Kis közleményecske

Ahogy már chatbe is írtam ezen a héten már nem lesz friss,(bocsi bocsi bocsi bocsi bocsi akinek azt mondtam hogy ma lesz)mert nekünk még jövőhéten is lesz suli,és minden nap nagydolgozatot írunk..:(( De jövőhét után 2 friss is lesz reményeink szerint vagyis rajtam nem múlik ,csak SarahB-n.Szóval neki kell telepatikusan küldeni az energiát.
És hivatalosan is megdöntöttünk a komirekordot, ugyanis az előző fejezethez 4 db komit kaptunk ami kevésnek tűnik, de nekünk ez rettenetesen nagy dolog volt,ahogy a 10 rendszeres olvasónk is♥♥♥. Külön kiemelném Timi és Bijus kommentjeit♥. És Timi megemlítette hogy olyan, mintha Damon csak mellékszereplő lenne,hát azt hiszem ebben én vagyok a ludas(n.bella) szégyellem is magam érte,csakhogy én kimondottan utálom Damont(tudom meglepő) pláne a Vámpír Naplókat(tudom, még meglepőbb) és lehet hogy kicsit befolyásolom SarahB-t,DE innentől exxtra sok Damon lesz


Viszont titeket meg ezt az egészet IMÁDOM/IMÁDJUK.SarahB sokszor mondja hogy nincs kedve írni meg nincs ihlete,de akkor eszébe jutottok Ti, és rögtön elkezd írni.És megjegyzem hogy este 11 után nem szabad hagyni írni mert akkor mindig bedrámázik, vagy elkezd hülyeségeket írni.:D
Jah és a chat-el kb 2 hétig küszködtem mire meglett ilyen formában, és lehet használni, lehet kérdezni ,nem harapnak a nénik:D
Na szóval ennyi Pusziii

11 fejezet

Ez a fejezet, amint látjátok most egy bónusz. Amit egy nagyon különleges ember születésnapjára adunk ajándékba.Szóval NAGYON NAGYON NAGYON BOLDOG SZÜLINAPOT......!!!
És hatalmas nagy virtuális ölelés minden rendszeres olvasóak ,komizónak és annak is aki csak úgy van:D
És az előző fejezetnél az első két komi rengeteg erőt és önbizalmat adott nekünk és hatalmas visítást rendeztünk mikor elolvastuk♥♥♥
Annyit elárulok hogy ez egy lényeges feji lesz bocsi de elfelejtettem kiírni az előző fejezethez hogy az csak egy kis átkötés volt,na akkor így utólag megtudtátok.
tudjátok immmádjuk a komikat

Just flying by to wish you a bloody day

Nah szóval az erdőben voltunk, tűzött a nap és ez ellen az égbetörő hatalmas lombú fák sem segítettek sokat. Miután Damon megállt és mérlegelt valamit magában én meguntam az életet hirtelen és leültem egy farönkre. Jobban szemügyre vettem a dolgokat és rájöttem, hogy ez az a kis tisztás ahol megálltam melegíteni néhány nappal ezelőtt mikor eltévedtem és szerencsésen Damon és Stefan háza előtt kötöttem ki. Elmosolyodtam a gondolatra, de továbbra is csak ültem és néztem ki a fejemből. Túl sok mindent nem tudtam csinálni, leginkább csak nézni Damon minden egyes mozdulatát. A tekintetem szinte csüngött rajta nem tudtam nem odanézni, de megszólalni nem mertem. Olyan komor volt az arca hogy megijedtem bejelenti, hogy megöl. Vagy ő Batman. Valamelyik. Ez tökéletesen az a helyzet volt mikor az ember elkezd magában fütyülni, hát én próbáltam de nem tudtam. Sebaj, csinálok mást. Damon még mindig csak állt vagy tett egy-két lépést és nem úgy nézett ki, mint aki a közel jövőben tenni is akar valami, így –mivel hozzászólni nem mertem- lassan felálltam és az egyik fa árnyékába húzódtam. Lehunytam a szemem és az idő elütéseként próbáltam Elizabeth záró számán finomítani, javítgatni. Ezt nem egyszer fogadtam meg magamban, hogy ilyet nem csinálok mert ilyenkor akaratlanul is elkezdtem táncolni. Az erdőben olyan csend volt hogy a fű rezdülését is lehetett hallani ha a szél meglibbentette. Próbáltam minél nagyobb csendben lenni, de nem jött össze ugyanis neki mentem a magában mélyen elmélkedő Damonnak, bár kétlem, hogy észrevette volna. Csak arrébb lépett utat engedve nekem. Ha mást nem ,azt az egy tanulságot leszűrtem, hogy csukott szemmel ne táncolj ha a közeledben van egy szikla merev ember,mert tényleg olyan volt mintha egy kődarabnak mentem volna neki. Vállat rántottam és folytattam.Épp egy ugrást próbáltam kifejleszteni –igen jobb dolgom nem volt- mikor sikeresen úgy kicsúszott a talaj alólam hogy egy pillanatra se kép se hang. Az ütéstél bennmaradt a levegő és néhány másodpercig fuldokoltam. Mivel hasra estem a könyökömmel gyomorszájon vágtam magam. Jé milyen ügyes vagyok!  Valószínű, hogy a csuklóm hátra tört. Te jó ég hogy tudtam így elesni? Ezt se fogom Elizabethnek ajánlani, amilyen kis törékeny a végén a kórházban végzi. Nem mintha azért csináltam volna ,de Damon erre se nagyon figyelt fel, pedig ágra estem ami nagy reccsenéssel adta az erdő tudtára hogy az én súlyom már sok neki. Az államat bevertem így elharaptam az ínyemet. A fura íz már bejárta a szám minden szegletét. Nem tudtam mihez hasonlítani a vér „aromáját”. Nekem se nem sós se nem rozsdás se nem mit tudom én még milyen. A vérnek vér íze van pont. Hirtelen nagy mennyiség került a számba de aztán abba is maradt. Azt kellemetlenül lenyeltem majd megpróbáltam feltápászkodni.
- Áááááááááááááááááá –emberfeletti fájdalom hasított a tenyerembe amint ráhelyeztem a testsúlyom a kezemre. Megmerevedtem a kíntól és biztos voltam benne, hogy itt halok. A látásomat elsötétült és fordult velem a világ 200-at 200km/s sebességgel. Nem tudtam elviselni a könnyeim kicsordultak és hallottam, ahogy a sikolyomnak köszönhetően az erdő minden élőlénye megmozdult. Az odúkból előmásztak a mókusok, - mint a filmekben- a madarak felrepültek, egy néhány igen félelmetes mordulás is hallatszott. A fű a levelek a lombkorona mind rezegni kezdett de engem csak a fájdalmam érdekelt. Alig kaptam levegőt a torkom összeszorult, és a szemgolyómat elmozdítani is fájt. Nem mertem lenézni a kezemre. Az izmaim megfeszültek és én belőlem - mint az átszakadt gáton a háborgó folyó – törtek elő könnyeim. Nem szipogtam, nem rázkódtam, semmi normális sírásra utaló jel nem volt csak mintha valami a szemem mögül folyna. Ott ültem mozdulatlanul nem mertem semmit sem tenni. A tenyerem alatt a fű nedves lett. „Mi az elöntöm az erdőt a könnyeimmel?” Óvatosan, a lassított felvétel lelassításaként néztem az ujjaimra. Megpróbáltam felfordítani a tenyerem. Bár ne tettem volna. Az ujjaim vörösek voltak a vértől és remegtek, mint földrajz dolgozat előtt. Mikor megláttam az alatti lévő sebet még nagyobbat üvöltöttem. Talán erre már Damon megrezdült de nem voltam biztos hisz csak a periférikus látásomon keresztül érzékeltem. Egy hatalmas vastag vértől áztatott fadarab állt ki majdnem a tenyerem közepéből. Rámeredtem és nem fogtam fel, sokkolt a látvány. Ömlött a piros létyó belőlem, ami néhol feketés volt a fadarabocska miatt. Fadarabocska, érdekes hogy becézem, pedig könnyen okozhatja a halálomat is akár. Tényleg a II. világháborúban éreztem magam. Már a lábamon is éreztem hogy néhány csíkban lefolyik a vér. Lassan fordítottam meg a tenyerem és örömmel konstatáltam hogy nem szúrta át a markomat –már amennyire ennek lehet örülni. Nem tudtam mit csináljak. Gyorsan és fájdalmasan húzzam ki, menjek megint a kórházban? Van más lehetőség? A fene egye meg a táncmániámat. Maradtam volna a mazsorettnél, a bot nem okoz ilyen károkat. Évekig mazsoretteztem és imádtam. Mindenem volt főleg a régi csoporttal a régi barátnőkkel. Itt Mistyc Fallsban feladtam, mert nem láttam nagy jövőt neki. Megmaradtam a pom-pon lány felállásnál. Még mindig megvan mindenem és szoktam is gyakorolni, de a nyár eleje óta háttérbe szorult. Hogy hiányzik! Komolyan ezen gondolkodom mikor egy fadarab áll ki a kezemből és valószínűleg az 5 liter véremből már kettőt „elhagytam”? Mennyire valószínű ez? Észbekaptam és megpróbáltam egy segítség szót kipréselni a hirtelen sivataggá vált torkomon. Nem sikerült. Megpróbáltam újra.
- Damon segíts – ezt se igen hallhatta meg. Tévedtem felém kapta a fejét és a vér megállt bennem. Tényleg mintha lassabban folyt volna ki a sebből. Az szeme alatt mint a papír a bőr úgy gyűrődött és a piros volt a… a… a valamije. Épp dupla sokkot kaptam, nem tudhatok mindent. Rám morgott majd felvillantotta a hófehér „úristendeéles fogait”. A szemfogai megnőttek és biztos voltam benne hogy itt a vég.  Észre sem vettem és már a csuklómat tartotta vasmarokkal. Megmozdulni se tudtam. Kitéptem a fát a tenyeremből…
- Áááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááá –senkinek se kívántam azt a fájdalmat. El is ájultam egy percre. A gyomrom görcsbe rándult –nem a jó értelemben- a szívem felett szinte láttam, ahogy a bőr fel és le mozog úgy tombolt. A tüdőm szintén összement és ténylegesen nem kaptam levegőt. Hallás nuku és látás is csak foltokban ment. A vér még jobban eleredt hogy már semmi sem állta útját. A lélekjelenlétem egyenlő volt a 0,0000001- gyel. Épp csak hogy érzékeltem. A gondolat is megterhelő a volt a beszéddel már nem is próbálkoztam. Megfeszültek az izmaim, és úgy éreztem a kín felpumpált, és rögtön szétpukkanok. Most vágytam a halálra. Nem akartam ezt. Nem bírtam. Csak a csendességet és békét, vagy a haragot, dühöt, vöröset, tüzet. Már oly mindegy hogy pokol vagy mennyország, bármit csak ez ne. Naiv voltam hogy azt hittem ennyi az egész és valahogy túlélem vagy sem. Még két éles szúrást éreztem egyenesen a sebbe. Visszatért az életerőm, ficánkoltam sikítoztam, vergődtem, de semmi sem segített. Szívást éreztem. Ugye nem épp valaki a szívemet szívja? Fújj de undorítós és perverz.  Láttam a magamfajta „humorom” még meg volt. A szorítás elengedett és a földre estem szinte élettelenül. Nem tudtam mi történek nem érzékeltem, csak lebegtem a sötétségben. Jó érzés volt nem mondom, de ezekről a gondolatokról tudtam hogy még nem a purgatóriumban vagyok, hanem valahol a földön. Kinyitottam a szemem de csak a sötétség volt. Pedig reggel jöttünk el nem? Vagy épp lecsuktam? Mindegy, bármilyen műveletet végeztem a szemhéjammal nálam örök sötétség uralkodott akár az agyamon. Fuldoklást és köhögést hallottam magam mellett. Meg mintha valaki a földhöz verte volna magát, majd enyhe elhaló suttogásokat. Hurrá újra hallok! Bár ne tettem volna. Mintha a pokol hangjai lennének. Nem akartam hallani. Nem! Valaki halálhörgésként suttogott egy szót: „Verbéna”. A hallásommal együtt a látásom is tisztult de az izmaim ettől függetlenül még megmerevedve voltak és én a kislábujjamat megmozdítani se tudtam. Csak hallgattam és láttam a nap boldog sugarait, ahogy keresztül hasítanak az égen a, a zöld lombokat melyek mintha szerelmüket próbálnák elérni, a madárcsiripelés, és az az iszonyú fájdalmat okozó hang mellettem. Olyan mintha szellemként lebegtem volna. Mintha egyszerre lennék a mennyben és az alvilágban. Nem tudom mennyi ideig voltam ebben az állapotban. Másodpercekig, percekig, órákig, napokig. Csak voltam. Éreztem, ahogy a pokoli hangok tulajdona lassan feltápászkodik és elmegy. Hova? Miért hagy egyedül? Felerősödött a madárcsiripelés és én „élveztem” ahogy a nap simogatja a bőrömet, és hogy nincs semmi gondom. A fájdalom alábbhagyott vagy már csak túlságosan hozzászoktam, nem tudom, de alig volt észrevehető. Megint múltak a… percek? Valaki felemelt és az ölébe fektetett. Sikerült kivennem egy ismerős alakot.
- Damon? –kérdeztem suttogva. Egy kar volt a számnál és arra kényszeríttet, hogy igyak. Folydogált belőle a vét. Fintorodva húztam el a fejem. Erre erősen megtartotta a fejemet Damon és a csuklóját szó szerint a számba tuszkolta.  Undorító volt ahogy,megéreztem valaki más vérét a számban.
- Igyál- szólt rám szigorúan. Tudtam mást tenni? Kortyolgattam, nyeltem. Kezdett az erő visszatelepedni belém. Felengedtem és a dolgok is élesedtek. Mikor éreztem, hogy jobban vagyok megpróbáltam a véres és nyálas csuklót ki venni a számból. Damon felém hajolt és felsóhajtott. Olyan „hál1 Istennek hogy nem esett baja” mosolyt villantott az amúgy komoly arcára. Fura, ilyen érzései is vannak?  Felültem, vele szemben bár elég kényelmes volt az ölében. Farkas szemet néztünk a másikkal.
- Fu de nem bírom a nyulakat. Hogy tud Stefan ilyeneken élni? Förtelmes –rázta meg a vállát. Félni kezdtem. Tudom már régóta azt kéne csinálnom, de akkor is. Miket hord ez itt össze? Most szabadult a diliházból? A gondolataim kiülhettek az arcomra, mert Damon folyatatta.
- Nos, reméltem később jön el ez a pillanat de akkor most kivételesen komolyan beszélnék.  Nem szeretem bevezetni, majd kérdezel, inkább kinyögöm egy az egyben és emészd meg ahogy tudod. Vámpír vagyok –oké hova kell az ilyeneket visszavinni? Vajon van olyan, hogy talált hülyék osztálya?
- Komolyan
- Basszus!
- Tudom…
- Én hülye elfelejtem felhívni a barátnőmet pedig ma van a szülinapja! –a homlokomra csaptam és előkutattam a telefonomat a tiszta vér nadrágom zsebéből. Szegény fehér felső. Pedig szerettem. A telefon kicsöngött, majd megszakadt. Erdő közepe jó hogy nincs térerő. Dühösen a földhöz csaptam a telefont utána pedig mogorván Damonra szóltam:
- Szólj ha kiértünk az erdőből nagyon fontos! –bólintott majd megfogta lágyan a kezem. Lágyan? –jah igen hol is tartottunk? Vámpír vagy? Szívás.
- Sarah kérlek légy komolya ez az.
- 18 éves vagyok. 15 éves koromig tartott a vámpír mániám de már akkor sem hittem bennük. Szerintem te légy komoly. –megint fura lett a bőre és piros a szeme körül majd ijesztően rám mordult. Hátra hőköltem félelmemben. Akkor ez tényleg igaz? Damon közelebb jött hozzám de én addig hátráltam még le nem pottyantam a farönkről. Ő tovább közeledett, mire én felálltam és futni kezdtem. Tettem néhány lépést de már előttem volt. Megfordultam de akkor is ott volt. Nem tudtam követni a szememmel. Lenéztem a kezemre –ami amúgy be volt kötözve falevéllel -  és mindent megértettem jó, sok mindent megértettem de a fele még hiányzott a kirakósnak. Leroskadtam a kemény földre és bámultam a térdemet. Nem akartam befogadni. Erre már nem volt agykapacitásom. Damon szintúgy mellém ült, de már emberi volt az arca és átölelt. Kirázott a hideg tőle hogy egy ilyen hozzámér. Kibújtam alóla, mire ő csak megértően rám mosolygott.
- Kérdezz –nézett rám
- Elhiszem. Vámpírok oké. Hogy keveredtem ebbe bele? –kérdeztem kétségbeesve
- Álalában ez az utolsó kérdés. Semmi hány éves vagy? Mit iszol? És blablabla?
- De nekem ez az első. És meggyőztem magam, hogy nem vagyok átlagos ember ezután a délelőtt után.
- Igaz. –helyeselt bólogatva –Emlékszel, mikor először találkoztunk?
- Aha a Grillben voltunk, lefejeltél.
- Nem. A meccs a tábortűznél meg van? –bólintottam –Ott találkozunk először és volt egy elég vad estén- kacsintott –minden értelemben
- Úristen mondd, hogy nem feküdtem le veled
- Nem, pedig nem lett volna rossz, csak majdnem, de akkor is megharaptalak el is ájultál.
- Értem. Tovább?
- Honnan veszed, hogy van tovább?
- Nem emlékszek rá.
- Megigéztelek, hogy ne emlékezz, felejts el. Úgy gondoltam jó kis kaland volt, ennyi volt.
- Megigézés? –kérdeztem szemöldök ráncolva
- Ilyenkor az csinálunk az emberekkel, amit akarunk. Táplálkozunk, játszunk, és a többit rád hagyom
- Értem. Ezt nem tudnád kitörölni? Nem akarok ilyenekről tudni –lemondóan rázta a fejét
- Örömmel tapasztaltam hogy verbéna van a szervezetedben. Ez méreg a vámpíroknak és védelem az embereknek. – elgondolkoztam. Verbéna? Ismerős volt. Tényleg Elena mondott valamit róla. Azt hiszem ezt kaptam gyógyszernek a kórház után. Szóval ott tudnak róla?
- Asszem a kórházban kaptam gyógyszerként. Ott tudnak rólatok?- kérdeztem
- Nagy vérveszteséggel kerültél be és két harapásnyom volt a csuklódon. Aki jártas ebben még jó hogy rájött.
- Mások is vannak?
- Igen. Több vámpír, több ember, aki tud a létezésünről.
- Oké. De még mindig nem kaptam meg a választ, arra hogy miért én?
- Aranyos voltál és fura mellesleg szexi. Nekem ez a tökéletes nő. Finom a véred és bátor vagy –összerándultam a „finom a véred” fél mondat hallatán
- Utána?
- Mondjak közhelyet? Vonzottál, mint lepkét a fény
- Bóknak veszem és próbálok nem a véremre gondolni
- Én se ara gondoltam –eresztett egy sármos mosolyt. Most nem hatott rám a fejemben egy szó jelent meg újra és újra: VÁMPÍR
- Én most egy vámpírral beszélgetek az erdő kellős közepén. Félek –jelentettem ki
- Nem bánthatlak. Verbénával a szervezetedben csak kitörhetem a nyakad. –„nyugtatott meg”
- Tudod embereknek ez épp elég ok a félelemre
- De egy vámpírnak hol ebben a móka?
- Ott a pont azt hiszem –tettem hozzá zavartan –Szóval ebben a pillanatban ne féljek de, amúgy bármikor rám törhetsz és megölhetsz? Nem elég megnyugtató –bíztatóan megfogta a kezemet
- Nem foglak higgy nekem –kifújtam a levegőt
- Más téma. Megérted, ha még nem nyilatkozom a „hogyan bízzunk egy vámpírban?” témáról? –bólintott. Ez a mostani kommunikáció kérdés bólintás, válasz bólintás. Összehozzuk –Mi történt az előbb? –célzásként a bekötözött kezemre néztem
- Oh upsz igen bocs.
- Egy nap kettő? Ugye tudod hogy ebből –felmutattam a tenyeremet –nem jössz ki egy boccsal?
- Tudom. Amikor megtörtént a baleset elvesztettem a fejem. Tudtam, hogy nem kéne szomjasan veled az erdőben kószálnom de, saját magamra se hallgattam. Ahogy megéreztem a vér szagát és láttam, hogy úgyse tudsz tenni ellene semmit, hát engedtem a csábításnak. Arra nem számítottam, hogy verbéna van a véredben. Rosszul lettem ,de amint jobban éreztem magam, kerestem valami ehetőt ami erőt ad. Nyuszi volt amolyan Stefanféle diéta. Aztán adtam neked a véremből, hogy hamarabb gyógyulj. Elájultál kis időre, közben bekötöztem a kezed , hogy még egyszer rád ne támadjak, és gondolom mennyire fájhat. – lesz mit emésztenem az este az biztos. Még nem kaptak teljes értelmet a szavak de féltem a pillanattól mikor összeáll a kép. Nagyot nyeltem
- Nem tudok mit mondani. Köszönjem meg vagy megverjelek? Mondjuk, mit tehetnék egy vámpírral szemben –fura volt kimondani ezt a szót úgy hogy tényleg komolyan van jeletősége. Nem akartam többet erre a történetre gondolni pedig biztos voltam benne, hogy fogok.
- Ivászat gondolom neked emberi vér és ami leszűrtem Stefannek állati
- Igen
- Meglehet egyáltalán ölni titeket?
- Mint láthattad a verbéna hatásos de a karóval vigyázni kell ha szívbe talál.
- Akarjam tudni hány éves vagy?
- 165
- Jézusom nem kéne magázódni? –Damon felnevetett, ezt nemnek vettem
- Itt születtem Mystic Fallsban még jó régen
- Képzelem –leesett az állam mikor felfogtam –Mennyi mindent megélhettél!
- Bizony
- Waow. Nap? –felnéztem jelkésképp az égre
- Elvileg és gyakorlatban is elégünk de nekem van gyűrűm –mutatta fel a gyűrűs ujját
- Alvás?
- Ha kényelmes az ágy és jó benne a partner nem gond.
- Semmi koporsó meg föld mélye?
- Drágák a minőségi ruhák és koporsóban meg a földön, fele olyan jó a szex.
- A régi Damon –ha jól belegondolok túl régi
- Miért most új vagyok?
- Nem szoktál érzelmes megértős emb…izé vámpír lenni
- Hosszú és régi történet
- Ami mögött egy nő áll lefogadom. És nem érdekel nyugi.
- A vámpírok terén nem vagyok professzor, csak az tudom ,amit filmekből láttam vagy olvastam. Kereszt?
- Nem vagyok vallásos
- Ezüst?
- Fiatalos. Az arany öregeknek való. –lenézett a jobb kezem mutató ujjára. Még a 13. szülinapomra kaptam a nem rég emlegetett nagybátyámtól. Sose vettem csak fürdéskor. Észre se vettem ha hordtam, sőt hiányzott ha nem volt rajtam. Hozzám nőtt, számomra nem csak egy ékszer volt.
- Fokhagyma?
- Ha szereted, felőlem. A hagyma egészséges.
- Emberi kaja?
- Ha kellő vér van a szervezetedben, majdnem ugyanúgy működsz mintha élnél –„mintha élnél” nagyot nyeltem.
- Most egy halottal beszélgetek?
- Annak látszom? –ez se volt egyértelmű válasz, de nem firtattam a dolgot
- Finom a vér? –tudom elég morbidul hangzott, de kíváncsi voltam
- Finom a hamburger? –bólintottam –na látod.
- Nem hamburger ízű ugye?
- Atya ég Sarah. Ittál te már vért?
- Amióta ismerlek többet a kelleténél –gondolkoztam el ezen
- És mielőtt megkérded nem, nem csillogok a napfényben. Hülyeség.
- Tudom. –felhúzott szemöldökkel nézett rám- a napon ülsz és semmi bajod. Ennyi következtetést le tudok vonni. Amúgy sem rajongok az Alkonyatért.
- Én se. –ezt letudtuk.
- 165 év! –kiáltottam fel, Damon csak meglepődve bólintott –az tudod mit jelenet?
- Hogy milyen jól tartom magam?
- Háború! Mennyi háborút megélhettél, majd hogy nem te vagy a történelem kis része. Mesélj. – meglepetten nézett rám.
- Sarah jól vagy?
- Tele adrenalinnal miért?
- Most tudtad meg hogy vannak vámpírok akik bármikor megölhetnek és téged a háborúk érdekelnek?
- Aha –mohón néztem rá tudni akartam mindent erről a témáról.
- Hanyagoljuk ezt a részt. Először emészd meg, és ha majd akkor is ilyen közvetlen leszel, mesélek. –szomorúan bólintottam rá, de be kellett látnom igaz lehet. –Szóval elvileg te egy lány vagy. –végig néztem magamon hogy helyes-e az állítás amit mond
- Mily meglepő, eddig nem vetted észre?
- Nem kéne neked felháborodnod, hogy ártatlan embereket gyilkolok és milyen gonosz vagyok? Nem vagyok Edward Cullen vagy Bill Compton hogy az ismertebbeket soroljam fel.
- Nem értem hová akarsz kilyukadni
- Most az lenne a dolgod, hogy elborzadj tőlem
- Figyelj nekem mindegy, amíg nem ismerem őket, tudom brutálisan hangzik de ez van. Mi is megesszük az állatot nektek meg ez a természetes, én elfogadom. De ha kérhetem ne az ismerőseimet, barátaimat, családtagjaimat kóstolgasd. –rábólintott –Köszi –tényleg egy vámpírnak mondtam köszönetet, azért mert nem fogja megölni a szeretteimet? Rázni kezdett a hideg pedig még délután kettő sem lehetett. Damon átkarolt de kibújtam az ölelése alól. Nem ment ez nekem. Sok mindent be tudok fogadni, de határa mindennek van. A filmekben/ könyvekben most kéne a fővámípszereplőnek elszontyolodnia, hogy élete szerelme nem öleli vissza, netalán irtózik tőle, de két dolog volt amiben Damon eltért. Egy: nem ő és neki sem én vagyok az élete szerelem, kettő: Damon nem egy nyálas kitalált romantikus lányok álma férfi.
- Nagyon kimerültél. Haza kéne menned.
- Ugyan. Hány óra lehet? Semmi bajom.
- Nem idő függő, hanem annyi minden esett meg ma veled. Kell idő hogy feldolgozd és reálisan lásd a dolgokat. Gyere –állt fel és nyújtotta felém a kezét. Megpróbáltam magamtól is két lábra állni, de Damonnak igaza volt. Szerintem sokkot is kaptam, nem bírtam magam megtámasztani. Az ölébe kapott és futni kezdett velem. Olyan filmbe illően. A fák zöld csíkokká olvadtak és a könnyeztem is. Két magabiztos mégis számomra megbízhatatlan kéz tartott. A másodperc egy tized része alatt halott vagyok, ha ő úgy gondolja. Ez volt az a pillanat, amikor eljutott minden az agyamig. Sírni kezdtem, bőgni. Nem akartam ezt. Békében elkerülni innen és élni a kis saját unalmas életem. Nem vámpírokkal barátkozni és még ki tudja mikkel. Damon mellkasába temettem az arcom ,de úgy látszott cseppet sem bánja hogy elázatatom és összesminkelem a felsőjét. Az egy órás utat öt perc alatt tettük meg. A ház előtt óvatosan a lábamra állított és megigazítottam a könnyes arcomra tapadt hajamat. Olyan gondoskodónak látszott, mint a tökéletes pasik,a tizenévesek fejében. Kezét az állam alá tette és kényszeríttet, hogy a szemébe nézzek.
- Hé minden rendben van –mondta nyugtatóan
- Neked. Nem most tudtad meg hogy léteznek vámpírok, apropó az egyik ma majdnem megölt. 165 év után nekem is minden rendben lenne. De én csak 18 éves vagyok és eddigi legnagyobb álmom ,hogy a West Pointra kerüljek nem az hogy azon filózzak ki tud pillanatok alatt megölni, kiben bízhatok és kiben nem.  Csak egy icipicit fordult meg a világ velem. De katonadolog túlélem. Ha nem kapok idegösszeroppanást. Én… én csak az ágyamra vágyom, és arra hogy felejtsek. Fel akarok kelni és azt mondani: „Sarah milyen hülyéket álmodsz, kevesebbet kéne innod lefekvés előtt”, de felkelek és… és… nem tudom befejezni a mondatod de, szerintem tudod mit akartam kinyögni.
- Feküdj le. Csak apád van itthon de ő is a szobájában olvas. Ha halk vagy nem vesz észre. –megfogadtam a tanácsát. Lábujjhegyen lopóztam fel, nem lett volna szerencsés ha meglátja a csurom vér felsőmet. Mire felértem Damon az ágyamon feküdt pont mint reggel.
- Legkevésbé vágyom rád. Nem lehetnék egyedül? Ma már kicsit többet jobban ismertelek meg a kelleténél.
- Tényleg azt hiszed, hogy ilyen állapotban csak úgy egyedül lehetsz. De aranyos. –lekicsinylően mosolygott, amitől legszívesebben bevertem neki volna egyet, de most ez meggondolandó. Inkább megadóan bedőltem az ágyban Damon mellé és megpróbáltam minél hamarabb elaludni. Könnyebb volt mint hittem.
Este keltem fel az, az órám szerint 7-kor. Jó nyáron ez még nem számított estének. Felültem az ágyban és ahogy láttam a piszi pólóm volt rajtam. „A szemét! Képes volt átöltöztetni” –sziszegtem a fogaim közt
- Szemembe nem mered mondani? –ugrottam az ágyban úgy megijedtem
- Te még itt vagy?
- Nem ott. –ha-ha micsoda szóvicc. Úgy tettem mintha nem lenne ott. Előkutattam a telefonomat és felhívtam a barátnőmet. Nem vette fel biztos bulizott. Átöltöztem mert nekem még próbám volt Elizabeth-tel. Hiába, az élet nem áll meg. Mielőtt kiléptem volna a szobámból még egyszer megpróbáltam telefonálni. Mikor felvette beleordítottam a telefonba hogy:
- Boldog születésnapot! –kisebb 20 perces csevej után letettük és elindultunk Lizékhez. Damon árnyékként követett. Az ajtónál megfogta a kezem, ami már kopogásra lendült.
- Elizabethnek egy szót se.
- Egy szót se- ismételtem gépiesen de nem tudtam, hogy tényleg képes vagyok-e rá hogy ezt magamban tartsam.

10. fejezet

ÉÉÉSSSS 10 FEJEZET!!! Hihetetlen boldog vagyok/vagyunk.És hatalmas puszi mind 10 Imádnivaló Rendszeres Olvasónknak!!(nekünk már ez is tömeg:))

Most egy kicsit rövidebb lett és bocsi ha van hiba de megy az x-faktor és sietek a bétázással:D

 Komi lécci

Nem, nem, nem, nem, nem, nem! Csak ezt ismételgettem. Nem lehet itt. Lehetetlen. Kész, vége, nincs tovább. Apám iránti érzelmeimet egy igazán impozáns szóval tudtam kifejezni: gyűlölet. Számtalan okot tudtam volna felsorakoztatni de még több tönkretett gyermekév és sérelem áll mögötte. A gondolatra is összerezzentem és összetörtem. Egyszer már sikerült elfelejtenem és nekem bőven elég volt néha-néha felhívni. Kellett idejönnie? Melyik hülye csinálta ezt? Apám arca kezdett elkomorodni és a karjai is leestek. Szúrós szemekkel néztem anyára és Tonyra. Senkinek se kívántam azt a hangulatot, ami most rajtam uralkodott. Meg se próbálom leírni, mert szó szerint leírhatatlan.

- Szia –köszöntem csöppet sem kedvesem. Ez mindenkinek szólt. Láthatólag apám nem tudta hova tenni a viselkedésemet hisz ő nem igen tudod az iránta érzett gyűlöletemről. Mindig én voltam a jó a kitűnő és ezt Tony ellen használta, amit talán jobban gyűlöltem mint őt. Rettegtem, hogy Tony egy nap kiakadt és végleg megharagszik, amit nem akartam. Miért nem lehet mind a két gyereket elfogadni olyannak amilyen? Nem akartam semmilyen gratulációt vagy egyebet. –Hogy utaztál? Jól? Az jó. Mennem kell. Jó éjszakát –próbáltam hangnememmel mindenki tudtára adni a nem tetszésemet akármilyen elkényeztetetten és önzőn is hangzik ez. Felrohantam a szobámba és egy villámgyors öltözés után már az ágyban voltam. Meleg este volt mégis nyakig betakaróztam. Sokáig forgolódtam, és szörnyen éreztem magam. Végül elaludtam de reggel nem megszokott dologra ébredtem, kopogtatásra majd egy idegen hangra. Reflexként csukódott vissza a szemem mikor érzékeltem a nagy világosságot. A verőfényes napsütés, madárcsiripelés, nyár, és nem élvezhettem, pedig oly tökéletesnek ígérkezik.

- Kész a reggeli gyere le ,együnk együtt –nyitott be apám. „Hát nem álmodtam? Miért?”  Megint az a jól ismert kérdés. Észrevettétek, hogy szinte soha nem kapunk rá pontos választ? Ez ennek a tökéletes példája.

- Oké –nyögtem fáradt hangon. Fejemre húztam a takarót és próbáltam láthatatlan lenni, és csak felejteni. Hatalmas drámázásnak tűnik ez az egész apám érkezése miatt, de így reagáltam. Még számomra is érthetetlen dolgon. Hogy lehetek ilyen? Nem hogy örülnék, hogy látom még én vagyok felháborodva hogy itt van. Pedig csak ünnepelni jött szerintem. És remélem hogy igen. Dühömben beleharaptam a karomba. Látszik hogy fáradt voltam sose csináltam ilyet. Teljesen megkergültem úgy látszik. –Aú –szisszentem fel. Lehet egy embernek ilyen éles foga?

- Tudod a kannibalizmus nem a legjobb megoldás az éhség eltűntetésére. A lent rád váró rántotta jobb lehet. De ez csak egy tanács, ne fogadd meg ha nem akarod. –a vér meghűlt bennem. Még a takaró alá bújás előtt egyedül voltam. Teljesen lefagytam. Éreztem, ahogy fogy a takaró. Egy kéz lehúzta rólam, majd mikor végzett a munkával egy test átlendült rajtam és a csípőmre ült. Egyik csodálkozásból estem a másikba. Jó formán fel se fogtam a dolgokat, csak mikor egy kék szempár szegeződött rám. „Kissé” éreztem csak kínosan magam.

- Ho…mik…hog… - csak hebegtem. A váratlan látogató által okozott rémületből és ámulatból még nem egészen eszméltem fel.

- Csak így tovább, lassan a szavak is megformálódnak –bíztatott ördögi mosollyal az arcán.

- Hogy jutottál be? –csak kiböktem egy mondatot. Elfordította a fejét én meg követtem. Az ablak tárva nyitva állt. „És én ezt nem vettem észre? Jézusom.” Hüledeztem magamban.

- Igazán édes vagy mikor dührohamot kapsz. –bókolt.

- Miért jöttél? –ha így haladok a mondatok összerakásával, lehet egy egész mondatot kinyögök a nap végére.

- Gondoltam bocsánatot kérek, ami nem szokásom. Sőt lehet ez lesz az első. Szóval tegnap este bunkó voltam hát itt vagyok. Bocs –a szemeim háromszorosára kerekedtek az eredeti méretüknek

- Ennyi? Egy bocs?

- Mondtam hogy még nem csináltam ilyet. Honnan tudjam hogy kell? –nézett rám ártalmatlanul. Ezt is elnyugtáztam magamban, felnevettem most először tűnt sebezhetőnek. Meg kell hagyni jó színész volt.

- Oké megbocsátok. De szerintem legközelebb adj bele többet. –simítottam végig a karján. Kihasználva ezt elővette a szerintem kedvencévé vált mozdulatot és magához felhúzott. Hát…ööö…izé mit is mondjak. Eléggé intim volt ez a helyzet. Kellemetlenül érzetem magam. Próbáltam valamivel elütni ez az érzést.

- Valami újat is kitalálhatnál már ezen a karrángatáson kívül –tettem javaslatot

- Megpróbálom, de a szokások nehezen változnak –jegyezte meg, Bólintottam. –Miért is vagy ilyen nagy ellenségeskedésben az apáddal? - miért kell mindent elrontani? Elfintorodtam és vállat rántottam

- Miért ne? – Csak. Díszből. Szokás, tudod, van ami nehezen változik.

- Oké, de… - az ujjamat az ajkaira helyeztem. Nem kell több beszéd erről a témáról. Ördögien elmosolyodott majd nagy lendülettel előre dőlt és a puha ágyon landolt a hátunk. Rajtam feküdt de nem úgy hogy érezzem a teljes súlyát. Elmosolyodtam. Egyre közelebb és közelebb került a szája az enyémhez, ha egy sebesség mérőt akadtak volna a szívemre tuti hogy kiveri azt. Elöntött a forróság és a gyomrom görcsbe rándult. Az ajkaim bizseregtek, követelték azt a csókot. De ő csak nézett. Nem bírtam tovább. A vállaim mellett támaszkodó kezeit az enyéimmel kilöktem és teljesen rám esett. A lábaimat a csípője köré fontam és nagy lendülettel alám fordítottam, akartam. Nem számoltam az ágy nagyságával, leestünk a földre. Nekem nem fájt én puhára estem, viszont Damon háta nagyot koppant. Aggódva néztem rá, de ő csak felnevetett. Odahajoltam és megcsókoltam. „Végre!” sóhajtottam fel magamban. Épp elmerültünk a csókban, a kezeim maguktól keltek életre és járták be Damon testét, de ahogy éreztem ezzel nem csak én voltam így. A pólóm –amit még 5 éve hoztam Párizsból és a közepén színes betűkkel a Disneyland felirat virított- lassan kezdett felcsúszni, Damon inge pedig úgy szintén. Szinte éreztem, ahogy a vér áramlik bennem és minden kis rezdülésre figyelmes lettem. Mindkettőnkön „enyhén” érezhető volt, hogy amit akarunk, azt most akarjuk. Itt ebben a pillanatban, senki és semmi nem érdekel. A fejemben vészcsengőként sípoló STOP szó sem. Az agyam kikapcsolt és csak az ösztönök irányítottak. Hirtelen enyhén puffantam a földön és Damon volt, nincs. Pislogtam, és azon gondolkodtam, hogy lehet csak álom, és közben leestem az ágyról. Körbenéztem sehol senki. „Király” sóhajtottam fel. Az ajtóm kinyílt és apám lépett be rajta.

- Kihűl a reggeli –mosolygott cseppet sem szimpatikuson. Körbenézett a szobában és a szája egy szép kerek o betűt formálta. Összehúzott szemöldökkel tettem én is ugyanezt. A földön ültem, felborzolt hajjal, lihegtem a takaró félig lelógott az ágyról és a pizsamámról no komment. A nadrág teljesen a combtövemig felhúzódott a felsőm egy helyen elszakadt és gyűröttebb volt mint valaha. A kislábujjamtól a hajam tövéig elpirosodtam és gondolni se mertem rá hogy épp mire gondolhat apa. Megköszörültem a torkom és gyorsan felálltam majd ruhaigazítás után a takarót is elrendeztem.

- Megyek egy pillanat - jelentettem ki. Ő csak gyorsan bezárta az ajtót és hallottam, ahogy leballagott a lépcsőn. Mondhatni zsongott a fejem a sok gondolattól és képtől. A tükör előtt normálisabb kinézetet varázsoltam magamnak. Láttam a tükörből, hogy az ablak zárva. Furcsálltam a dolgok de hát Damonnal kapcsolatban mit tehet az ember? Felöltöztem egy otthoni melegítőbe és egy nyárias topba. Mielőtt kimentem volna még gyorsan belepillantottam a tükörbe, de a szemem megakadt a már nyitva álló ablakon, és az ágyamon Damonon.

- Úristen de megijesztettél –kaptam a szívemhez és fordultam meg –Hogy csinálod?

- Titok, amúgy átkozott csinos vagy öltözés közben –kacsintott és ezzel párhuzamban ismét elvörösödtem ha arra gondoltam hogy végig nézte az öltözésemet és főleg a nálam mindig bonyolult melltartó felvételt.

- Sarah! –hallottam a lentről kiabáló anyám hangját és érződött hogy fogy a türelme vagy már el is fogyott. Vágyakozva tekintettem Damonra de ha nem megyek le ők jönnek fel, azt pedig nem akartam.

- Itt leszek –mondta sátáni vigyorral az arcán, mire én csak megforgattam a szemem. Gyors léptekkel igyekeztem le és próbáltam a legnagyobb mennyiséget a legrövidebb idő alatt a számba tömni.  Egy: nem akartam sokáig apám arcát látni, kettő: Damon az ágyamon fekve vár rám.

- Talán jó reggelt - szólt rám a nem kívánatos személy

- Veled már találkoztam ma reggel –vágtam vissza neki – de anyával és Tonyval még nem. Szóval jó reggelt nektek. –Tony bólintott de láttam. hogy erősen próbálja álcázni a nevetését.

- Kislányom modoráld már magad – förmedt rám anya. Én tényleg nagyon szerettem és komolyan ő volt az egyetlen, és mindig segített de ha apám bekerült a képbe akkor mindig volt valami. Ennél jobb már csak az volt mikor még a barátnőjét is elhozta ide anyám házába. Azt látni kellett volna. Apám zavarba ejtően sokáig nézett és ez idegesített. „Azt hiszem itt az ideje beadni a jó kislányt”

- Mondd apa… , minek köszönhetem a látogatásodat? –szerencsére nem érezte a gúnyt

- Hallottam nagy hírt és hát az ilyen eseményeket meg kell ünnepelni. Mert ha én nem vagyok ez mind, nem valósul meg most. –imádta fényezni magát és azt hinni, meg persze mondani, hogy miatta van minden. Ő volt meghúzatva a katona pályával nem én. Mert ha Tonynak valami nem sikerül, akkor muszáj hogy nekem igen. Szégyellte Tonyt és ezt nyíltan ki is jelentette, ezen ő már túl tette magát de én nem. Egyáltalán nem neki köszönhető hogy most oda megyek ahova. Gyűlöltem ha ezt mondta. Semmit nem segített a bekerülésembe. Semmit. Csak volt és kész. Megértem én hogy most büszke a de a büszkeséget telefonon is tudtomra lehet adni. Nem kell ahhoz az arcát is látnom. De még tegnap este túl tettem magam ezen a témán. Ezek után már csak szokványos reggeli csevely volt. Ki mit hallott, olvasott, látott. Közben ügyesen elslisszoltam és észre sem vették. A szobámban ugyanaz a látvány fogadott mint azelőtt. Falak, képek, szekrények, szőnyeg, ágy és Damon. E név mellett a fejemben egy hatalmas piros felkiáltójel villogott. Hatalmas mosolyra húztam a számat és bedőltem mellé az ágyba. Oldalára fordult és úgy nézett majd kérdezett.

- Húzós reggel? –én is oldalamra fordultam vele szembe

- Nem. Húzós apa.

- Áááh. Ez minden megmagyaráz – vágott tudományos fejet. Meglöktem mire sikerül az egyensúlyából kibillentenem és hátra fordult.

- Én is így gondoltam –helyeseltem

- Mit? –összehúzott szemöldökkel nézett rám

- Hogy háton feküdj.

- Aha –hallatszott hogy inkább rám hagyja a dolgot és jól is tette – Mondtam már hogy gratulálok? –kérdőn néztem de, mikor leesett hogy a plafont fixírozza meg kérdeztem hogy mire is gondol pontosan? – A West Pointra természetesen. Csak ki ne bukj –figyelmeztetett

- Nem fogok –nyugtattam meg –Nem úgy megy az

- Hanem- fordította felém a fejét

- Hagyjuk ezt a témát jó? Szép nap van csinálhatnák valami –gúnyos vigyorra húzta tökéletes ajkait –ami nem szex –fejeztem be a mondatot. A mosoly rögtön lehervadt az arcáról és elszontyolodott. Vigasztalásképp megsimogattam a karját, amin feszült a sötétkék póló. Leszálltam az ágyról és felhúztam Damont is. – Gyerünk –unszoltam

- Oké –sóhajtott belegyezően

- Igen –ugrottam egyet. Átöltöztem –persze Damon végignézte- valami elfogadható ruhába és megbeszéltünk, hogy Damon úgy távozik ahogy jött és pedig csak elkiáltottam magam hogy majd jövök és nyitottam is az ajtót. Az utca túl oldalán már Damon várt de az ajtót valaki belökte, és meg csak néztem, hogy most mi van? Megfordultam és apám szigorú tekintettel nézett rám

- Hova mész?

- El

- Pontosabb meghatározást kérek.

- Valahova a városba.

- Kivel?

- Most egyedül de lehet, átugrok Elizabethez és vele vagy másokkal. 

- Kiket a takar a „mások”?

- Nem Elizabethet. –komolyan mondom, mint egy kihallgatás. Vagy szokjak hozzá?

- Mikor jössz?

- Nem tudom –rántottam meg a vállam

- Körülbelül?

- Még ma

- Miért? –itt betelt a pohár

- Mert el akarok menni, apa! Ez nem Los Angeles, ez Mistyc Falls. A legrosszabb ami történhet hogy azzal találkozol akit nem kedvelsz. Nem kell így számon kérni, mert legkevésbé neked tartozom ezzel. –csattantam fel. Tony lejött a kis csetepaté hallatán

- Mi történt? –kérdezte és közben felém, fordította a fejét

- Sarah el akar menni valahova valakivel, és majd valamikor akar megjönni –válaszolt apa a nem neki feltett kérdésre

- És? - Kérdezett Tony meglepetten –Mi van akkor?

- Mi az hogy mi? –háborodott fel

- Apa ez más hely mint Los Angeles és Saráhban szerintem igencsak meg lehet bízni

- Én is ezt mondom, köszönöm –szóltam bele

- Olivia –ordította el magát apa

- Mi az? –kérdezte anya rémülten mikor odaért. Apa elmesélte szóról szóra ugyanazt, amit Tonynak.

- Hallottam, hogy megy, szólt –mondta anya

- És te csak így hagyod?- ha az unalom növelne már 120méter 47,3 centiméter lennék.

- Persze, nyár van –válaszolt anya

- És ha valami baja esik?

- Például? – 312 méter 95,7 centi

- Mit tudom én milyen alakok járnak erre felé. –kinézett az ablakon –Jó példát akarsz? Az ott ácsorgó férfi kék pólóban. A szeme is rosszul áll. –nevetés tört ki belőle amint rájöttem, mire gondol

- Persze apa csak is. Fényes nappal megtámadnak megvernek satöbbi. –és tovább nevettem

- Az Damon Salvatore. Jóban vagyok az öccsével apa, nem aggódj. Tényleg nem lesz semmi baj. –szólt közbe egyetlen bátyám

- Damon …hm. A neve sem tetszik olyan démoni. –még jobban nevettem még nem rátért a következő témára- Olivia nem engedheted így ki a lányodat –mutatott rám

- Most mi baj van ezzel a ruhával? –kérdeztem felháborodva amúgy már 451 méter 69 centinél tartottam.

- Nézz tükörbe kislányom. – egy farmer rövid nadrág és egy fehér csípőig érő felső volt rajtam

- Ugyan Anthony  - igen így hívták, Tony róla kapta a nevét –nyár van. Mit akarsz apáca ruhát vegyen? –közben megjegyzem hogy 503 méter és 77 centiméternél tartottam –a te lányod is és ha nem tudnád 18 éves és a West Pointra készül. Mi baj érhetné egy ilyen kis városban? –láttam hogy már megnyertük a csatát. Puszit nyomtam anya arcára és kiléptem az ajtón, azaz akartam de megint bezárták előttem.

- Telefon? –kérdezte a kemény hangon apám. Anya már csak megadóan sóhajtott és bólintott jelezvén hamarabb szabadulok ha megcsinálom amit mond.

- Zsebemben.

- Igazolványok?

- Táska –ütöttem az oldalamon lógó kistáskára. Fekete volt rajta apró kör alakú tükörszerű díszítések. Még anno nagybátyámtól kaptam mikor kint volt Afganisztánban szolgálni. Ha már itt tartunk elég rosszul esett hogy csak fel se hívott. Ki merem azt jelenteni hogy jobban szerettem apámnál.

- Rendben, mehetsz. –engedett utat. Végre úgy nyitottam ajtót hogy senki sem csukta be előttem. A nap melegen tűzött és a beton is izzott szinte. Nem csodáltam hogy teljesen kihalt volt az utca. Láttam, hogy apa néz az ablakból ezért Elizabethék felé indultam de mikor elhaladtam Damon melett megpróbáltam csukott szájjal elmagyarázni neki hogy:

- Apám figyel. –kicsit még állt majd elindult teljesen más irányba. Néhány perc múlva már mellettem sétált.

- Ennél talán már csak nekem volt szigorúbb apám.

- Nem hiszem. Terrorizálja az életem –rezegni kezdett a zsebem. Elővettem a telefonom és a kijelzőn az Elizabeth szó villogott.

- Szia. Mondd- szóltam bele

- Szia. Este nem jössz át? Be kéne fejezni a záró számot, mert még más is van hátra

- De persze. Szereztél pasit vagy még én vagyok.

- Egyelőre maradsz te.

- Okés. Figyu most dolgom van de este megyek.

- Ok. Szia puszi

- Szia –tettem le. Mikor kinyomtam megláttam hogy mennyi nem fogadott hívásom és sms-em van. Leültem a járdára és elolvastam őket. Mindegyik annyira jól esett hogy ennyien gondolnak rám. Nem csak családtagok de barátnők még La-ből is. Teljesen elérzékenyültem hogy ennyien gondolnak rám és szeretnek. Ami rosszul esett még mindig az hogy a nagybátyám nem is hívott nem is írt. A mobilomat a zsebembe mélyesztettem. Damon furán nézett rám

- Milyen pasi?

- Csak nem féltékeny vagy? Kérdeztem felhúzott szemöldökkel

- Nekem nincs ellenfelem –az önbizalom megvan ahogy látom –de attól tudnom kell kivel kóborogsz.

- Ha-ha. Elizabethnek kell megcsinálni a fináléját és az páros lesz. Még nem talált srácot magához,addig én leszek.

- Azt megnézném

- Gondolom –elég hosszú ideig sétáltunk. Addig amíg el nem értük az erdőt. Damonnal mindig az erdőben jutottam ki. Érdekes.

9.fejezet

Hát hello igen,megint itt a frissecske,nincs semmi szöveg hozzá mert nagyon fáradt vagyok de nagyon szeretnénk komikat(kiskutya szem):D

Na jó szórakozást!!

Úristen el se hiszem! Nem merem elhinni! Ilyen nincs! Felvettek az egyetemre, amire gyerekkorom óta vágyom! „West Point, West Point, West Point, West Point…” Ez a két szó ismétlődött a fejemben. A gyomrom még mindig kavargott és a szívem is össze-vissza vert. Néha-néha megremegtem, ahogy belegondoltam. Úgy érzetem valahol egy F-180-as magasságában lebegek. Kezdtem magam meggyőzni róla, hogy csak álmodom. Elizabethtel még mindig csak ugrálva sikítoztunk. Mikor kellően kifáradtunk megszorított a kezem és felvázolta a mai napi terveket.

- Figyelj, hazamész kiöltözöl ahogy csak tudsz 20 perc múlva tőletek indulunk ünnepelni. Oké? –kérdezte

- Oké. De még szinte reggel van hova akarsz te menni? –kérdeztem vissza. Jó formán még a város fele aludt. Elizabeth beharapta az alsó ajkát és elgondolkozott.

- Igazad van. Akkor csak felöltözök és rohanok hozzátok.

- Rendben –bólintottam rá. Visszafelé is futottam és berontottam a házba, mint egy ciklon. Tombolt bennem az energia. Tony már a konyhában ült és a reggeliét majszolgatta gondolkodó fejet vágva. Neki rohantam és hátulról úgy átöleltem ahogy csak tudtam. Még  2 puszit nyomtam az arcára és még jobban megszorítottam. Ha belegondolok, nélküle nem sikerült volna él ezt megkell neki hálálnom valahogy.

- Köszönöm –mondtam. Csodálkozva fordult hátra mikor már megtudott mozdulni.

- Mit? –közben leültem vele szemben.

- Mi az hogy mit? Mindent. Ha te nem vagy…nem is tudom mi lenne. Te bíztattál a legjobban segítettél és vezettél. Lelket vertél belém akkor, amikor már nem volt remény és nem hagytál mert tudtál valamit amit én nem. Hogy mennyire is akarom, bármi áron. Én meg bolond módon majdnem feladtam és akkor most meg mehetnék valami orvosi vagy Isten tudja milyen egyetemre. De TE mindig ott voltál, és számíthattam Rád, amikor csak akartam. Együtt csináltuk és nem hagytál cserben és eltűrted a hisztijeimet, ami lássuk be igencsak nagy teljesítmény. A világ legjobb testvérét kaptam. Nem tudom kifejezni azt, amit most érzek. Mert ha hagyod, hogy bármikor is meghátráljak akkor most nem örülnék annyira, hiszen most odamegyek ahova tényleg akarok. Jajj Tony úgy imádlak. Hála neked itt vagyok és kitudja néhány év múlva már katonaként fogom ugyanezeket a szavakat a „fejedhez vágni” –rajzoltam macskakörmöket a levegőbe. Tony szeretetteljesen nézett vissza rám. Közelebb hajolt.

- Sarah te sírsz?

- Nem? Miért? – a szememhez kaptam és tényleg könnybe lábadt volt .- Csak örömkönnyek- próbáltam hazudni és ekkor törtek ki teljesen. Felfogtam mindent. Rázkódott a vállam de én csak nevettem és Tonyt néztem a hatalmas könnyfátyol mögül. Megszorította a kezem és igaz „nagybátyós” tekintettel nézett rám. Azt hiszem most jött ki minden amiért eddig nem sírtam holott kellett volna. Annyi érzelem dúlt bennem és voltak, amikről nem is tudtam, hogy vannak de, én éreztem őket. Még egyszer átöleltem hogy megnyugodjak. Nagy levegőt vettem és szép lassan kifújtam. Villantottam egy 100 wattos 1000 könnycseppes mosolyt és megpróbáltam felmenni a lépcsőn. Rakosgattam egymás után a lábaimat sikeresen de, amint benyitottam a szobámba és leroskadtam az ágyba ezzel párhuzamban én is teljesen összetörtem és csak sírtam. Csak tudnám miért? Annyira mesébe illő volt ez az egész és én sírtam de éreztem, hogy nem a boldogságtól. Nem ilyennek kellene lenni. Valami felemésztőt éreztem, ami magával rángatott. Tudtam, hogy minden igaz volt amit Tonynak mondtam de vajon tényleg akarom? Úgy értem… halk kopogás zavarta meg a magamba forduló gondolataimat. Az ajtó résnyire nyílt és láttam, ahogy Elizabeth bedugja a már tökéletesen sminkelt kis fejét.

- Hahó –mosolygott haloványan –bejöhetek? –szipogtam egyet majd megszólaltam halkan, nehogy újabb sírás hullám törjön ki rajtam.

- Persze- bejött a szobába teljes hadidíszben. Tökéletesen festett mint mindig és ezért állandóan irigyeltem, de nem most hiszen megyek a West Pointra! Semmi és  senki nem vehette el tőlem ezt az érzést és büszkeséget hogy benn vagyok. Önzőség volt tudom, de azt akartam, hogy engem ünnepeljenek, mert megszenvedtem a bekerülést. Ekkor jöttem rá, hogy csak feleslegesen csinálom az egész balhét. Nem tántoríthatnak el álmaim egyetemétől, és igenis akarom! Jobban mint bármi mást.

- Tony mondta hogy sírsz. Minden rendben? –kérdezte egész halkan úgy, mintha félne.

- Miért ne lenne. Örömkönnyek Tonynak is mondtam már. Csak tudod olyan…olyan… wááá ez az egész.

- Tudom –mosolygott megértően és kicsit talán lekicsinylően. Nem nagyon törődtem vele, de jól esett hogy itt volt velem. –Oh szívem. Tony mennyi is? 18 éve ismer? Már nem tudod őt úgy átverni szóval ha azt mondja hogy tényleg sírsz akkor az úgy van. Szóval ki vele.

- Nem. Tényleg csak kicsit összezavarodtam amúgy szép és jó minden. –húztam el a számat.

- Mesélhetek egy történetet?- bólintottam- Volt egyszer egy barátnőm a neve Sarah volt. Bár nem ismertem hosszú ideig de egy valamit tudtam.  Minden a katonaság, a hadsereg és hasonlók. Igaz csak 14 éves kora ót ismertem mégis mindenki másnál erősebb bolt a barátságunk. Egyszer egy túlélőtáborba is elrángatott. Szidtam ahogy csak tudtam és utáltam de miatta tettem mert ő is megtette volna értem. Együtt sírtunk, nevettünk, káromkodtunk és mindent együtt csináltunk azalatt a pokoli 5 nap alatt. Elmondani se tudom mennyire bántam meg hogy rávett de neki segített. Nem bírta és haza akart menni ez a lány de ott maradt. Fizikailag összetörtünk. Inkább mára már csak egy jó poén. Mégis ez a Sarah azóta csak arról beszélt és készült, hogy majd egyszer valaha bekerül a West Pointra. Hát eljött e nevezetes nap és sikerült neki. Megcsinálta,mert akarta, jobban mint feladni bár nem egyszer mondta ezt de tenni soha nem tette. Szóval idefigyelj te! –bökött meg- Felemeled azt a feszes segged és ugrándozol, mert sikerült és nem kérdőre vonod magad hogy tényleg akarod-e meg ilyenek. Mert ha te nem is én tényleg tudom, hogy akarod. Kit érdekelnek a gondolataid?- nevetett fel- Mert ott vagy ahova tartozol. Szerinted mikor megtudtam, hogy bekerülhetek a Juilliardra nem ugyan úgy összeestem lelkileg mint te? Ilyenkor összezavarodunk és „mi lett volna ha…” kérések ezrei kavarognak bennünk. De ezek csak úgy vannak és nem valósak. A valósat magad is tudod és unom már ennyire jártatni a számat. Szerintem felfogtad amit akarok. Szóval… - mély levegőt vett – Megértette katona? –rivallt rám, szintre üvöltve.

- Ilyet is tudsz? –őszintén csodálkoztam, mert teljesen olyan volt mint egy tiszt.

- Mi ez a beszéd kadét? Hogy meri a feljebb valójával? 20 fekvőtámasz most! – felpattantam az ágyról haptákba vágtam magam.

- Igenis! –szóltam vissza. Lementem kiinduló helyzetbe és Elizabeth ugyanolyan hangon számolni kezdett

- 1…2…3…4…5…6…7…8…9…10…11…12…13…14…15…16…17…18…19…20! Vi-gyázz!- Felálltam és vigyázzállásba léptem. –Pihenj. Jól van kadét. Megérdemli a kimenőt. Keresse meg a legjobb barátnőjét és menjenek szórakozni. Ez parancs!

- Értettem! –majd nevetésben törtünk ki és magammal rántottam az ágyra. –Hülye!

- Katona, ch. Különbség? - Kérdezett gúnyosan

- Annyi mint a barom és a táncos közt –vágtam vissza mire még jobban nevettünk. Igaza volt minden kétségem elszállt. Elizabeth úgy döntött hogy ún. „Sarah-napot” tartunk és azt csinálunk amit akarunk. Így annyi minden szóba jött hogy észre se vettük és már este volt. Liz sec-perc alatt kiöltöztetett és kisminkelt. Ilyenkor mondtam hogy pályát tévesztett, divatdiktátornak kellett volna mennie. Este lementünk a Grillbe lévén, hogy Mistyc Fallsban szinte csak ez az egy szórakozóhely van. Egy asztalnál már ott ült Elena, Stefan, Bonnie, Caroline és Matt. Ismét elöntött az a bizonyos boldogság. Újra rájöttem hogy mire nyílt lehetőségem és megint termelődött bennem az adrenalin. Stefan rám kapta a tekintetét,  és intett hogy menjünk oda. A bár most is ugyanolyan megszokott monoton volt mint mindig. Persze a „nagy” bulik jóval később kezdődtek.

- Sziasztok –köszöntem és utánam Elizabeth is. A srácok egyszerre köszöntek vissza. Stefan és Matt hozott még egy-egy széket és arra ültettek minket. Nagy vigyorral néztem végig mindenkin. Elizabeth csak úgy rendelt egy nagy üveg pezsgőt, majd mikor kihozták összekoccintott két poharat jelezve hogy szóhoz szeretne jutni. Mindenki ránézett. Színpadiasan megköszörülte a torkát és elkezdte a mondandóját.

- Nem tudom, tudjátok- hogy mi történt ma? –mindenki jobbra-balra ingatta a fejét. Barátnőm nagy mosolyt eresztett és jelentőségteljesen rám emelte a tekintetét. Mindenki felém fordult. – Saráht felvették a West Pointra! –sikított Elizabeth. Mindenki kitörő örömmel fogadta és egymás után kaptam a gratulációkat és baráti öleléseket. Olyan álomszerű volt. Egymás után koccintottunk és egyre jobban éreztem a hatását is. Elkiáltottam magam és velem együtt a többiek is. Még mindig a reggel hatása alatt álltam. Két szó egymás után a fejemben együtt az egész életemet jelentették. West Point. Nem untam meg, nem tudtam. A pezsgőt felváltották a rövidek és mindenki kezdett kivetkőzni a gátlásaiból. Elena odajött hozzám és átölelt olyan igazi baráti öleléssel.

- Annyira ügyes vagy, gratulálok. És sikerülni fog tudom –mondta majd odament Stefannel beszélni. Bonnie berángatott a táncparkettre. Ott hülyéskedtünk néhány percet, de mikor hozzámért kissé elkomorodott az arca. Csak egy pillanat volt de bennem elég erős nyomot hagyott. Bocsánatot kért majd Elenával elmentek a mosdóba. Csodálkozva néztem utánuk de, kissé  lankadt a figyelmem mikor Elizabeth szinte teljesen részegen a nyakamba vetette magát.

- Húúúúúúúúúú –sikított a fülembe. Biztos voltam benne hogy már csak egy fülemre hallok. Nah most mondhatom hogy „pápá West Point”. Kit vesznek fel félsüketen?

- Gyere, kicsit rendbe teszünk. –azzal összeszedtem, és valahogy elhúztam/ráncigáltam a WC-ig. Meghallottam hogy Elena és Bonnie beszélget a hangsúlyból ítélve pedig nem épp vidám dolgokról.

- Mikor hozzáértem megint az a halálszerű érzés fogott el. –mondta Bonnie.

- Hogy mi? –kérdezett vissza Elena. –Úgy érted hogy

- Nem, nem dehogy. Egyszerűen nem is tudom. Mintha szoros kapcsolatban lenne egy tudod… - súgott valamit de a zajtól azt már nem hallottam. Nem nagyon értettem a dolgokat. Kihez ért hozzá? Mivel áll szoros kapcsolatban? Egyáltalán mi van? Reméltem hogy nekem semmi közöm nem volt az ügyhöz. Elizabeth nyöszörögni kezdett inkább behúztam (tényleg húztam) a mosdóba.

- Te jó ég Elizabeth! –lepődött meg Elena.

- Áh, semmi baja. Pillanatokon belül jobban lesz –nyugtattam meg. Tudtam csak egy is víz kell neki és máris nincs probléma. A csaphoz emeltem a fejét és megpróbáltattam megitatni. Műveletem sikerrel zárult. Mikor tele itta magát öklendezett de nem hányt. Soha az életben nem hányt részegen csak mindig öklendezett. Felállítottam, szerencsére megállt a saját lábán majd enyhén megpofozgattam. Kinyílt a szeme és mosolygott rám.

- Hello –köszönt

- Szia csajszi –köszöntem én is –Minden oké?

- Még jó hogy. –körülnézett –Ne! Sokat ittam? –csak szótlanul bólintottam egyet.

- De már semmi bajod –veregettem meg a vállát.

- Jah –helyeselt. Bonnie végig engem nézett eléggé becsmérelő tekintettel. Mintha felmérne és ettől kényelmetlenül éreztem magam. Kimentünk a fiúkhoz. Stefan és Matt elmélyedten beszélgettek inkább nem zavartuk őket. Leültünk mind a négyen a pulthoz és inkább gyümölcslevet rendeltünk. Hosszasan beszélgettünk erről-arról. Éjfél fele elbúcsúztunk és hazafelé indultunk. Elizabeth-et inkább elkísértem, nehogy valami baja essen.

- Jó éjt! –köszönt vissza az ajtóból.

- Szép álmokat. És holnap jövök mert még nincs bejezve a tánc. –figyelmeztettem

- Aúcs.

- Bizony, hamar józanodj.

- Meg lesz. Puszi

- Szia. –megvártam még becsukja az ajtót és hátat fordítottam. Az este annak ellenére, hogy nyár eleje volt csípős, szinte fagyos volt. A karomat dörzsölgetve indultam tovább. Néhány lépés után rezegni kezdett a telefonom.

- Szia. Már az utcában vagyok. –köszöntem és adtam helyzet-meghatározást anyának.

- Rendben. Várlak. –majd letette a telefont.

Léptem volna tovább de valami nem engedett. Két kar erősen szorította a csípőmet. Hatalmasat dobbant a szívem, félelem uralkodott el rajtam

- Mi a fene? – Lassan megfordított az idegen kéz.  Gondolhattam volna! Damon nézett vissza rám. Nagyot sóhajtottam és próbáltam a szemkontaktust felvenni a megállítómmal. –Mit akarsz? –kérdeztem megtörve a csendet.

- Semmit –válaszolt hosszú percek vagy csak annak tűnő másodpercek múlva.

- Akkor légy szíves. Szeretném azt hinni, hogy én valami vagyok és nem semmi. Apropó nem láttad hogy sietnék? –ezt az ügyes kérdést. Szép volt tőlem, mivel lassabban nem is mehettem volna.

- Nem. Amúgy anyuci és bátyócska megvárnak. –mondta gúnyosan

- Nem nekem. Tényleg fontos lenne, szóval engedj már el! –a vége a kelleténél hisztisebbre sikerült de nem zavart. Próbáltam kiszabadulni de nem ment. Olyan erősen tartott hogy az szinte már fájt. Végül feladtam és ránéztem. Ugyan miért is ne? Már az a bizonyos vigyor ott virított az arcán. Mondhatni fülig érően.

- Mit csinálsz ilyenkor itt? –ez a kérdés hidegvízként ért. Azt hittem több értelem vagy logika van a szívdöglesztő arca mögött. Erről beszéltünk de megkérdezi, gratulálok, mondhatom.

- Te tényleg ennyire hülye vagy?

- Az lennék?

- Az. –kérdő tekintettel nézett rám- Épp haza megyek észlény. És ellenben a kérdés hangsúlyával negyed egyet nem mondanám későnek június közepén. Néha úgy beszélsz, mintha félnem kéne.

- Jobb lenne, ha azt tennéd.

- Te – nyomtam meg a hangsúlyt - mit keresel itt?

- Sétálgatok. – rántotta meg a vállát.

- Szerintem óvatosnak kellene lenned. Ilyen későn egyedül egy ártalmatlan férfi… Még a végén valami brutális vérengző vadállat elkap és szétmarcangol. Oh nem is ez túl átlagos. Legyen szellem, békává változtató varázsló vagy vérfarkas sőt ami ennél is jobb vámpír! Ugyan Damon. Nem 10 vagyok, hogy higgyek ilyenekben és utóiratként meg tudom védeni magam.

- A te helyedben nem viccelődnék ilyenekkel. –túl komolyan nézett rám, mint egy kislányát féltő apuka. Ezektől, a gondolatoktól tudtam hogy eleget ittam mára.

- De tudtommal nem vagy a helyemben. Azaz engedj el!! –vergődni kezdtem, mint a partra vetett hal.

- Nem – ez felháborító, így úgy képen vertem, ahogy csak tudtam. Amint lazult a tartása kiszabadultam és gyors léptekkel folytattam a már régóta megszakított utamat.

- Ez állandó szokásoddá válik? –kérdezte és már mellettem is volt. Hogy lehet valaki ilyen gyors?

- Nem csak veled szemben –rákacsintottam. – Általában szajha vagyok és csókolok, de te…nem is tudom poénosabb megütni.

- Áu. Érzéketlen vagy ilyenkor.

- Muszáj.

- Oké. De az előbbi tényleg igaz? –megragadta a kezem és megint maga felé fordított.

- Neked meg ez válik a szokásoddá. –förmedtem rá, de zordan nézett rám. –Dehogy is! Mindig ütök. Kissé erőszakos vagyok de, ezt még te mondtad kb. 2 nappal ezelőtt. –mosolyogtam bátorítóan. Kikaptam kezemet és megindultam. Már majdnem elértem a házat mikor ismét megszorította a kezem.

- Figyelj Damon. Látom, nem veszed az adást. Fáradt vagyok és kicsit spicces is. Nem tudom mit akarsz velem de szeretném ha ez a te titkod maradna. Könyörgöm neked, eressz el. Hagy jussak haza és hagy ünnepeljek még egy kicsit. –próbáltam komolyan beszélni hátha ez hatással lesz rá.

- Te vagy a főnök. –engedett el. –Azért elkísérhetlek? Hátha történek valami azon a néhány méteren. –Sóhajtottam –Miért is kell ünnepelni? És miért hagysz ki engem belőle?

- Hagy gondolkozzam. Rokon? Nem. Pasi? Nem. Legjobb haver? Még mindig nem. Fura idegen, aki csak feltűnik és összezavar? Igen! Asszem ez mindent elmond.  Itt a válasz.

- Összezavarlak? –kérdezte

- Már nem sokáig. Ezzel bíztatom magam.

- Kár pedig szeretnék a második variáció lenni és veled ünnepelni.

- Nem leszel, talán álmodban. De ha ennyire fúrja az oldalad elmondom. Felvettek a West Pointra!  - újra elöntött a boldogság és ezzel keveredve az izgalom is. Még mindig nem hittem el. Damon nevetni kezdett. Olyan igazi eddig nem hallott nevetéssel. Megtorpantam. –Most mi van?

- Sarah te mennél a West Pointra? Ne butáskodj- Olyan méreg öntött el, hogy legszívesebben helyben megöltem volna

- Bajod van vele? –kérdeztem a lehető legkeményebben

- Jó vicc. De komolyan miért kell ünnepelned?

- De komolyan ezért. Tudod egyesekkel ellentétben Én, kezdenék is valamit az életemmel. Te nem ismersz hogy tudd mit jelent ez nekem és nem is akarom hogy megismerj. –jelentettem ki mérgesen.

- Oké kislány. Te fogod megbánni nem én. –tette fel megadóan a kezét. Közel húzott magához és mélyen a szembe nézett. – Sarah nem mész sehova főleg nem oda. Itt maradsz! –mondta, mintha valami varázslatot vetne be. Úgy éreztem magam, mint az egyik vámpíros könyvben, amit vagy 2 éve olvastam. Csak azon a csajon nem fogott az a valami. Belőlem is nevetés tört ki.

- Köszi feldobtad az amúgy is jó estémet. Nem tudom, hogy ez mi akart lenni de felőlem… - húztam meg a vállam. Már az ajtónál álltunk. Damon láthatólag összezavarodott. Valamit motyogott az orra alatt.

- Szép estét Damon Salvatore. –köszöntem és dobtam neki egy csókot. Mű vigyorral nézett rám és csak bólintott. Én pedig vihorászva nyitottam ki az ajtót. A másodperc töredéke alatt tűnt el minden jó kedvem és valahogy a West Point fogalomnak is eltűnt minden vidámságot okozó értelme. Savanyú ízt éreztem a számban és olyanra döbbentem rá, amire nem kellett volna. Ledermedtem és körbenéztem a nappaliban álló 3 ember arcán. Mit keres itt? Miért van itt? Hogy került ide? Ki hívta? Miért? Miért? Miért kell mindent tönkre tenni? Nehezen nyitottam ki a számat, de az a 3 betű még nehezebben jött ki rajta.

- Apa?

- Kislányom! –nyitotta ölelésre a karját.

8. fejezet

Hát helló nép, itt is vagyunk és szánjuk bánjuk hogy ilyen sokára van csak friss.

SarahB most nagyon elemében volt,ugyanis bekezdésenkét volt olyan mondat aminek, hát hogy is fogalmazzak?:nem volt értelme.És engedélyetekkel idézek egyet, aranyköpései közül:,,Leültem az agyára" :DD alig kaptam levegőt úgy röhögtem amikor elolvastam(bocsika). Na ennyi lenne IMÁDJUK,IMÁDJUK a komikat:D(bocsi a hibákért) Ja és mindjárt lesznek új képek.

Ha úgy vesszük szinte semmit se kaptam. Persze anya ki volt akadva, de csak egy kis szidásban 

részesültem.Megjegyzendő hogy nem kiabálással. Oké valószínű, hogy ha tudta volna, hogy pontosan mi történt többé nemhogy a házból, de a szobámból sem engedne ki. A történet ami NEM hazugság volt csak egyes részletek kihagyása, így hangzott: elmentem futni, eltévedem, kis erdő közepén nagy ház, bekopogtam –figyelj jön a csavar- Stefan nyitott ajtót Elenával együtt. Damon széljegyzettként sem szerepelt. Ott beszélgettünk stb. majd végül mikor Elena is készült hazafelé engem is elhozott. Kész. Kisebb-nagyobb szülői bla-bla után –aminek őszintén szólva mindig van értelme és figyelni is érdemes rá- felmentem a szobámba, átöltöztem és ledőltem. Szép lassan elgondolkoztam az elmúlt néhány órán. Arra jutottam mint mindenki eddig: kerüljem Damont. Nem tudom miért, de egy csepp jó érzésem volt vele szemben. Sőt! Szóval koncentrálnom kéne más dolgokra. Csak tudnám mire a nyár elején. Elitabeth! Te jó ég kevesebb mint egy hónap és jön a nagy bemutatója én meg csak fekszek és nézek ki a fejemből. Segíteni kéne neki, vagyis gondolom hogy kéne. Ránéztem az órára este nyolc .„Még nincs olyan késő, gyorsan átmegyek hozzájuk.”  Egy táskába pakoltam a legfontosabb dolgokat és lerohantam a lépcsőn. Félúton egy kar fogott meg és ennek köszönhetően majdnem hátra estem.

- Hova-hova? – édes drága egyetlen anyám szinte már dühösen nézett rám.

- Elizabethékhez.

- Vagy? – kételkedve nézett rám

- Elizabethékhez? –néztem rá vigyorogva

- Sarah! –csattan fel. Én komolyan nem tudom mi baja volt.

- Anya! –szóltam én is. –Tényleg. Légyszi engedj el. Ha akarsz el is kísérhetsz csak hadd  menjek.

- Rendben én bízok benned kislányom. – nagy puszit nyomtam az arcára majd kiviharzottam. Beraktam a fülest a fülembe – e nélkül szinte sose indultam el – és az egyik kedven dalomhoz  tekertem. Néha az a 10 perces út olyan hosszúnak tűnt. Én meg csak mentem a fénylő lámpákkal övezett utcán. Mikor kezdődött egy másik dal megtorpantam a felismeréstől. Ez az ami kell neki! Egy darabig csak hallgattam és próbáltam összerakni egy koreográfiát. Olyan tökéletes volt ez a szám. Az agyamban szinte már minden kész volt, csak egy kicsi mégis hatalmas probléma állított meg. Maga Elizabeth. Valószínűleg az életben, és még a következő életében sem engedné meg magának hogy egy metál számra balettozzon. Pedig a hangulatot biztos feldobná és a „zsűri” eldobná az agyát, hiszen végre valami más lenne csak jól kell eltáncolni, igényesen szépen és a többi. Gyorsítottam hogy el ne felejtsem az eddig eszembe jutottakatk és újra meg újra meghallgattam és jobbnál jobb ötletek jöttek létre. Már kikörvonalazódott a házuk és láttam, hogy barátnőm szobájában ég a villany. Mosolyogtam, ahogy elképzeltem milyen arcot vághat mikor megmutatom neki. Végre elértem Elizabethék házát. Megnyomtam a csengőt. Kate - Elizabeth anyukája- nyitott ajtót kissé bárgyú fejjel.

- Szia Sarah.

- Hello Kate –próbáltam minél illedelmesebb hangnemet megütni. –Elizabeth itthon van? –érdeklődtem kissé beljebb dugva a fejem.

- Persze, gyere csak be, Bella a szobájában van –mindig Bellázta Lizet, de hogy miért azt nem tudom pontosan. Tulajdonképp az egész családja így hívta- Elnézést a rendetlenségért, de ami néha itt folyik… Hogy  vagy?

- Köszönöm jól. Kicsit gyengén, de jobban. Te hogy vagy? Eléggé fáradtnak tűnsz.

- Igaz is hallottam hogy a kórházban voltál. Csak a munka, ami kimerítő. –enyhén elmosolyogtam magam és célzásként az emeletre néztem. –Bella megjött Sarah! –kiáltott fel a lányának. Már hallottam is a lépcső nyikorgását és kisvártatva Elizabeth is megjelent döbbent arccal.

- Szia – a kezemet is lendítettem mellé

- Úristen Sarah, ennyire hiányoztam vagy csak így szeretsz?

- Szerinted ez kérdés? Mindkettő természetesen. –,egyszerre nevettünk fel majd bementünk a szobájába. A fala piros volt, különféle Manhattant ábrázoló poszterekkel kirakva, és a szokásos rendetlenség állt benne, de mi váltig állítottuk hogy a rendetlenség rend, a mi módunk szerint. Az általában tankönyvek borította földön most egy poros, de otthonos szőnyeg hevert rajta ruhahalmokkal és különféle plüssökkel. Az íróasztala eltűnt a könyv rengeteg alatt és az ágyról se mondható el más. Bár kettő volt neki egyik se túl jó minőségű ,mert állandóan leszakadtak a benne lévő lécek, persze „csak úgy maguktól”. Leültem az egyik ágy szélére, vigyázva hogy ne érzékeny pontra nehezedjek. Ennyi év barátság után már azt is tudtam hova ülhetek fekhetek és hova nem ajánlatos…

- Mesélj –kezdte és helyet foglalt velem szemben a földön.

- Egyszer volt hol nem volt…

- Oké vettem. Akkor így kérdezem: minek köszönhetem látogatásod?

- Arra gondoltam segítenék a koreográfiákban, persze ha csak kell. –elmosolyodott és a nyakamba vetette magát.

- Köszönöm, köszönöm persze hogy kell. – én meg csak értetlenül ültem. Eddig is úgy volt megbeszélve, hogy együtt, de most olyan mintha visszaléptem volna, most meg megint minden a régi felállásban lenne. Nem nagyon firtattam a dolgot hiszen Elizabethnek voltak fura ügyei.

- Szóval körvonalakban megcsináltam a zárószámot. Fergeteges lenne ha beleegyeznél. Hosszú, másnak biztos még csak eszébe se jut, és annyi mindent lehet rá csinálni hogy hihetetlen. Több izé…mi a neve? Mindegy szóval egyszerre többen tudnak különböző dolgokat táncolni és… - izgatottá vált az arca – és Metallica –amilyen vidám volt most olyan borússá vált az arckifejezése és a szemeiből ítélve semmi jóra nem számíthattam. Már vette a nagy levegőt hogy ordítson de megelőztem

- Tudom, tudom, de hallgass meg legalább, és a számot is. Meg csak képzeld el milyen lenne a finálé, oké nem épp klasszikus de ha úgy veszzük… - enyhült a támadásra kész beállása és várakozóan tekintett rám. Nyeltem egy nagyot, bár semmi bajom nem lehetett belőle de annyira örültem volna neki ha igent mond. Elővettem a telefonomat és lejátszottam azt a bizonyost. Becsukta a szemét és láttam, hogy félig már megnyertem. Elmosolyodtam magam. Vége lett és kissé félve néztem rá. Még „emésztette” az előbb hallottakat és valószínűleg még játszott a gondolattal.

- Mmm lehet – sikítottam örömömben és rávetettem magam de úgy hogy a földre estünk, nevettünk végre teljes vidámságból. Hirtelen felálltam megkerestem a spicc cipőjét és felrántva a földről a nagy tükrös szobába vezettem. Először nem értett semmit.

- Mit a fenét csinálsz? –kérdezte összezavartan

- A lehetből igent faragok –válaszoltam

A szoba pont az övé mellett volt, hatalmas és sose használták semmire sem ezért Elizabeth a nagy részét beborítatta tükörrel, az elé rudat tetetett és lelinóleumoztatta. Az ilyen helyekről ugyebár nem hiányozhat a hatalmas hangfal és mellé járó hifi. Tulajdonképpen tánctermet csináltatott belőle, csak ahhoz képest jóval kisebb volt de 3-4 embernek elég. Ügyesen rácsatlakoztatta a telefont a hangfalra –ne kérdezd hogy hogy hogyan, nekem az ilyenek örökre rejtélyek maradnak- majd leült a földre és „felcsatolt”. Én így neveztem a spicc cipő felvételét, sajátos de ez van. Egész jól balettoztam de sose végeztem iskolát belőle vagy hasonlót csak annyit tudtam amit a TV-ből láttam plusz amit Elizabeth tanított meg. Mondjuk úgy nekem is volt egy -számára felfoghatatlan- műfajom. Elkészült, felállt és kérdőn nézett rám. Szerencse hogy pont olyan ruhában volt amibe nem kellett átöltöznie mert neki az egy külön folyamat. Felvázoltam az ötletem, a gond ott kezdődött hogy a fejemben páros és minimum 15-en vannak benne. De mi ez nekünk?

- Párnak itt vagyok én! – mondtam de barátnőm ingatta a fejét. Megforgattam a szemem. –Ugyan! Simán elbírlak – mi nekem egy kis balerina? És ezt egyáltalán nem lenézően gondoltam- te is tudod és talán annyira még képes vagyok. Aztán meg te is, én is tudunk probléma nélkül beszervezni 15-20 embert a színpad meg biztos hogy elég nagy lesz. –nagy nehezen belegyezett, de láthatólag nem örült neki. 2 órát táncoltunk de ez is elég kimerítő volt. A darabok kezdtek összeállni és a teljes kép kirajzolódni látszott. A vége fele meglehetősen örült ennek az egésznek én meg büszke vigyorral bólogattam hogy tudom mi kell neki. Lihegve estünk a padlóra.

- Meggyőztél. Igen! –emelet győztesen a levegőbe kezeit. Hátba veregettem és boldogan vetődtem hátra. –Tudod még ezek után is meg tudsz lepni- nézett le rám.

- Ezt hogy érted? –megemeltem a nyakam, de ő is csatlakozva hozzám lefeküdt a padlóra

- Hát délután hülyére futottad magad majd összeestél, néhány óra után meg beállítasz és a tüdődet kitáncolod. Tudsz csajszi –oldalba bökött

- Tudok –és tényleg büszke voltam magamra. Pacsira tartottam a kezem és Elizabeth csattanósan ütötte bele az övét. –Honnan tudsz a délutánról? –az eddig plafont fürkésző tekintetemet most rá emeltem.

- Kicsi ez a város. –mosolygott rám sejtelmesen

- Fáradt vagyok, de tudod hogy holnap kiverem belőled –felnevettünk. Nagy nehezen felálltam majd a kezemet nyújtottam Liznek és felhúztam.

- Azt hiszem itt az ideje mennem.

- Késő van. Aludj itt. –marasztalt

- Aludnék, de félek anyától –mosolyogtam félszegen

- Rendben, de remélem tudod hogy holnap folytatjuk.

- Reggel fél7-kor már az ajtóban fogok toporogni, ne félj –kacsintottam rá.

- Ajánlom is –válaszol. Csengettek és Kate felkiáltott az emeletre.

- Bella itt van az egyik kis barátod. –felvont szemöldökkel néztem rá majd az órára.

- Fél11-kor Bella? Rossz rossz kislány –húzattam

- Megyek –kiáltott le figyelmen kívül hagyva az előbbi megjegyzésem. Előrement inkább rohant. Mire utolértem azt hiszem életem egyik legnagyobb meglepődésén estem át. A legnagyobb nem elég jó szó. Lefagytam majd újra kapcsoltam és megint lefagytam. Egy atombomba eshetett volna a házra akkor is csak ezt látnám. Egy túlságosan ismerős arc vigyorgott vissza rám az ajtóból arcomat fürkészve. „Mit keres itt?”

- Szia Sarah –köszönt rám látván hogy jelenleg úgy nézhettem ki mint aki lehibernálódott

- Sz…szia…D…Da… -és itt felakadt a lemez. Még mindig az információt dolgoztam fel.

- Sarah lehetnél kevésbé bunkó is –szólt rám Bella vagyis Elizabeth. Úristen totál bekavarodtam

- Igen persze –kaptam a fejemhez –bocsánat, tényleg. Kezdjük előröl? –tettem fel a kérdést inkább magamnak –Szia David – vigyort fel! –Mit csinálsz te itt? –kikerekedett szemekkel nézett rám pedig ezt nekem kéne csinálnom.

- Meglátogatom elbűvölő barátnődet. –sóvárgó szemmel nézett rá. Inkább úgy döntöttem nekem elég volt ez egy estére és csetlő-botló mozdulatokkal magamra kaptam a pulcsim. Majd hasonlóképp kibukdácsoltam az ajtón. Mindketten jót nevettek a zavaromon. Elizabeth kilépett elköszönni.

- Jó éjt –nyomott két puszit az arcomra tudva hogy ezt mennyire utálom. Gyúnyosan vigyorogtam egyet.

- Neked is. Szia David -szóltam be hangosabban a házba.

- Jó éjszakát Sarah –hallottam David megnyugtató hangját. Elizabeth belépett a házba de mielőtt teljesen becsukta volna az ajtót mutattam hogy hívjon, majd szép lassan –az előbb történteket feldolgozva- elindultam hazafelé. Máskor is mentem már haza ilyenkor de most nem volt jó érzésem. Az egész környék olyan hátborzongató volt. Elővettem a telefonom és gyorsan betettem a fülesemet. Még hangosabbra vettem a zenét és szaporáztam a lépteimet. Végül a „figyelnek és követnek” érzésemet és paranoiámat lecseréltem a „mit csinálhat David és Elizabeth együtt?” témára. Észre se vettem és már otthon voltam, majd hogy nem túl mentem a házon is. Felkiáltottam hogy megjöttem  majd gyorsan a zuhany alá vetettem magam. Kicsit még hülyéskedtem a tükörben –ettől mindig jobb kedvem lett- majd egy gyors pizsamába öltözés után, még bementem Tonyhoz. Épp egy könyvet olvasott, és nem igen nézett fel rám, pedig csak néhanapján lépek be a bűzös szobájába. Leültem az ágyára és vártam. Megnéztem mit olvas, még fél évvel ezelőtt vettem neki a szülinapjára. Az egyik kedvenc sorozatunk könyvbeli feldolgozása. Alig vártam hogy én is olvashassam de amint láttam már nincs hátra és az enyém! A karmaim közül nem fog hamar szabadulni. Vagyis épp hogy hamar fog mert turbóval fogom olvasni.  Felnézett mire én a képébe vigyorogtam. Letette a könyvét és várakozóan tekintett rám.

- Szia – köszöntem halkan

- Mizu? – kérdezte felhúzott szemöldökkel. Nah ja, nem volt valami megszokott hogy csak úgy beállítok hozzá beszélgetni. Most se nagyon tudtam mit akarok pontosan. Kiböktem ami először eszembe jutott.

- Film?

- Késő van nem gondolod?

- És téged az mióta akadályoz meg? Semmióta. Légysziiiiiiiii –húztam el és próbáltam boci szemeket mereszteni. Égnek emelte tekintetét de megadóan beleegyezett. Lementünk a nappaliba és a csatornák közt kezdtünk el kutakodni. Találtunk egy dokumentumfilmet a II világháborúról. Az ilyen és ehhez hasonló témákról órákig tudtunk beszélni, épp mint most. Közben annyit témára kitértünk, hogy valami jóleső érzés öntött el. Egyszerűen jó volt vele lenni, beszélgenti egy kis időt a másikkal tölteni és emlékezni, hogy van egy testvérem akire bármikor számíthatok. Megnyugtató és felemelő volt egyszerre. Olyan hajnali 1 körül mentem lefeküdni és hatalmas boldogság uralkodott el rajtam szinte súlytalannak érzetem magam.

Reggel madárcsiripelésre ébredtem és eszméletlenül kipihent voltam. Hatalmas mosoly borította arcomat mikor kikeltem az ágyból. Hétfő reggel volt, anya dolgozni ment és Tony még aludt.  Az asztalon pirítós és kakaó várt. Kisbaba korom óta csak a kakaót tudom meginni reggelire és csak azzal tudok kelni. Nagyot kortyoltam belőle és már nyúltam és a pirítósért mikor megakadt a szemem egy papíron és egy borítékon. A fecnin anya kézírása volt.

Jó reggelt Tony ésSarah,

Elmentem dolgozni, remélem ízlik a reggeli.

Sarah, megjött a levél!!! Nem nyitottam fel, de remélem felhívsz ha megtudtad. Izgatottan várom én is az eredményt. Sok szerencsét!

Puszillak titeket: anya

A papír alatt egy fehér boríték volt a bal felső sarkán az írás így kezdődött: United Satates Military Academy West Point. Hatalmasat dobbant a szívem és utána megállás nélkül vert. Fordult velem egyet a világ. Itt és most! Gondoltam. MOST kiderül, az amire már mióta vágyom hogy sikerült-e. Nem bírtam magammal, le kellett ülnöm. Remegett a kezem és nem mertem kinyitni azt a borítékot, pedig jobb hamarabb túlesni rajta. Csak bámultam és bámultam. Remegett a gyomrom is. Nem tudtam összeszedni a gondolataimat csak szétszórt fél mondatok jöttek létre. Gondolatban a saját szavamba vágtam. „Mi van ha igen… vagy ha nem? De ha igen biztos hogy akarom…? úgyse sikerült… úristen bekerültem… sírni fogok béna vagyok ilyenekhez… szívrohamot kapok… egyenruha hogy áll nekem… sok a fiú… meghalok ha mégse… te jó ég…” Szétrobban a fejem ezektől és még a több milliárdnyi gondolattól. Nagy levegőt vettem és hangosan kifújtam. Csak úgy tombolt bennem az adrenalin. Felrohantam Tony szobájába és útközben a nevét kiabáltam. Mire benyitottam kócos hajjal, álmos fejjel nézett jobbra-balra. Kuncogtam az arckifejezésén aztán eszembe jutott a kezemben szorongatott levél. Bevetettem magam az ágyába.

- Tony, Tony itt a levél. Megjött és nem tudom mit kezdjek vele. Szerinted benn vagyok? Ugye nem? Úristen megőrülök. Tony mit csináljak? –kétségbeesetten néztem rá. –Segíts! –könyörögtem. Végre összeszedte magát és kivette a markom közt lévő borítékot ami szinte már teljesen össze volt gyűrve a szorításomtól. Figyelmesen tanulmányozta és felnézett rám.

- Oké, nyugi. Mélylevegő be és ki. Ne parázz. Téged csak felvenni lehet. És csak akkor kell kinyitnod ha készen vagy rá. –görcsösen szorongattam a takarót szinte széttéptem. –Hé nyugodj meg –szólt rám mikor észrevette az elfehérülő ujjaimat. Bólintottam, jelezvén hogy megértettem amit mond. Hatalmas levegő tömeget fújtam ki a mellkasomból. Lecsuktam a szemem és néhány másodpercig semmire se koncentráltam. Mikor kinyitottam a szemeim Tony fürkésző tekintetével találtam szembe magam. Nem akartam hogy valaki előttem tudja meg így kikaptam a kezéből a levelet. Villámgyorsan felbontottam és kivettem a papírt belőle. Szinte én se fogtam fel hogy mit csinálok. Elolvastam és dermedten ültem az ágyon továbbra is. A világ megállt semmit se hallottam. Annyit készültem és annyira vágytam oda. Csak ültem és reméltem rosszul látok mert ez biztos nem valóság. Kitörő nevetésbe kezdtem és Tony nyakába ugrottam. Úgy szorítottam ahogy csak bírtam.

- Felvettek! –fülsüketítő ordításba kezdtem. Az üveg beleremegett. Tony megkönnyebbülve nevetett velem és ő is átölelt. –Úristen felvettek! Vigyázz West Point jövök! Kadét leszek! El se hiszem! Sikerült! –cuppanós puszit nyomtam Tony arcára. Megkerestem a telefonom és úgy megfésületlenül pizsamában rohantam ki utcára, közben anyát hívva.Végre felvette.

- Mondjad kicsim –szólt bele köszönés helyett

- Anya felvettek! –ordítottam futás közben. –Bekerültem el sem  hiszem hogy ott kezdem az évet anya!

- Jajj de örülök –szinte ő is sikított a telefonba –Gratulálok Sarah.

- Olivia –hallottam egy morcos hangot a távolból.

- Mennem kell de vissza hívlak ahogy tudlak .- és azzal le is tette. Eközben elértem Elizabethék házát. Türelmetlenül kopogtattam megállás nélkül az ajtón. Elizabeth fáradt, értetlenkedő arccal nyitotta ki a bejáratot. Ma mindenkit felkeltek szinte. Rajta is pizsama volt még.

- Mi történt? –kérdezte elnyomva egy ásítást  Őt is átöleltem és a fülébe sikítottam:

- Felvettek!!! –Elizabeth óriási sikolyba tört ki és én is vele együtt. Egy helyben ugráltunk az ajtó előtt és szét kiabáltam a világba hogy:

- Jövök West Point!!!!

Szavazz!!Fontos!!

Tudom, hogy nem ez a blog fő témája de aki kicsit is szereti a Twilightot akkor szavazzon Kis Hazánkra ezen az oldalon:http://tweeter.faxo.com/Twilight_Breaking_Dawn. Annyi a lényeg, hogy ha a legtöbb szavazat Magyarországról érkezik akkor mi leszünk a legnagyobb Breaking Dawn rajongók a Földön(ha megnézzük Amerikából, a világ egyik legnagyobb hatalmi helyzetben lévő országából jelen pillanatban 108 szavazat érkezett, míg egy alig 10 milliós országból 2403, lehet hogy ez egyesek szerint szánalmas szerintem nem..na jó egy kicsit). Szavazni úgy lehet hogy rámész arra hogy :I am human (ez a gépek kiszűrésére van) és beírsz szóközzel elválasztva két szót, aztán Vote Hungary és 20 percenként lehet szavazni.

Az Eclipsnél Tötökország ,most Izrael ellen harcolunk.
LÉGYSZI SZAVAZZATOK.
A friss pedig hétvégén jön:)) na Puszi

Szavazz!!Fontos!!

Tudom, hogy nem ez a blog fő témája de aki kicsit is szereti a Twilightot akkor szavazzon Kis Hazánkra ezen az oldalon:http://tweeter.faxo.com/Twilight_Breaking_Dawn. Annyi a lényeg, hogy ha a legtöbb szavazat Magyarországról érkezik akkor mi leszünk a legnagyobb Breaking Dawn rajongók a Földön(ha megnézzük Amerikából, a világ egyik legnagyobb hatalmi helyzetben lévő országából jelen pillanatban 108 szavazat érkezett, míg egy alig 10 milliós országból 2403, lehet hogy ez egyesek szerint szánalmas szerintem nem..na jó egy kicsit). Szavazni úgy lehet hogy rámész arra hogy :I am human (ez a gépek kiszűrésére van) és beírsz szóközzel elválasztva két szót, aztán Vote Hungary és 20 percenként lehet szavazni.

Az Eclipsnél Tötökország ,most Izrael ellen harcolunk.