7. fejezet

    

Bocsi hogy ilyen sokára van új rész. nagyon-nagyon-nagyon szégyelljük magunkat, de a suli mellett még élni sincs idő sokszor.Gondolom ezzel sokan egyet értenek.Na de mindegy itt van és bocsi a hibákért.

Ja és tudom hogy pofátlanság de jó lenne egy két komi!

Puszi, n.bella

Már lassan egy hete a kórházban aszalódtam. Napról-napra jobban untam magam. Igaz szinte mindig volt
valaki látogató de hát még is csak egy ágyban feküdtem egy unalmas, egyhangú monoton beteges lehangoló helyen. A poén ,hogy nekem semmi bajom se volt. Hat nap alatt két könyvet olvastam ki és állandóan egy nagyon idegesítő, nagyon tapadós orvostanhallgatót ráztam le magamról. Oh igen David. Eddig össz-vissz volt egy barátom, aki mellesleg totál komolytalan, érzelemmentes és hülye is volt. Most meg egyből kettő „jelölt” van. Tulajdonképp nem tudom, hogy Damont hova kéne besorolni. Van egy olyan erős hang a fejemben, hogy csak viccel velem. A másik suttog hogy nem. Mondanom se kell az előbbi a domináló. David napi kétszer háromszor járt be hozzám. Damon naponta látogatott. Megállás nélkül egymást méregették. Agyamra mentek ezzel. David féltékeny arccal távozott és végig flörtölt velem a vizit alatt. Damon irigykedve nézett majd kiabálásban tört ki. Nap mint nap vizit vége, David el, Damon dühroham heves csókpárbaj, hirtelen köszönés nélküli távozás.  Egy idő után napi rutinná vált és már feladtam a miértekre a válasz keresését. Elizabeth semmit se nézett jó szemmel, de legjobb barátnő révén meg se említette. Elelna és Bonni többször is bejöttek de nekik inkább semmit se említettem meg. Így teltek a napok. Eltelt egy hét… 8 nap és… egyáltalán minek kell még itt tartani ha semmi bajom? Tökéletesen éreztem magam. Egyetlen problémám ez a nyomasztó hely volt. Gyógyszernek már csak valami egész jó ízű löttyöt kaptam. Fogalmam sincs, hogy mire volt jó de már nem vitatkoztam.

 Valahára eljött a nagy nap! Kiengedtek! David kilencszer kérdezte meg, hogy nem megyek-e el vele kávézni. Tizedjére igent is mondtam. Végül is  boldog nap ez a mai. A kávé és a kissé kínos beszélgetés után –mert hát mi köze neki ahhoz hogy most hol tartok Damonnal és hogy miért nem vele járok? –összepakoltam és Tony segítségével hazaértem. Nem mondhatni, hogy jobb volt ott mint a kórházban. Négy fal közt megint. Inkább a futás mellett döntöttem.  Átöltöztem valami könnyű sport ruhába és összefogtam az amúgy sem túl hosszú hajam.
- Elmentem futni! –kiabáltam be Tony szobájába és elindultam
 Végre szabadnak és tényleg egészségesnek éreztem magam. Elfelejtettem mindent. A pasikat a családot a nem helyeslő nézéssel néző bartánőket és úgy összességében az egész világot. Csak én és az út. Már futottam olyan jó fél órája. Iszonyat meleg volt. Szépen le is izzadtam de, ez sose bírt foglalkoztatni. Hiszen ha futunk legalább csináljuk normálisan. Elértem a Mistyc Falls  határát jelző táblát. Egy pillanatig helyben kocogva gondolkoztam, hogy forduljak-e vissza vagy inkább menjek tovább. Sok energia volt bennem, inkább tovább futottam. A vastag utat körülvette az erdő, árnyékot vetve a felizzott aszfaltra. Hűs szél csapott meg az erdő irányából. Gondolkozás nélkül arra fordultam. Sikerült találnom egy kijárt utat így ott folytattam a kocogást. A friss levegőtől még nagyobb erőre kaptam. Rábukkantam egy tisztásra. A fű zöld, az ég kék, háttérzaj meg a madár csiripelés. Körülnéztem, sehol senki állapítottam meg. Miért is lenne az erdő közepén? Fogtam magam lassítottam és szépen megálltam. Lerúgtam a lábamat a kezemet nyakkörzést csináltam és hozzáláttam egy kis fizikai tornához. Mióta vége a sulinak alig volt időm ezzel is törődni. Pedig most kéne a legjobban foglalkoznom ezekkel, a dolgokkal. Először is nyújtottam hogy jobban ellazuljak. Kezdtem néhánytíz fekvőtámasszal és felüléssel. Aztán meg mindent végrehajtottam ami csak eszembe jutott. Eltelt az idő. A nap már nem járt olyan magasan és a levegő is kezdett lehűlni. Nem mondhatni, hogy zavart volna, sőt. Látszik, hogy elszoktam az edzésektől. Sokkal hamarabb fáradtam mint azelőtt. De nem állított meg egy kis fáradság.  Arra gondoltam itt az idő folytatni a futást. A tornákat mindig úgy zártam ahogy elkezdtem. Ismét futásnak eredtem. Semmi kedvem nem volt  hazamenni. Túl jól érzetem magam ahhoz. Folytattam az erdőbéli utacskát.  Túl régóta futottam és ezt meg is érzetem. Lassítottam a tempón…, oké sétáltam. Eközben rájöttem, hogy eltévedtem. Valahol letértem az ösvényről és most az erdő szélén bolyongtam. A baj az, hogy nem tudtam melyik szélén. Nem hallottam kocsi zajt ,szóval az út felöli nem lehetett, de gyerek nevetést, veszekedést vagy bármi emberi nyomra utaló hangot sem hallottam.

 E hírt kitörő örömmel fogadtam. Sehol sem vagyok. Az ehhez hasonló helyzeteket mindig jól kezeltem, most is. Pánik helyett, használjuk a józan eszünket. Északon van a város ott nem lehetek. A délibb részen van a betonút szóval ott sem vagyok. A Nap nyugatra nyugszik, de most ellentétes irányban állok. Kelet!. Ordítottam magamban. Az égtáj már hellyel-közel megvan. Viszont túl messze vagyok a házaktól és az úttól is. A nap utolsó sugaraival melegítette a Földet. Egyre hűvösebb és hűvösebb lett. Az égen sötét felhők gyülekeztek, mint a vihar hírnökei. Az izzadság még gyöngyözött az arcomon és szinte egész testemet borította. Megpróbáltam behatárolni északot és afelé indulni. Ismét futásnak eredtem. Az égbolt szürkült. Anyáék már biztos aggódnak ,eddig sose szoktam kint lenni futni. Akármennyire is izzadtam a verítékkel átitatott felsőm már hideg volt és ezzel hűtött engem is. Semmivel sem törődve kocogtam tovább. Legalább 15-20 perc telet el azóta hogy behatároltam a helyzetemet. Már nem lehetek messze a várostól. Még néhány perc. Már-már sötét volt és a levelek zögéséből arra következtettem ,hogy komoly vihar készül. Gyorsítottam a sebességemen és  úgy siettem tovább. Sárga-kék sortom és színben hozzá passzoló felsőm mondhatni csurom víz volt a hajamat bele érteve. Bele se mertem gondolni mi lesz ha elkap az eső. Néhány méterre balra fényt láttam meg. Imádkoztam hogy egy ház legyen, mert akkor legalább haza tudok telefonálni vagy ilyesmi. Ahogy közelebb értem tényleg egy ház körvonalazódott ki. Óriási volt és különös alakú. De a szemrevételezésre most nem hagytam sok időt. Gyűlöltem idegenekhez hívatlanul beállítani de most kénytelen voltam tekintettel az időjárásra és más egyébre. Nagy levegőt vettem és bekopogtattam. Nem kellett sokat várni, hogy nyitódjon az ajtó. Az ajtófélfának dőlve pimasz mosollyal az arcán Damon nyitotta ki. Damon? Meglepődött arccal néztem körül. Jót mulatott az arckifejezésemen.
- Így hiányoztam? –kérdezte gúnyosan. Az ingje félig ki volt gombolva és nekem ezerrel kezdett dobogni a szívem tökéletes teste láttán. De most mégse voltam vevő a kis gúnyos megjegyzéseire. Fáradt voltam, fáztam és haza akartam kerülni.
- Nem, csak eltévedtem. Tudom gratulálhatok magamnak de, ez nem érdekes. Megláttam ezt a  házat és abban reménykedve hogy telefonhoz jutok vagy bármi más segítséghez bekopogtam. Legnagyobb meglepődésemre te nyitottál ajtót. És innentől ismered a sztorit –hosszan végigmérte izzadság borította testemet, majd mélyen a szemembe fúrta szemét. Elvörösödtem ettől a nézéstől nah meg a tudattól, hogy vajon most hogy nézhetek ki. A hajam lelapult és csapzott, lihegek és kétségtelenül bűzlök is. Éreztem ahogy a homlokomtól elindult egy izzadságcsepp szép lassan legördült a kulcscsontomig onnan lejjebb és végül eltűnt a felsőm alatt. Persze Damon ezt végigkövette a szemével amitől még nagyobb zavarba hozott.
- Szóval beengedsz vagy futhatok tovább? –lábdobolással jeleztem hogy nem érek rá egésznap. Kitárta az ajtó és kezével beintett. Hálás mosollyal néztem rá és beléptem.
- Azta! –tátva maradt a szám- Mekkora ez a ház! Óriási
- Az. Használhatod aminek akarod. –biztató mosollyal nézett vagy mondjuk inkább pajzánnak. Megfordultam és összecsaptam kezeimet.
- Oké? Akkor esetleg telefonálhatok? –már megint zavarba ejtően nézett engem.
- Persze. De előtte nincs kedved lezuhanyozni vagy átöltözni? –kérdezte pimaszul. Istenem ami sok az sok! Miért nem tud legalább egyszer normálisan válaszolni? Csípőre tett kézzel néztem rá. Láthatólag nem vette az adást vagy nem akarta
- Nincs –mondtam. Kiskutya szemekkel nézett rám amitől kocsonyássá váltak a csontjaim. A szívem hevesen dübörgött mellkasomban és egyeletlenül vettem a levegőt is. –Damon kérlek –próbáltam minél szebben ránézni
- Kiengedtek a kórházból? –csodálkozott
- Nem még mindig ott vagyok és te csak egy gonosz hasonmást látsz –itt meglehetősen elborult az arca szinte félelmetes volt. Gyorsan folytattam inkább- Még jó hogy ki. Különben hogy lennék itt?
- És te máris eltévedsz? Ügyes vagy. –mosolygott
- Tudom de komolyan Damon. Nézz már rám –nem mintha eddig nem ezt tette volna –csak haza szeretnék jutni.
- Tudod így a lélegzetem is eláll tőled. Felhevült testtel falatnyi ruhában beállítasz hozzám…hm pont így szeretem –megint milliméterről milliméterre végigmért. Itt telt be a pohár. Legalább egyszer az életben tudnék vele normálisan beszélni! Válasz, megjegyzés vagy bármi nélkül hátat fordítottam és elindultam az ajtó felé. Inkább futok hazáig minthogy elviseljem ezt. Damon még mindig az a nyitott ajtó mellett állt. Épp kiléptem volna az ajtón mikor megragadta a kezem és magához rántott. Egész közel kerültünk egymáshoz. Mélyen a szemembe nézett és még erősebben tartotta a derekam. És én megint ugyanazokon a fázisokon mentem keresztül mint minden ilyen vagy ehhez hasonló pillanatokban. Szinte felemésztett a vágyódás a csókja után a remegés a szívem hevessége és ahogy a remegett a gyomrom ahogy mindez tudatosult bennem. Fejét lehajtotta és olyan lágyan könnyen csókolt meg hogy szinte már azt hittem nem is ő az. Megremegett a térdem ettől a gyöngédségtől. Úgy érzetem mintha ő lenne az a bizonyos egyetlen. A másodpercek óráknak tűntek és én már rég a centikkel ,sőt méterekkel a föld felett lebegtem. Mikor elváltak ajkaink valami bekattant és próbáltam kibontakozni öleléséből. Nem mondok újat azzal hogy sikertelennek bizonyult a kísérlet rá. Szívdöglesztő mosolya ismét ott virított az arcán.
- Hé figyelj. Haza viszlek ha ennyire akarod. Úgyis ahogy hallom már esik és nem érezném jól magam ha tudnám hogy ilyen állapotban és időben elengedtelek.
- Köszönöm –mosolyogtam hálásan
- Egy feltétellel. Ha lezuhanyoztál. –mondta kaján mosoly kíséretében.Méreg öntött el. Hatalmas pofont kentem le neki. Kikerekedett szemekkel nézett rám és közben az állát masszírozta. Sikerült a távolságot növelve 3 lépést hátrálnom.
- Agresszív kis teremtés vagy nem de? –kérdezte meglepődött arccal
- Most jöttél rá? –csípőre tett kézzel néztem kék szemeibe. Csend állt be közénk így erősen lehetett hallani az eső koppanását és a levelek susogását. Remek. Tényleg nincs más választásom! Mérgesen fújtam egyet és körülnéztem. Belekellett törődnöm ebbe a helyzetbe. –Fürdő az emeleten? –Damon arcán győzelmi vigyor jelent meg kicsit se titkolva szándékait.
- Megmutatom –felvezetett a gyönyörű falépcsőn, majd be az egyik szobába. Kétségtelenül az övé volt. Olyan sötét és magába forduló pont mint Damon. Kinyitotta az ajtót és egy szépen berendezett fürdőszobát láttam meg. Meglepődtem. Ahhoz képest hogy ez srác szoba milyen rend volt és tisztaság. A falon hatalmas tükör díszelgett hozzáillő régies fakerettel. Egy pillanatra más időben éreztem magam. Damon is belépett és az egyik szekrényből elővett egy törülközőt és magával hozta az egyik fekete ingét is. Amíg valamit pakolászgatott, szemrevételezte az ajtóban lévő kulcsot melynek végén csodaszép   alakzat volt. Faragásféle de nem fa. Annyira magával ragadott, biztos voltam benne, hogy nagyon régi. Damon megköszörülte a torkát.
- A zuhany előállt asszonyom.
- Köszönöm –meghajoltam. Damon megkerült és az ajtónak háttal ő is úgyszintén meghajolt majd gyors mozdulattal kint is volt. Odamentem bezárni az ajtót de nem találtam a kulcsot a helyén. Hogy az a…
Gyorsan felfogtam a hajam és ledobáltam a ruháimat, majd a sarokban álló zuhanykabinba léptem. Magamra engedtem a kellemesen meleg vizet és ellazultam. Jól esett de nagyon. Valami tusfürdő után kezdem kutakodni. Találtam is egyet. Megszagoltam, pont olyan illata volt mint neki, de lévén hogy csak ez volt ezt használtam. Épp a lábamat kezdem el kenni mikor ajtó nyitódást hallottam és a bepárásodott üvegen keresztül egy fekete emberszerű alakot.
- Mit keresel itt? –kérdeztem Damont. Csak ő lehetett.
- Ez az én házam szóval ott vagyok ahol akarok, másrészről meg gondoltam élvezetesebb lenne ha volna segítséged
- Arról ne is álmodj! –kidugtam a fejem a zuhany alól és mérgesen néztem rá. Megadóan felemelte a kezét
- Csak felajánlottam –pimaszkodott – Arra gondoltam, ki kéne próbálni milyen lovagiasnak lenni tudod mint Stefan. Szóval csak azért jöttem hogy megkérdezzem kérsz-e valami inni, enni vagy más emberi szükséglet?
- Ezt úgy mondod mintha te nem lennél ember. Amúgy meg mintha azt mondtad volna hogy hazaviszel. Vagy rosszul emlékeznék? De ha már említetted hol van az öcséd?
- Oh ő… tudod ki ment az erdőbe.
- Ilyenkor? Minek?
- Va… nem tudom. Sétálgatni gondolom. Nagy szerencse hogy nem futottál össze vele.
- Mintha embert enne. Elég kétértelműen fogalmazol ma, tudsz róla?
- Ilyen napon van. Meg azt hiszem Elenázik is. Akkor kaja?
- Egész jól megy a lovagiasság –ironizáltam –de nem köszi
- Rendben. –és ott állt tovább
- Nem tudom mennyire ismersz, de én ki is jövök a zuhany alól szóval nem lenne megterhelő kimennél?
- Tulajdonképpen az lenne –gúnyolódott
- Muszáj állandóan ilyennek lenned?
- Milyennek?
- Tudod te. –kinyújtottam a kezem és a törülköző után kezdtem tapogatózni. Damon megindult és a kezembe nyújtotta. Összeért a csuklónk és nekem a bőröm bizseregni kezdett. Elállítottam a vizet és jó szárazra megtörülköztem, majd becsavartam a hajamat.
- Ha már itt vagy beadnád a ruháimat? –kérdeztem
- Persze –jött a válasz. Ismét kinyújtottam a kezem a  kis résen amit nyitottam és megéreztem a fehérneműimet. Gyorsan magamra kaptam őket.
- Esetleg a ruháimat is megkapom? –odaadta a fekete inget amit magával hozott. –Damon! –szóltam rá
- Ugye nem gondolod hogy azokaz a büdös izzadt ruhákat visszaveheted?  Még a végén megfáznál nekem –tette az aggodalmas barátot. Fújtam egyet és magamra vettem. Combközépig ért pont. Nem volt más hátra mint előre kiléptem a kabinból. Damon elismerő mosolyt villantott. –Elképesztő vagy –dicsért én meg fülig pirultam. –Tudom mi áll jóla  nőknek –dicsérte magát
- Ügyes fiú vagy. –veregettem meg a vállát enyhe gúnnyal a hangomban. Kiléptem a fürdőből ,majd a szoba közepére álltam ahol semmit se verhettem le és kivettem a törülközőt  a hajamból majd jól megráztam azt. Szanaszét állt de nem érdekelt. Ránéztem Damonra hogy most hogyan tovább. Leintett és megindultunk a lépcső felé. Az emeletre hallatszódott a tűz ropogása a kandallóban. Lefelé vettem az irányt majd a tűz felé. Meglepetésemre Stefan és Elena háttal nekem állva vártak. Megköszörültem a torkom mire ők megfordultak. Kikerekedett szemmel néztek rám én meg rájuk. De valószínű, hogy nem állhattam jól ugyanis vizesen kipirulva és Damon ingjében nem sok jóra gondolhattak. Meghallottam a lépcsők nyikorgásár mögülem
- Jajj ne már gyereke! Muszáj minden mókát elrontanotok? –szólalt meg Damon. Lehajtottam a fejem és szuggeráltam a padlót, hogy MOST nyíljon meg alattam. Persze hogy nem sikerült, pedig minden vágyam ez volt jelen pillanatban. Vörös fejjel néztem fel a párosra. Láthatólag mindenki ledöbbent és köpni nyelni nem tudtak. Végül én törtem meg a kínos csendet.
- Ez nem az aminek látszik. Tényleg nem –kételkedve néztek rám
- Sarah! –csattant fel Elena
- Esküszöm hogy semmi nem történt. Legalább hallgassatok meg! –rimánkodtam. Stefan bólintott majd leültünk a kanapéra és belekezdtem a mondandómba – Tony hazavitt a kórházból. Én meg untam magam ezért eljöttem futni. Most úgyis nagy szükségem van rá. De letértem a megszokott útról be az erdőbe. Ott sikeresen eltévedtem. Mikor nagyjából betájoltam hogy hol vagyok, elindultam a remélhetőleg helyes irányba. Már látszott hogy vihar lesz ezért minél jobban siettem, de megláttam ezt a házat, fogalmam se volt hogy kié vagy hogy egyáltalán laknak-e benne. Bekopogtam reménykedve hogy így majd hazatudok telefonálni hogy jöjjenek értem vagy legalább hogy tudják hol vagyok. Bekopogtam és Damon nyitott ajtót. Ledöbbenés kisebb beszélgetés majd felajánlotta „lovagiasan” –rajzoltam macskakörmöket a levegőbe – hogy hazavisz de csak akkor ha itt zuhanyzók le. Már elkezdődött a vihar így mást választásom nem volt. De tényleg csak lezuhanyoztam és ennyi. –fejeztem be
- És az ing? –kérdezte Elena kételkedve, de Stefanon már látszot  hogy hisz nekem.
- Nem engedte hogy a másik ruhámat vegyem fel, mert az meg izzadt volt és a végén még megbetegednék – az utolsó végét már csak gúnyosan mondtam. Elena lassan bólintott. Érezhető volt hogy még meg kell emésztenie az elmondottakat, pedig semmi komoly dolog nem volt benne.
- Minden esetre örülök hogy nem esett bajod az erdőben és hogy megvagy. –mosolygott biztatóan Stefan majd felállt és odasétált a még mindig lépcsőn álló bátyjához. – Veled meg beszélnem kell. Most –nyomta meg az utolsó szót. Damon morgott valamit majd felmentek az emeletre. Elena komoly szemekkel nézett rám én meg csak próbáltam mosolyogni.
- Őszintén –szólalt meg végül –ugye te és Damon nem…
- Nem, nem. Nem –kezdtem heves tiltakozásba –Nem áll szándékomban nyugi –erre a kijelentésemre Elena arca felengedett.
- Jó. –mosolygott. Megnyugodtam, hogy nincs baj. –és már jobban vagy? –kérdezte aggódva. Először nem értettem de leesett aztán hogy a kórházra gondol.
- Persze. Semmi bajom. Egészséges vagyok mint  a makk. Nem is tudom miért kellett annyi ideig benn tartani –mosolyogtam –De már csak az utolsó napokban valami fura folyadékkal itattak. Egész jó íze volt ahhoz képest. Mikor elmentem kaptam egy csomó olyan növényt amit bele kell főzni a teában vagy bármi másba. Hogy is hívták? Ve…ver oh valami v betűs. Azt mondták hogy igyam mindennap de azt nem hogy minek. Hát én megiszom nem ellenkezem de azért…- Elena arca elnyúlt. Olyan mint aki egy szörnyű dologra ébred rá –Hé minden oké? –rátettem a kezemet a vállára
- Nem verbéna? Az a növény verbéna?
- De! –mondtam a kelleténél talán kicsit hangosabban –De az. Jó tudni. Szóval verbénát kaptam. –barátnőm arca még jobban eltorzult –Elena jól vagy?
- Persze –pillanatokon belül rendezte arcvonásait.
- Nem úgy tűnik. –aggodalmaskodtam tovább
- Minden rendben ne aggódj. De mesélj inkább Davidről. Történt valami? –érdeklődően nézett rám
- Hát… se…
- Kit érdekel egy félorvos mikor vagyok én? –szólt közbe Damon. Elena dühösen nézett rá, hogy megszakított minket
- Nem is tudom… Saraht? –kérdezte. Mindketten válaszra várva néztek rám. Most mondjak igen és akkor Damon akad ki vagy nemet de akkor Elena. Persze ez nem kérdés hogy ki a fontosabb. Mégse akartam itt ellentéteket kihozni.
- Szerintem itt az ideje indulni –ugrottam fel
- Persze- jött közelebb Damon
- Nem. Szó sem lehet róla. Majd én hazaviszlek. –állt fel Elena is. Szúrósan nézték a másikat.
- Oké srácok. Felmegyek átöltözni ti addig meg döntsétek el. –kisurrantam és felmentem Damon szobájába. A ruhám az ágyon volt. Épp nyúltam érte mikor Stefan kopogott be a nyitott ajtón.
- Nem zavarok? –kérdezte
- Nem dehogy. Végül is te laksz itt –mosolyogtam felé majd beljebb lépett.
- Beszélhetnénk?
- Oké persze. Csak átöltöznék előtte ha nem gond.
- Gyere adok Elena ruhái közül biztos megengedi. Nem kéne azokat felvenned.
- Kedves vagy köszi. –átvezetett az saját szobájába. Kinyitott egy szekrényt majd előszedett egy hosszú farmart és egy piros pólót. Odanyújtotta nekem én meg egy mosoly kíséretében átvettem. Arréb menetem hogy felöltözzek de láttam hogy Stefan elfordul. „Legalább az egyik illemtudó” gondoltam. Ahogy csak tudtam olyan gyorsan vettem fel a ruhákat amik szinte jók voltak rám csak kicsit rövidek majd szóltam hogy végeztem.
- Figyelj. Nem tiltalak el, vagy mondom meg hogy mit csinálj ,de én a te helyedben távol tartanám magam Damontól. –összehúzott szemöldökkel emeltem rá tekintetemet. –Hidd el sokakat megbolondított már és sose lett jó vége. Én csak figyelmeztetlek.
- Igen és nagyon jól is esik köszi –mosolyogtam rá –de én semmit se tervezek Damonnal. Úgyis jön az egyetem, nekem semmi kedvem most ilyen szerelmi hálókba keveredni. Nyugi távol tartom magam tőle, de ha mindig belebotlok…
- Ez Damon –végre Stefan is mosolygott
- Ez –értettem vele egyet
- Sarah jössz? –kiáltott fel Elena
- Megyek –szóltam le neki. Elköszöntem Stefantől és lerohantam –Bocsi, de itt senki se engedi hogy a saját ruháimat vegyem fel szóval Stefan felajánlotta hogy ad a tieidből –szabadkoztam
- Még jó én se engedném –mosolygott vissza –Akkor indulhatunk is
- Aha –a levett inget a kezemben tartottam és odanyújtottam Damonnak. Ő csak pimaszul ennyit mondott:
- Túl szexi voltál benne hogy megfosszalak tőle –nagyon dobbant a szívem
- Akkor szia. És kösz a dolgokat
- Szia –köszönt el ő is
- Beültünk Elena kocsijába és hazafelé vettük az irányt
- Ugye nem baj hogy haza kell vinned? Mármint, elvileg most a barátoddal kéne az időt tölteni és nem velem
- Ugyan Sarah! Stefan megérti és sose engedném hogy Damonnal kocsikázz –kacsintott rám. Őszintén szólva megnyugodtam hogy Elena hozott haza. Haza! Basszus még csak nem is hívtam fel őket. Hogy ezért mit fogok kapni…

6. fejezet

Hatalmas nagy és meleg ölelés a segítségért, Katának!!

(Sarah szemszöge)

Éles fájdalmat éreztem… Mintha valami átszakította volna a bőrömet. Olyan volt, mint amikor az erdőben megtaláltak. Nem bírtam, teljes torkomból felsikítottam, ahogy csak bírtam. Kinyitottam a szemem. Damont láttam, amint szorosan tartja a csuklómat. A kép kezdett elhomályosodni... Nem láttam biztosan, hogy mit csinált. Egyre gyengébb voltam. Elsötétedett a világ és ziháltam. Akárhogy próbáltam minél több levegőhöz jutni, olyan volt, mintha összement volna a tüdőm. Kinéztem az ablakon. Éreztem, ahogy egy szellő megcsapja az arcomat. Olyan volt, mikor valaki nagy sebességgel rohan el melletted. Össze kell szednem magam - küldtem utasítást az agyamnak. Nem fáj! Állj fel! Volt rosszabb, gondolj arra! Megpróbáltam felülni, de úgy éreztem, mintha ólomból lennének a végtagjaim. A legkisebb mozdulat is megterhelő volt. Ne ess össze! Bírod! Fel kell állnod! Uralkodj a testeden. Minden erőmre szükségem volt, de sikerült. Felálltam, bár elég gyengén. Nem bírtam tartani magam. Tettem a lábaimat egymás után, de éreztem, bármelyik pillanatban összeeshetek. Oké Sarah – megcsinálod! Nem bírtam tartani a fejem… önkéntelenül lehajtottam, és megláttam a csuklómat. Vastag vércsíkot húztam magam után, és pizsamámat is beterítette a vér. Mi történt? Megharapott egy patkány? Elmosolyodtam a gondolatra. Átlagban három-négy lépés volt az ajtóig, de most úgy éreztem, mintha mérföldekre lenne.  Bíztam magamban. Fizikai fájdalomban és a végkimerültség érzésében jártas voltam. Tudtam, hogy egy ember bármire képes, csak akarni kell. És én akartam. El akartam menni síelni. Síelni? Elöntött az érzés. Síelni, síelni. Kell a motiváció. Hihetetlen, hogy valószínűleg haldoklom, és én síelni akarok menni. Gyenge nevetésszerűség hagyta el a számat. Rázni kezdett a hideg, összekoccantak a fogaim és remegtem egész testemben. Máris elment a kedvem a síeléstől. Most narancsot akartam enni. Nem igaz, hogy ilyeneken jár az eszem. Mind e közben már csak egy karnyújtásnyira voltam az ajtótól. Narancs. Miért nem tartok a szobámban narancsot? Megfogadtam, ahogy rendbe jövök egy egész gyümölcskosarat teszek az ágyam mellé. Sose tudni, hogy épp mit kívánok meg. Kinyílt az ajtó, és Tony ijedt arcával találtam szemben magam.  Teljesen lefagyott egy pillanatra. Vagyis remélem, hogy Tony volt… szinte csak árnyakat láttam. Volt a fekete meg a kevésbé fekete, ez meg ember alakú árny volt. A termetéből gondolva Tony.
- Végre. Mi tartott ennyi ideig?  - A hangom iszonyú gyenge volt. Kiszáradtam teljesen. Fájt a beszéd. Minden egyes levegővétel, vagy szó kaparta a torkomat. Tony még mindig értelmetlenül nézett rám, majd lekiáltott anyának hogy hívja a mentőket.
- Te aztán gyorsan reagálsz, mondhatom – próbáltam viccelődni. Nekem még ilyenkor is jó kedvem van. Szédültem, szinte semmit sem láttam, rázott a hideg, alig kaptam levegőt, de poénkodtam. Legalábbis valami olyasmifélét próbáltam.
- Mi történt? –kérdezte bátyám. Hallatszott, hogy még mindig nincs teljesen tisztában azzal, amit lát. Oh remek! Cseng a fülem. Túl hangosan. Kapcsolják ki! Sírva fakadtam. Úgy éreztem magam, mint akit minden érzékétől megfosztottak. Fel akartam emelni a csuklóm megmutatni. Egyszerűen nem bírtam. Sosem éreztem ilyen súlyt. Minden erőmet igénybe vettem és összeestem. Szerencsére Tony vette a lapot, és elkapott. Vagyis az árny kapott el, mert már semmiben sem voltam biztos.
- Van narancsod? – kérdeztem elfúló hangon. A sírást szerencsére abbahagytam. Vagy mondjuk úgy, hogy már nem volt erőm hozzá. Testvérem – maradjunk abban, hogy ő az - az ölébe kapott és leviharzott velem a lépcsőn. Próbálkoztam nyitva tartani a szemeimet, de túl nehéz volt… még rosszabbul éreztem magam. Minden felerősödött és semmit se tudtam a világról. Pedig biztos, hogy vittek, mert mire sikerült kilesni a pilláim alól, már egy mentőkocsinak tippelt járműben voltam. Rendben, nyugtáztam a helyzetet. Próbálkoztam az ébren maradással. Gondolkodj! Utasítottam magam. A szorzótáblát soroltam fejben. 2x1=2, 2x2=4, 2x3=6, 2x4 az… 2x4 gondolkodj Sarah! Nyolc, ez az. Még a gondolataim is nehezek voltak, mintha nyomták volna a fejemet. Hirtelen az egész testemben elviselhetetlen szúrást éreztem. Ordítottam. Nem bírom tovább! Majd ahogy jött, úgy tűnt el minden. Kezdtek a dolgok tisztulni. Újra tisztán hallottam és láttam, nem rázott a hideg és valamivel több erő volt bennem. A levegőt is normálisan vettem. Felültem. A jól tippelt mentőautóban az orvosokon kívül még anya és Tony volt ott. Mindenki arcán értetlenség volt. Egyszerre kezdtek beszélni hozzám. Minden egy nagy hablattyá folyt össze.
- Hello. – Emeltem fel a hangom.  - Azta! - Milyen erőteljes volt, még én magam is meglepődtem rajta. Egyszerre hallgattak el, és még jobban csodálkoztak. Ha a szótárban megkeresed az értetlenség kifejezést, ezt a képet kéne ott találnod. A körülöttem lévő emberkék lesápadtak és nyitogatták a szájukat. Elnevettem magam.
- Ha tudnátok, hogy néztek ki – nevettem tovább.
- Furán magabiztosnak, erősnek és boldognak éreztem magam. – Sarah Stilwell – nyújtottam kezet az ismeretlen orvosnak. Olyan negyven-ötven év körüli volt, és tisztán láttam az arcán, hogy
- Még sosem találkozott ilyennel. Megszeppent arccal nézett rám. Kezet akartam fogni, de úgy látszik, egyhamar nem lesz reakcióképes…
- Szia, Sarah vagyok - mondtam az orvostanhallgatónak (azaz csak gondoltam, hogy az, mert túl fiatal volt) aki egész helyes volt a maga módján, bár az ő arca is merev volt, de hamarabb kapott észbe, és bíztatóan rám mosolygott. Kezet nyújtottam, de amint megláttam az igen csak vastag, és totál átázott kötést, kezet váltottam.
- Upsz, inkább a másikat –mosolyogtam vissza rá.
- Da… David – bökte ki.
- Nagyon örülök – mondtam. – Az orvosin tanulsz? Hogy kerülsz ide? – Zavartan bólintott az előbbi kérdésemre. Fogalmam sem volt, mitől vagyok ilyen energikus és barátságos.
- Hát…öhm… magam sem tudom. Ide rendeltek… azt hiszem.
- Megijesztettelek? – kérdeztem, és körbe néztem.
- Izé… nagyon.
- Bocsánat, nem akartam. – Ez már mindenkinek szólt.
- Sarah, kicsim, minden rendben? – Anya aggódva nézett rám. Olyan volt, mint aki minimum tíz évet öregedett
- Persze – mosolyogtam zavartan. Most kezdett kitisztulni a kép, de ennek ellenére egyre jobban összezavarodtam.
Ijedten néztem Tony-ra. Tőle reméltem segítséget, nem tudom miért, de így volt.
- Sarah, drogoztál? – kérdezte még ijedtebben anya.
- Nem! – vágtam rá hangosan. –Honnan veszed? – Egyre jobban szuggeráltam az átázott kötést. Elszörnyedtem.
- Mi történt velem? – sírtam. – Mi? Tony? Anya? David? – soroltam a neveket, amiket tudtam. Tovább sírtam. Még mindig csak a csuklómat néztem. Hihetetlenül fájt. Eddig észre sem vettem, mennyire.
- Valaki? – kérdeztem.
- Nem tudjuk – szólalt meg David.
Úgy látszik, tényleg ő eszmél fel a leggyorsabban. Mély levegőt vettem, elfojtottam a könnyeimet, és kicsit összeszedtem magam.
- Oké – nyugtáztam. – Most irány a kórház? – David bólintott. Másodpercek alatt megnyugodtam.

A kórházban mindenféle vizsgálatot elvégeztek, és én mosolyogva tűrtem mindent. Az emberek nem értették, hogy mi történt velem. Úgy tűnt, hogy nincs sok hátra, és egyszer csak felülök, és hipp-hopp beszélgetni kezdek.  Ez tényleg furcsa volt, elismerem. De nem az a lényeg, hogy jól vagyok? Bár már eltűnt az a hű, de nagy energiám. Fáradt és gyengébb voltam magamhoz képes, és a csuklóm is elképzelhetetlenül fájt, de legalább már órák óta így volt, ezért alig vettem észre. Sok éve erre tanítottak és tanítottam magam, a fájdalom nem észlelésére… szerencsére ebben jó vagyok. Beszélgettem az orvosokkal, majd Tony elmondta mi történt. Sikítottam, de mire beért a szobámba szinte előtte álltam. A ruhám – amiben most is vagyok - tiszta vér volt, és én falfehéren, remegve álltam előtte. Halkan beszéltem hozzá és mosolyogtam, de végül az ölébe ájultam. Utána az én szemszögemből mondtam el neki a történetet. Persze a Damonos részt pontosan kihagyva.
- Anya hová lett?  - kérdeztem mikor észrevettem, hogy nincs velünk.
- Elment a ruháidért. Azt mondják, néhány napig bent tartanak, hogy biztosan nincs-e semmi bajod.
- Értem. – El voltam keseredve, de most heves tiltakozásba kezdeni semmi értelme nincs, inkább beletörődtem.  Nagyjából hajnal három körül sikerült elaludnom.

Másnap délután keltem fel. Mondanom sem kell, hogy Elizabeth már dühtől vörös arccal, és aggódástól vörös szemekkel nézett rám.
- Jól vagy? – kérdezte.
- Mi a fenét keresel itt? Honnan tudod, hogy itt vagyok? - Megforgatta a szemét.
- Én ne tudnám?
- Igaz.
- Minden egyes másodpercet elmesélt Tony... És nagyon is jól ismerlek téged, tudom, hogy jól vagy. Nem kezdek el aggódni miattad. – Aú, ez fájt. - Tudom én, hogy téged acélból faragtak. Rájöttem, hogy felesleges ennyire félteni, mert te mindig mindenhonnan tökéletesen kerülsz elő, és bármit túlélsz.. – Ez viszont jól esett, és egy „köszönöm mosolyt” villantottam felé.
- Máskor megvárnám, míg teljesen talpra állsz, és csak akkor kezdeném a „szentbeszédet” – rajzolt macskakörmöket a levegőbe – de most nem máskor van, most most van. – Felültem, és feszülten vártam, hogy vajon most mit kapok.
- Sarah, nem vagyok hülye. Vagyis nem annyira, mint szeretném, vagy te szeretnéd. Tudok Damonról… - Ez hidegzuhanyként ért,
- Hon… - kezdtem volna, de Liz félbeszakított.
- Én beszélek –vágott közbe mérgesen. – De régóta ismerlek, és sajnos pontosan tudom, hogy fogsz reagálni. Én csak annyit mondok, hogy tartsd távol magad Damontól. Kérlek! A magad érdekében. Majdnem kétszer haltál meg vérveszteségben, kevesebb, mint két hét alatt. És ne is próbáld bizonygatni, hogy ez nem az ő műve! Nem tudom, hogy kicsoda vagy micsoda ő, de maradj távol tőle. Nem kéne találkoznotok. És most őszintén… Ha semlegesen nézel rá, akkor nincs valami rossz érzésed? Kiráz a hideg tőle. Tudod, hogy csakis a legjobbat akarom, főleg neked, de gondolj bele. Nem kéne barátkoznod, vagy isten tudja, mit csinálnod vele. – Türelmesen végig hallgattam a mondókáját, nem szóltam közbe. De az igazság az (akárhogy is próbáltam nem bevallani magamnak), hogy igaza volt.
- Igazat adok neked. – Tátva, szó szerint tátva maradt a szája. – Még hogy tudod, hogy fogok reagálni –mosolyogtam. –Nagyon jól esik, hogy így aggódsz értem, de nem én megyek hozzá, hanem ő jön hozzám.
- Á-á, álljunk csak meg. Nem hiszem, hogy a hajnali sétához, a kis faházhoz, meg az esőben való táncoláshoz te annyira nem ragaszkodtál. Sőt, szinte ellenkeztél
- Elismerem, rendben, ezentúl no Damon… Nem is lenne időm. Meg kell tanítanom táncolni téged, ha azt akarod, hogy felvegyelek –nevettem el magam.
- Bizony – nevetett Elizabeth is. – De előtte el kell mondanod, hogy voltál képes olyan állapotban még sétálni és viccelődni. Meg ahogy hallottam, végig magadnál voltál. – Megrántottam a vállam.
- Próbáltam nem tudomást venni a fájdalomról. Eltereltem a gondolataimat. Tudod, kiképzés – fanyarúan mosolyogtam. – Mi másra lenne jó a hadsereg, ha nem erre?
- Ez az, amit sosem fogok neked megbocsátani – vigyorodott el Elizabeth.
- Kibírtad, vagy nem? – kérdeztem.
- Kínok és könnyek közt – tettette a felháborodást.
- Valld be, hogy jó poén volt.
- Nem – rázta a fejét.
Kiskutya szemekkel néztem rá. – Nem. – Még mindig makacsul rázta a buksiját.            
- Rendben. Azért remélem, nekem megérte szenvedni - komolyodtam el.
- Jaj szívem. Még mindig nem értesítettek?
- Nem.
- Csak azért, mert a legjobbakat hátra hagyják, mert ők úgy is tudják, hogy sikerült.
- Köszönöm – mosolyogtam rá.
Kopogtattak, mire mindketten gyszerre néztünk az ajtó felé. Vizit biztos nem lehet, ahhoz még korán van. Kinyílt az ajtó és kilépett be rajta?
- Damon? – kérdeztük egyszerre.
- Ilyen meglepő? – kérdezett vissza.
Ránéztem Elizabethre. Arca hirtelen elsötétedett.
-  Jujj, de szúrós valaki tekintete – nézett Liz-re .
- Nem szúr, öl – sziszegte.
Gyors arcváltás után erőltetett mosollyal az arcán, rám nézett.
- Akkor én megyek is – kapta fel a táskáját. –és Sarah, ne feledd, amit mondtam – majd elment.
- Mit mondott? – kérdezte Damon, azzal az ellenállhatatlan mosollyal az arcán.
- Semmit. Igazán semmit. – A mosoly láttán nagyot dobbant a szívem.
- Oké. És hogy vagy? – érdeklődött.
- Remekül. Mi ez nekem? – legyintettem. – De kérdeznék valamit.
- Ki vele. – Leült az ágy szélére.
- Elizabeth valamiért nagyon ellened van. Mit tettél? Most komolyan?
- Nem tudom. Egyszer beszélgettünk, mikor hajnalban eljöttem tőletek. – Mit is mondjak… ebből nagyon sütött, hogy hazugság.
- Tudom, mondta. Akkor másik kérdés.
- Rajta.
- Hová tűntél tegnap éjjel? Vagy csak álmodtam, hogy kiabálok veled? Nem, tényleg ott voltál. Mikor felkeltem, vagy sikítottam a csuklómat fogtad – emeltem fel az említett testrészemet, amin a kötés volt. Hirtelen mellbe vágott a felismerés, mire ijedten néztem rá.
- Ezt te csináltad? – válasz: csend. – Damon, válaszolj, kérlek. Ugye nem a te műved? – Elég higgadt voltam ahhoz képest, hogy jelenleg az járt a fejemben, hogy kiszívta a véremet. Jó, ez hatalmas marhaságnak hangzik de…
Damon csak bámult maga elé, mintha vívódott volna. A vállára tettem a kezem, mire megrezdült, és rám emelte tekintetét. Én mosolyogtam, de őszintén szólva, fogalmam sincs miért. Teljesen felborultam hangulatilag. Szemembe fúrta tekintetét. Nem mondanám hogy pattanásig feszült az agyam, de volt némi feszültség. Kifújta a levegőt és még jobban felém fordult, hogy teljesen szemben lehessen velem. Arcán nyoma sem volt a gúnyos énjének… Komolyan nézett. Mérlegelt valamit, ebben már biztos voltam. Nagy levegőt vett és:
- Figyelj. Nem tudom, hogy fogsz reagálni, de… - Szavait hirtelen kopogás szakította meg. Mérgesen néztem az ajtóra, majd a megjelenő David-re.
- Vizit – mondta.
Ahogy leesett neki, hogy félbeszakított valamit, így folytatta:
- Bocsánat. Látom, megzavartam valami fontosat. Majd később visszajövök, jó, Sarah? – Épp bólintani akartam, de Damon megelőzött
- Nem kell, úgyis épp menni készültem, gyere nyugodtan. Azért nem baj, ha megvárom a vizsgálat végét? – Forrtam a dühtől, és lövelltem Damon felé egy haragos pillantást. David bólintott, majd az ágyamhoz lépett, pont egy időben azzal, hogy Damon szélsebesen felállt, és hátrált néhány lépést.
- Hogy vagy? – kérdezte David.
- Mérgesen – feleltem.
- Úgy értem, rosszul érzed magad? Fáj valamid?
- Szerinted a düh az nem rossz érzet? – kérdeztem felháborodva. –Amúgy minden rendben. Orvosilag jól érzem magam. – Kissé lehiggadtam, és megpróbáltam mosolyogni. Csak jót akart, nyugtattam magam.
- Rendben. Először akkor kötést cserélünk, mert ahogy látom még ez is elég szépen átázott. – Igaz, ami igaz, bár korántsem volt olyan, mint először, de azért még ez is piros színben játszott. Mikor levette végre, most először tudtam megnézni a sebet. Olyan volt, mint egy harapásnyom… Sosem láttam még ilyet azelőtt. Nem is tudom, mit éreztem a sebem láttán. Ránéztem Damonra, az arca furcsa, kíntól eltorzult grimaszba facsarodott, mintha saját magát vádolná. Vagyis úgy nézett ki. Hogy tényleg azt csinálta-e, azt nem tudom. Felszisszentem, ahogy David lefertőtlenítette a sebet, ugyanis pokolian csípett. Gyorsan bekötözte, így gyorsan tompult a fájdalom. Minden érintése mintha simogatás lett volna. Libabőrös lettem, ahol megérintett puha ujjaival. Észrevette – ugyan miért is ne tette volna? –és rám nézett. Zavaromban lehajtottam gyönyörű vörös színben játszó fejemet. Annyira jól esett az érintése… Napokig elviseltem volna.
- Akkor vetkőzünk – mondta. A hangja akár a tapintása... Olyan selymes és lágy volt. Megnyugtató. Damon halkan felhorkant a háttérben. Úristen! Teljesen megfeledkeztem róla! Méregetve nézte Davidet, mintha valamiféle vetélytárs lenne. Engedelmesen levettem a felsőmet, majd lefeküdtem. Fehér melltartó volt rajtam, színes virágmintával. Mindkét fiú végigmért, majd rajtam is felejtette a tekintetét. Ezek még nem láttak nőt, vagy mi van? Pedig nem mondhatni, hogy annyi minden nézni való lenne rajtam. Ettől megint dühbe gurultam. Damon-tól nem is vártam mást, de egy orvosfélétől? Végül mindkettő észbekapott, Damon inkább arrébb nézett, David meg hozzálátott a kivizsgáláshoz.  Nem értek hozzá, de szerintem a szívemnél feltűnően közel hajolt, és feltűnősen sokáig hallgatta.
- Lélegezz nagyokat – utasított. Persze, a kis dög. Nagy lélegzetvételnél hozzáért a mellem a füléhez. Ismét kezdtem mérges lenni. Levette a sztetoszkópot és végigtapogatott. A hasamat, az oldalamat és találd ki még hol? Mellem alatt/felett/körül. Sőt állítom, hogy alig észrevehetően de azért mégiscsak meg-megérintett. Jól esett, ahogy a meleg keze szinte cirógatva ért hozzám. De ami sok, az sok. Nagyot sóhajtottam, jelezve, hogy már eléggé megvizsgált.
- Khm – köszörülte meg a torkát David – minden rendben. Egyelőre. Este még jövök egyszer. Sziasztok
- Oké, szia – szóltam utána elfúló hangon. Damonra néztem… Megijesztett az arca. Sütött róla a düh. Látszott, hogy bármelyik percben David után veti magát, és széttépi. Egész testében remegett. Sosem szeretnék bárkit is így látni. Még rám is úgy nézett, mintha a szeme előtt feküdtem volna le Daviddel. Felvettem a pólómat, és odamentem hozzá. Megérintettem mindkét kezét, és próbáltam felvenni vele a szemkontaktust.
- Héé. Minden oké? – kérdeztem suttogva.
- Semmi sem oké. - Majd’ hogy nem égetett a szeme. Elhátráltam tőle. A frászt hozta rám. – Itt tapogat össze-vissza kedve szerint, és te még élvezed is. Vegyél nagy levegőt, mi? Meg kéne verni az ilyeneket. De te! Készségesen lélegzel, mint egy ribanc… Ezt nem vártam volna tőled. De amit a kedves kis doktorod csinált... Itt állok előtte, ő meg gátlástalanul taperolja a nőmet! – Nem kiabált, de jobb lett volna, ha azt teszi. Nagyon rosszul esett, amit mondott.
- Mit képzelsz magadról? Nem vagyok a tulajdonod, főleg a nőd nem. Tudtommal nem járunk. Mi az, hogy élvezem is? Te teljesen beteg vagy. Nekem rohansz, mint egy hülye, elrabolsz az esőben, gátlástalanul próbálkozol, belopózol a szobámba és nem vagy hajlandó válaszolni egy kurva egyszerű kérdésre. Semmi jogod nincs kiborulni, érted? Azt csinálok, amit akarok. Vagy csak féltékeny vagy, hogy legalább ő tud némi érzést kiváltani belőlem, míg te semmit? Azt hiszed ,hogy te vagy a nagymenő, minden lány álma? Tévedsz barátom. Feltűnsz és eltűnsz. Rohadt nagy segítség vagy. Most is tűnj el inkább... Azt se tudom, most miért vagy itt. Apropó, hogy merészelsz leribancozni néhány napi ismeretség után?  Egyáltalán volt nő, aki elviselt? Erősen kétlem. Bekerültem ebbe a kibaszott kórházba miattad. Valaki legalább rám néz, és csinál is valamit. Lehet, hogy hülyén, de próbálkozik. Míg te? – Sírva fakadtam és fájtak a hangszálaim az üvöltözéstől. – Dögölj meg Damon Salvatore –ordítottam utoljára, majd a fal felé fordultam, kezemmel meg az ajtóra mutattam. Végül is alig ismerem, nem is kéne törődnőm vele. Akkor miért kiabálok és miért sírok? Két kéz a derekamnál fogva fordított meg. Damon mélyen a szemembe nézett.
- Már rég megvolt – mondta, majd hirtelen megcsókolt.
Úh, de még hogy… izzott a levegő körülöttünk. Nekinyomott a falnak és hozzám préselődött. Úgy éreztem, közelebb nem is lehetnénk egymáshoz. Egy enyhe fuvallat se jutott volna át kettőnk teste közt. Vadul és érzékien csókolt. Megborzongtam. Nem tudtam semmiről. Csak ő és én. Remegtem egész testemben. Nyelve utat tört, és tökéletes játékba kezdtünk. Egyszerre mozogtunk… Soha nem éreztem ilyet. Legszívesebben sikítottam volna a gyönyörtől. Féktelen düh volt mindkettőnkben, bármeddig elmentem volna ebben a pillanatban. Csak a test létezett, semmi más. Keze becsúszott a pólóm alá, és jéghideg érintése hűtötte a felhevült testemet, és még jobban nekem nyomódott. Alig kaptam levegőt, de nem érdekelt. Ujjaimmal beletúrtam hajába, míg kezei a hátam minden egyes milliméterét felfedezték… kirázott a hideg. Olyan… olyan leírhatatlan volt. Ahogy hozzámért… ahogy végighúzta ujjait az egyre inkább megfeszülő hátamon… Eközben én is váltottam, és letoltam róla a bőrdzsekijét. Ingjét kihúztam a nadrágjából, és mint ő, én is a hátát cirógattam, kényeztettem. Az ő teste is megfeszült, éreztem ujjaim alatt minden izmát.  Elfordítottam a fejem… nem bírtam levegő nélkül. Míg én ziháltan próbáltam oxigénhez jutni, addig ő a nyakamat csókolgatta. Kis idő múlva ajkaink ismét egymásra találtak, és ismét őrjítő játékba kezdtek. Mindkettőnk keze egyszerre csúszott előre, amitől belemosolyogtam a csóknak nem nevezhető valamibe. Éreztem, hogy itt a vég. Fizikailag nem lehet bírni. Pedig én fizikailag eléggé terhelhetőbb vagyok, mint az átlag. A szívem majd kiugrott a helyéről, és a csontjaim szép lassan folyóssá váltak. De ő csak csókolt és csókolt, és én csak csókoltam és csókoltam. Jólesően belenyögtem a csókba. Kigomboltam az első gombot ingjén. Lefogta a kezem, és a szemembe nézett és… és, az ajtót feltépve elviharzott.
„Kösz” - gondoltam. Kipirosodva, ziháltan dőltem vissza az ágyba. Dőltem? Inkább estem. És újra meg újra az előző perceken gondolkodtam, míg nem álomba nem szenderültem.