igaz, Elena felajánlotta hogy elvisz, de nem akartam hogy csak ezért fáradjon. Végül is mitől kéne félnem? Hülye kérdés volt az biztos. Lassan elkezdtem hazafelé bandukolni. Elég szeszélyes nyár volt, bár nappal legalább 40° volt, este csípős szél fújt. Egyre gyorsabban kapkodtam a lábamat. Nem volt valami kellemes idő, jól át is fagytam.
Isteni jelként jelent meg a Grill a látóteremben. Legalább ott felmelegedhettem egy kicsit. Kértem egy narancslevet és szűrcsölgetni kezdtem. Végre kezdtek kiengedni a végtagjaim. Végig pászátztam szememmel az emberkéket, és meg is akadtak egy hangosan nevető fiú tömegen. Az egyik hatalmas srác felálllt és elindult a pult felé. Kis idő múlva ki is rajzolódott Benjamin alakja. Imádkoztam hogy ne hozzám jöjjön.
- 2 sört –állt meg mellettem. Isten létezik! –Hé Sarah –nem, nem létezik.
- Igen? –fordultam felé
- Nem akarok beleszólni a vitátokba, Isten ments, de…
- Akkor ne szólj –szóltam rá flegmán
- De rajta is meg-meg látszik hogy nincs épp a legjobb bőrben –folytatta ugyanúgy. – És ahogy kivettem, nem igazán boldogulnak azzal az egy számmal, amit veled már megcsinált. Még az a Garett gyerek se –tényleg féltékenység volt a hangjában?
- Ez csak egy kicsit ellentmondásos. Ha velem már megcsinálta akkor nem értem mit bajlódik még vele. Ha meg nem tetszik neki csináljon másikat. –ránottam meg a vállam
- Szerintem akkor is szüksége van rád. Nem kell kibékülnötök csak segíts neki. Másfél hete van a bemutatóig és teljensen kivan.
- Egyéni probléma
- Ő ott volt mikor te felvételiztél –a hangja nyugodt és higgadt volt
- Én is ott leszek mikor ő felvételizik. De nem rémlik hogy bármikor is eljött volna velem futni vagy hasonlók. Szóval nekem miért is kéne segítenem? –nagyon szemét voltam elismerem.
- Mert benned bízik. És mondtam már hogy a Garett gyerek sem tud semmit se csiálni vele.
- Eléggé alacsonyra teszi a drágalátos Liz a lécet ha kurvákban bízik. –ezzel lezártnak
tekintettem a témát és elfordultam. Benjamin megkerült és ismét beszélni kezdett.
- Te is nagyon jól tudod hogy nem úgy gondolta
- Nem, képzeld nem tudom. Én csak azt mondom hogy talán vigyázhatna a szájára. A végén még eltalálom törni
- Figyelj Sarah, szüksége van rád.
- Nekem is szükségem volt rá.
- És ő mindig is ott volt neked. Bármikor, bárhol.
- Hatalmas különbség hogy akkor nem voltunk össze veszve. És csak hogy tudd én szintúgy ott voltam neki bármikor, bárhol. –farkasszemet néztünk egymással
- Tudom. Ő csak meg akart védeni Damontól. Nem ő a legjobb…
- Nem kell engem védeni. De én se védtem tőled. Nem egy autószerelő focista a legjobb. Csakhogy én az ő érdekeit néztem. Veled boldog? Ráhagyom mert látom hogy milyen melletted. De viszont Elizabeth azt tartja szem előtt hogy neki nem szimpatikus Damon. Végülis kit érdekel Sarah? Elizabeth a saját kis világában él és uralkodik. De az én világom az enyém, és semmi joga betörni oda!
- Én csak arra kérlek segíts neki.
- Én meg arra hogy tűnj el
- Nem –egy ilyen határozott nem-től a fal is összeomlik.
- Figyelj Benjamin, nagyon aranyos és édes hogy így segíteni próbálsz Elizabethnek, de meg tudja maga is oldani. Főleg ha Garett is ott van. Igaz, csak néhányszor találkoztam Garettel, de remek táncos és biztosíthatlak hogy mindenben segíteni fog Liznek. –Benjamin összeráncolta a homlokát és haragosan nézett rám –Te féltékeny vagy Garettre –nevettem, mikor már biztos voltam benne
- És?
- Ugye tudod hogy ő meleg.
- Akkor se tetszik nekem hogy a nőmet fogdossa.
- Jól van, meggyőzétl. De csak a te kedvedért, mert ilyen aranyos, őrző-védő szerelmes vagy. De jössz nekem eggyel.
- Köszönöm.
- Ne köszönd. Még meggondolhatom.
- Nem fogod –felkapta a két sört és elindult
- Benjamin! –visszanézett –Bocs az előbbiekért.
- Nem veszem magamra az ilyeneket –rám mosolygott és visszaült a csapatnyi fiúhoz.
Még én is ücsörögtem legalább 10-15 percig, de haza jutni is kéne valahogy így elindultam. Az idő nem javult de szerencsére rosszabb se lett. Az utcai kivilágítás eléggé szerényes volt, de megtette. Jobb mint koromsötétben.
- Neked mániád mindig minden veszélynek kitenni magad? –és Damon már mellettem sétált mintha végig itt lett volna
- Helyes meglátás –rezzenéstelenül folytattam az utat
- És ha egy vérszomjas vámpír lennék?
- Az vagy –egyáltalán nem néztem a szemébe, mereven bámultam a körbeölelő sötétséget.
- De ha megakarnálak ölni?
- Nem nagyon izgatna…
- Minden oké? –megtorpantam és szembenéztem vele
- Nem, semmi sem oké. Állandóan védeni akarnak engem, csak tudnám miért. Tőled, ez világos, de a többi homály. Mindenki hozzám jön hogy jaj Sarah így…jaj Sarah úgy. Nem érdekel hogy vámpír vagy, hogy bármikor megölhetsz, hogy te vagy a gonosz, NEM ÉRDEKEL –kiáltottam fel. – Egy dolog zavar csak, hogy Elizabeth nem áll szóba velem, de nekem el kell mennem hozzá, mert szegény kicsi Lizzike nem boldogul. Csöppet sem érdekel hogy mi van vele. Mi a francért várja tőlem el ezt Benjamin? Vagy milyen alapon? És ennek tetejében mindez miattad van –böktem rá –Miattad! Ne nézz így rám, tudom hogy én is hibás vagyok, de ahhoz túl nagy a büszkeségem hogy beismerjem. Utállak azért mert félnem kell tőled. Utállak azért mert féltenek tőled. Utállak mert most Elizabethtel haragban vagyok, de legfőképp utállak mert létezel! Érted? Elegem van mindenből. Egy csak egy nyarat akartam amit kiélvezhetek, de te csak úgy bejössz a képbe és tessék. A logikádat se bírom felfogni. Talán jobb lett volna ha ott a fánál végzel velem. Tartsd magad az eredeti tervhez. Gyenge vagy. Nálam is gyengébb. Mert úgy gondolod hogy emberekkel szórakozni jó azt hiszed meg is teheted? Persze hogy meg, csak hogy normális érzéseket tápláló llényeknél ilyenkor megszólal egy vészcsengő: a bűntudat. Látom már milyen hülyeségeket beszélek, végül is csak 100 évig gyilkolásztál folyamatosan… Meghökkentő hogy engem ez nem érdekel mi? Néha valaki az én helyembe is képzelhetné magát. Mindegy. A lényeg hogy ultimátumot kapsz: vagy most azonnal eltűnsz vagy megölsz. A lelkiismeretedre bízom ha egyáltalán van neked olyan. Jelen pillanatban nem igazán érdekel hogy élet-e vagy halál. Mert tök egyforma a kettő.
–mire befejeztem a mondatot már a semmi állt előttem. Jó fiú. Nagyon lassan lépkedtem. Végig a kis monológom járt a fejembe. Akkor barom vagyok, hogyha nagyobb lennék el se férnék az úton. Katasztrofális volt a lelkivilágom a fejemben lévő gondolatokról nem is beszélve. Én magam voltam az anarchia.
Egyik percben nevettem, másikban üvöltöztem. Nem csoda hogy senki sem bírt ki engem. Összezavarodtam és nem tudtam a gondolataim, érzelmeim csomóját kigubancozni. Egy nagy Gordiuszi csomó voltam. Végeláthatatlan, kibonthatatlan. A házunk még teljesen sötét volt, ezekszerint anya még biztos barátnőzött vagy dolgozott. Egy lámpát sem kapcsoltam, fel csak a szobámban a kis olvasólámpámat. Jó formán tiszta sötétség volt mindenütt. Megnyugtató volt az amúgy ijesztő sötétség. Nem voltak formák, se színek engem is elnyelhetett. Gondolatlanul, súlytalanul, tökéletesen feküdtem a sötétségben. De itt is csak azok az idióta gondolatok gyötörtek. Felkaptam a földre dobott könyvem és újra olvasni kezdtem. Csak 5 percig kerestem az oldalt amit olvastam.
„…A srapnel ütötte lyukakat, amennyire lehetett, befoltozták. A kapitány és csapata a kisebb lyukakat hanyagolta. Azokat a feltépett részeket toldozták össze, melyek azzal fenyegettek, hogy nagyobb sebességnél tovább szakadnak. A nagy hézagokra roncsgépek törzséből származó bádoglemezeket helyeztek. A pilótafülkéjéből kinézve Mike a szárnyon négy-öt ilyen nagyobb foltot látott.
- Egyik sem szerkezeti hiba- nyugtatták meg -, mindössze felületi sérülés.
A felszállópálya távolról sem volt olyan sima, mint egy anyahajó repülőfedélzete. A nagy hossz azonban időt adott Mike-nak, hogy sebességet gyűjthessen. Épphogy csak felemelte futóművét a földről, máris célterület fölé ért. Lenézett a dzsungelre maga alatt, majd ismét a diagramjára feszített térképet tanulmányozta.”
Csak többet és többet olvastam. Most lekötött a könyv és teljesen elfeledkeztem a dolgokról. Fura de akkor először olvastam, „háborús” könyvet. Az óra éjjeli tizenegyet mutatott mikor már kezdtem álmosodni. Még befejeztem a részt amit olvastam és elkezdtem alváshoz készülődni. Felkapcsoltam a nagy lámpát és ijedtemben akkorát sikítottam hogy anya be is rohant a szobámba. Megnyugtattam hogy csak elaludtam olvasás közben és rosszat álmodtam.
Mikor rákérdezett hogy miért állok az ajtó előtt csak annyit válaszoltam, hogy kiakartam menni lenyugodni. Jó éjszakát kívánt és kiment. Nem is emlékeztem hogy hazajött. Nagyon belemerülhettem az olvasásba.
- Pedig számítanom kellett volna rád –mondta a szívrohamom okozójának
- Amikor olvasol teljesen kiül az arcodra hogy mi történik tudtatd? És észre se veszel dolgokat, például hogy kerek 21 percet és 13 másodpercet melletted álltam és olvastam ugyanazt amit te.
- Ilyet többet ne csinálj –parancsoltam rá
- Honnan tudod hogy még nem csináltam vagy hogy nem fogom? Ha nem akarom most se veszel észre.
- Damon megkértelek hogy hagyj békén.
- Nem. Azt mondtad hogy vagy eltűnök vagy öljelek meg. Eltűntem
- És most visszajöttél megölni? –fáradt voltam már a kis játékaihoz
- Életemben először vett rá egy nő arra hogy gondolkodjak….
- Édesem akkor te igen hülyén élhetted le az elmúlt 165 évedet –vágtam a szavába
- És igazat adok neked – mellen vágott a ledöbbenés. Hogy mi van?
- Jó. Még valami, óhaj-sóhaj? –volt a halálnak már kedve erről beszélni. Attól függetlenül hogy neki nem kell aludni, nekem igen!
- Ne üldözz el –olyan komolyan arccal és hanggal mondta hogy szinte megijedtem. Mintha az utolsó kívánsága lett volna. Nem tudtam hova tenni ezt a megnyilvánulását. Egy kérdés ismétlődött a fejemben: Mi van?
- Nem üldözlek, csak most –nyomatékosítottam az utolsó szót
- Most csak a fáradság beszél belőled
- Fején találtad a szöget. Nincs erőm a szerelmes dolgokhoz. Nem ér rá holnap? - nyávogtam
- Akkor elvicceled
- Nos még mindig jobb minthogy most azonnal beléd döfjek egy karót. Gondold végig…nekem nem lenne bűntudatom. –egy darabig álltunk és néztünk egymás szemébe. Még nagyobb erővel tört rám az álmosság. Egy hatalmas ásítás után feladtam és átöltöztem pizsamába majd bebújtam a már kihűlt ágyamba. –Hideg. Ez a te hibád. –óvodás hanglejtéssel beszéltem és hozzábújtam a nagy narancssárga macimhoz. Valami szöszmötölést még éreztem aztán meglátogattam álomvilágot, ahol az elsős barátnőmmel találkoztam, és ahol egy óriás sáska ölt meg. Szép álom, mondhatom. Reggel szokatlan dolgokra ébredtem. Először hogy a nyár közepén esőcseppek kopogása szolgált vekkerként. Másodszor hogy mosolyogtam, és harmadszor hogy egy kar fonódott a derekam köré.
- Szeretem ha rólam álmodnak a lányok… élvezetes hallgatni –mondta a kar gúnyos hangvételben. Megfordultam.
- Mi a jó fenét keresel az ágyamban? –jól indult a reggel, máris dühös voltam. –Jah és nem álmodtam rólad.
- Pedig ez a duma mindig bejön.
- Nem nálam. –kibontakoztam az egyébként jóleső öleléséből és fáradftan ugyan de elcsoszogtam az ablakomig. Sarkig kitártam és vártam hogy belepje a szobámat a frissesség ami minden ergyes esőcseppel erősödött. Egy nagy szélfuvallat rám csapta az esőt és hatalmas vigyorral fordultam meg.
- Nem üldözlek el, szeretlek azt hiszem, és ezt te is tudod. –úgy gondoltam jobb minél hamarabb túlesni ezen – de meg kell értened mint épp hormontúltengésben szenvedő lány vannak meglehetősen nagy hangulatváltozsaim. Szóval…
- Értem én, értem én. Embernek lenni szívás…
- De még mekkora –magamhoz vontam és megcsókoltam –Habár ez nem is olyan rossz –mosolyogtam el
- De lehetne még fokozni –újabb csókért hajolt de eltoltam magamtól
- Tudod mihez lenne most kedvem?
- Mihez –sóhajtott lemondóan
- Futni. Veled
- Neked valami megszállottságod a sport és az eső?
- Ööö…Igen. Nah légysziiiiii. A kedvemért –próbáltam bociszemekkel nézni. Megfogtam a két kezét hogy még nyomatékosítsam, de még habozott –Ugyan, mit árthat egy vámpírnak? Damooooon. Fogadjunk nem tudsz legyőzni –a kihívásnak úgyse tud ellenállni a fajtája
- Csak hiszed
- Biztosra megyek –kacsintottam
- Öltözz, mert futni megyünk –villámként vettem magamra a ruháimat. Vastagon öltöztem hogy melegen tartson, bár tudtam hogy az első másodpercben bőrig ázok. Amíg én mindent magamra vettem, Damon lazán ledobta a már szinte hozzánőtt bőrdzsekiét és egy pólóban toporgott az ajtó előtt. Most nem zavart hogy van öltözve, fűtött a versenyvágy. Mikor készen éreztem magam, letáncoltam a lépcsőn egyensen Damonom karjaiba.
- Készen állsz? –kérdezte két csók között
- Mehetünk –kinyitotta az ajtót –Csak a hölgy után –az eső hatalmas függönyként terült el előttem. Alig lehetett látni olyan sűrűn esett. A kapucnit a fejemre húztam, vállam fölött visszamosolyogtam Damonra és elindultam. Felemelő érzés volt ahogy eláztattak a cseppecskék. Magabiztosan kocogtam végig az ismerős utcán. Damon mellém ért. Elnevettem magam és gyorsabb tempóra váltottam.
- Verseny az oszlopig? –néztem rá kihívóan –Három! –és mindent beleadtam. Futottam ahigy bírtam, mintha repültem volna. Mire elértem Damon unott fejjel az oszlopnak dőlve várt –Nem ér bevetni a természetfeletti gyorsaságodat –futottam tovább. Nah vajon hol kötöttünk ki meglepő módon? Csak nem az erdőben? De, ott, jó szokáshoz híven. Nem mertem Damonra nézni, tudtam hogy amint meglátnám helyben elalélnék. A testéhez simuló pólótól és a vizes hajától…a francba Sarah, az futásra összpontosíts. Szóltam rá magamra.
- Fogadjunk hogy nem tudsz kúszni?
- Egy katona hogy a fenébe ne tudna?
- De sárban?
- Viccelsz velem? –komolyan azt hiszi megijedek egy kis felázott talajtól? Tényleg azt hiszi…na majd megmutatom neki! –Itt? Vagy óhajtasz jobban megerőltetni?
- Megfelel itt is –célzatosan lenézett. Mi sem kellett több már a földön voltam. Várakozóan néztem fel rá. Megmutatta az utat és én nevetve követtem… a sárban. Egymás után kapkodtam a lábaimat és a kezem, ügyelve hogy a fenekem ne emelkedjen fel. A célnál a hátamra feküdtem és élveztem ahogy simogatnak a bársonyos esőcseppek.
- Ennyi? –kúszott be a fülembe Damon hangja
- Mit akarsz még?
- Nem is tudom, egy katonától mást várna az ember vagy vámpír?
- Óhajod számomra parancs
- Bírom a sárban felülésező lányokat…
- Mennyit? –gyorsan a lényegre. 10-et mutatott, erre csak harsányan felnevettem –Tudod nem óvodás vagyok –tettem hozzá. Nagyjából 10 másodperc volt.
- A felülés simítja a hasat…
- 10 darabbal nem sokra megy vele az ember de mint mondtam, óhajod parancs nagy uram –ez se sokkal volt megterhelőbb vagy hosszabb mint az előbbiek.
- Ejtőernyős fekvő? –mire kimondta már csináltam. Végezve felálltam
- Elégedett vagy?
- Te kis mocskos… -ami igaz, igaz, tiszta sár és víz voltam. De élveztem, bárminél jobban. Ezek után a kis semmik után újra futásnak eredtem. Különös volt hogy szinte alig éreztem az esőt. Előrébb futottam és elbújtam egy fa mögött.
- Mit csinálsz? –kérdeztem mögöttem Damon
- Játék. Bújj te is. Meg látjuk ki a jobb hadi stratéga. –elvigyorodott és eltűnt –Ja és szuper vámpír cuccokat nem ér használni! –kiáltottam el magam. Sárral bekentem az arcom és a ruhám hogy jobban a környezetbe olvadjak. Aztán csendbe hallgattam hátha észreveszek valamit. És nem tévedtem. Apró neszek, mégis mindent elárultak. Lereszkedtem hogy minél jobban beleolvadjak a környezbe és hogy természetesen minél kisebb célpont legyek. Pontosan tudtam merre menjek. A fa másik oldalának támaszkodtam egy gyors mozdulttal elkaptam Damont.
- Megvagy! – a testemmel hozzászorítottam a felhoz és a jobb alkarom a torkának szorítottam. Észre se vettem és már fordított helyzetben voltunk. –Mondtam hogy nem ér…- a mondat végét egy igen szenvedélyes csókkal belém fojtotta. –vámpírsodit játszani –fejeztem be a mondatot a csók végén amit egy újabb követett. Az eső közben teljesen lemosta a sarat rólam és Damonon már régen nem volt ing. Meglöktem és már a földön folytattuk anélkül hogy akár egy tizedmásodpercre is elváltunk volna. Fel se fogtam hogy mi történik már csak azt az őrült vágyat és szenvedélyt éreztem ami egyre taszított az extázis felé. Megőrültem és reménytelenül kapaszkodtam Damon vállába hogy ne rántson le a sötétség, de amint megéreztem a mámor egy kis részét megadtam magam. Lefegyverzett a Damonból áradó erő és szexualitás. Összekapcsolódott a tekintetünk. Teljes testemben megremegtem és a gondos kis felépített világom szilánkok milliójára esett szét, hangos sikolyomtól ahogy Damoné is. Újra és újra meg tudott lepni és mindig más érzelmeket váltott ki belőlem. Amint felfogtam újra a dolgokat és emberien tudtam levegőt venni újra letepertem. Ráfordultam a mellkasára és összekapcsolódott tekintetünk
- Te most az erdő közepén esőben,sárban megerőszakoltál
- Olyan rossz volt? –válaszul csak egy csókot nyomtam puha ajkaira ami még inkább kívánatosabb volt az esőcseppektől. Észhez térített a hideg eső és vonakodva de felálltam, magammal húzva Damont is.
- Úgy érzem magam mint egy F-16-os amit levadásztak –bár már alább hagyott az eső azért még mindig sűrű, kövér cseppekben esett. – Irány haza?
- Ha csak nem akarsz még egy gyors menetet az erdőben… -mellkason löktem.
- Akkor futás vámpírkám!
* Hugh Ambrose: The Pacific - A hős alakulat, 175-176. old (minden jog fenntartva)
