- Sarah, elkésel! – kiabált be az öltözőbe Elizabeth. Ő volt a legjobb barátnőm. 182 cm, barna hajú, barna szemű, vékony, hajlékony lány volt. Nem csoda, hiszen az egyik legjobb balerina volt, akit valaha is ismertem. Fél évet még Oroszországban is tanult, hogy tényleg a legjobbak közé lehessen sorolni. És most ott van.
- Jó-jó megyek már! – Gyorsan még kihúztam a szememet. Már lassan másfél éve, hogy itt lakom, de még mindig nem szoktam meg, hogy magamat kell sminkelnem. Állandóan ezért késtem minden meccsről. Villámgyorsan letettem a szemceruzámat, és rohantam is kifelé. Minden merő sötétség volt, csak néhol lehetett hallani egy-egy eltévedt kiáltást. Péntek este.
- –Itt vagyok - mondtam
- Na végre. Azt hittem, vége a meccsnek mire kiérsz. Mégis mi tartott ilyen sokáig? – Caroline - a csapatkapitány - ő aztán tudott szidni, főleg, ha valami nem az elképzelése szerint ment. És a meccs még csak el se kezdődött.
- Bocsánat – mondtam lehajtott fejjel, de mosollyal az arcomon - elkullogtam a helyemre. Gyorsan végignéztem a nézőtéren. Az ülőhelyek mentén már égtek a fáklyák, és a buzdító táblák is ki voltak téve. Mindenki a csapat színébe öltözött, és sminkelt. Ellenben a másik lelátó teljes sötétségben gubbasztott, és ha nem hallani néhány igen dühös ellendrukker kiáltását, akkor észre sem veszed, hogy ott van. Kivéve, ha tudod, hogy ott van. A hatalmas, téglalap alakú zöld gyep reflektorfényben úszott. A részegek szokás szerint vagy hánytak, vagy még többet ittak. Hát igen. Van, aki a mérkőzés végégig se bírja ki.
„Isten hozott Mistyc Falls-ban” - gondoltam
- Indulhatunk, lányok? - Fordult hátra Caroline hófehér mosolyának kíséretében. – Akkor hadd halljam. Hajrá Mistyc Falls!
Minden lány hatalmas energiával indult a pályának. Nagy mosoly, tökéletes smink, erős torok, „idegesítően mindenem kint van” ruha és pom-pom a magasban. A pom-pom! Basszus! Ilyen nincs. Persze, hogy az öltözőben hagytam. Hogy lehetek ekkora hülye? Kijövök pom-pom nélkül szurkolni. Atyám! Mázli, hogy utolsó vagyok. Ha sikerül fénysebességre kapcsolnom, talán észre sem veszik, hogy eltűntem… vagy igen. De még mindig jobb késni, minthogy pom-pom nélkül induljak el. Ha Caroline észreveszi, nekem lőttek. Szó szerint. Kedves lány volt, de mikor főnökösdit játszott, elég gyakran átment Hitlerbe. Így hát gyors mérlegelés után - ami annyit takart, hogy vajon a halált, vagy csak a sima, ámde megalázó kiabálást válasszam-e - óriási lendülettel fordultam meg, és ugyanolyan erővel hőköltem is vissza. Elizabeth már a pom-pomjaimmal a kezében állt szorosan mögöttem, és vigyorgott.
- Már vártam, hogy mikor veszed észre – és a vigyora komolyan az egész arcát betakarta.
- Jobb később, mint soha – mondtam, és egy gyors „köszönöm” puszit nyomtam az arcára. Mire visszafordultam épp az előttem álló indult. Remek. Immár pom-pommal a kezemben – hála barátnőmnek - iramodtam én is neki a gigantikus pályának. Beálltunk a kezdőformába, és már indult is a zene. Néhány kiáltással, cigánykerékkel, dobással és spárgával később már a pálya széléről néztük a fiúkat, és persze drukkoltunk. Az első félidő nem volt valami érdekes, csakúgy, mint a második sem. Ennek ellenére szüntelen lehetett hallani a kiáltásokat, üvöltéseket és állítom hörgéseket, morgásokat is. Egy kisváros örömei. Szünetben miénk volt a gyep. Tömény 15 perc ugrálás után lihegve engedtük át a terepet a csapatoknak. Ez volt azaz idő, amikor az összes hajrálány tüdejét kiköpve, de még némi életerővel áll és üveges tekintettel nézi a játék folytatását. Természetesen mikor kellett, lelkesen kiabáltak de már feleannyira sem voltak energikusak. A többiek. Én mindig is jobban bírtam ezeket. Majdnem két évvel ezelőtt - mielőtt ide költöztem- olyan tánccsoportba jártam, ahol a legkevésbé sem sajnáltak minket. Oké, ez nem teljesen igaz, de jelentősen jobban nyúzták a csajokat. Ott 15 perc volt a bemelegítő. Imádtam oda járni. Nagyon hiányoznak, de a világ változik. Rengetegszer elgondolkozok ilyeneken, meg azon, hogy mi a fenéért kellett nekünk ide költözni. Mélázásomból a meccs végét jelző kürtszó ébresztett fel. Sietve mentünk az öltözőnkbe, ami rendszerint a fiúké mellett volt, így nem ritkán lehetett hallani a nyereségtől megrészegült srácok perverz átkiáltásait. Ezeken jókat szórakoztunk és olykor belementünk mi is a játékba, ami nagyjából megegyezett egy kép nélküli pornóval.
A győzelmi kiáltások már az egész várost betöltötték. Azt se tudtam mennyi volt az állás, habár abban teljesen biztos voltam, hogy nem kis fölénnyel nyertek a mieink. Az ajtó előtt már Elizabeth várt két sörösüveggel a kezében.
- Előbb segíts vetkőzni, aztán iszunk – a végét már nevetve mondtam. Imádtam Liz-t. Állandóan segített a fellépések előtt és után, ezért nagyon hálás voltam neki. Bár el is kélt a segítség. Ebből az „idegesítően mindenem kint van” ruhából - ahogy én hívtam - nehezebb volt kimászni, mint egy nagyszoknyás fűzős estélyiből. Tíz perc öltözés és pakolás után már az egész város - ami lássuk be, nem volt épp New York - a győzelmi tábortűz körül ünnepelt. Minden egyes győzelem után volt ilyen tábortüzes buli, meg elveszített játszmák után is, csak akkor jelentősen rosszabb volt a hangulat. Ezeknek az estéknek mindig ugyanaz volt az elvük: INNI. Addig inni, amíg járni se tudsz. Rengetegen be is tartották ezt a szabályt… átlagban én is. Bár alapvető különbség volt, hogy én eddig még mindig a saját lábamon jutottam haza.
- Hé, sziasztok! – jött oda hozzánk Elena és Bonnie. Elena viszonylag alacsony, hosszú barna hajú, barna szemű lány volt. Mindig barátságosan mosolygott, és úgy az egész lányban volt valami megnyugtató. És tényleg. Mikor idekerültem ő volt az első, aki barátkozott velem és segített beilleszkedni. Bármikor számíthattam rá. Elena legjobb barátnője volt Bonnie. Szinte mindig együtt voltak. Bonnie sötét, rövid haja tökéletesen illett néger bőréhez és hatalmas csokibarna szemeihez. Róla sem lehet semmi rosszat mondani, bár néha elég furcsa dolgok történnek körülötte. Úgy hallottam néhány évvel ezelőtt elköltözött egy kis időre, és mikor visszajött nagyon összeveszhetett Elenával mert jó ideig alig beszéltek egymással. De most már ennek semmi nyoma sincs.
- Hello - köszöntünk egyszerre vissza Elizabeth-tel. Hiába is, ő volt a legjobb barátnőm.
- Nagyon ügyesek voltatok ma, Sarah. Na, és persze a fiúk is - mondta Bonnie.
- Köszi. Bár egy hajszálon múlt hogy nem rúgtak ki ma este - Bonnie és Elena csodálkozó fejet vágtak, mondván, hogy a csoport legjobbját úgyse teszik ki.
- Waow. Ilyen bókot még soha nem kaptam. Köszönöm. De erősen kétlem, hogy én lennék a legjobb - mosolyomat vésővel se lehetett volna eltüntetni, de lehet, hogy ennek volt némi szerepe annak a három üveg sörnek, amit azelőtt benyakaltam.
- Márpedig igaz. A mi drága Sarah-nk elfelejtette vinni a pom-pomjait - nevetett fel Elizabeth
- Iiigen. Nem is tudom, mire mennék nélküled
- Őszintén?
- Semmire - vágtuk rá egyszerre mind a négyen, és hatalmas nevetésben törtünk ki. Aki jól ismert, az tudta, hogy semmit sem szabad rám bízni. Mindig mindenre Liz figyelmeztetett. A saját nevemet képes voltam elfelejteni. Gondolatmenetemet - ami annyi, hogy ecsetelem mennyire feledékeny és legfőképpen hülye tudok lenni - Elizabeth törte meg.
- Mi másra lennék, ha nem erre? Meg persze arra, hogy öltöztessem. Fogalmatok sincs milyen ízlése van szegénynek. - Mint valami elgyötört művész, aki-próbálja-megjavítani-szeleburdi lányát-de-soha-nem-sikerül-neki hanglejtéssel mondta. Homlokát ráncolta és szemét takarta, hogy még hitelesebben játsszon, de testét már rázta a nevetés.
„3, 2, 1”- számoltam vissza magamban. Másodpercre pontosan tört ki a kacagás barátnőmből. És mindenkiből.
- De csinos itt valaki ma este - dicsért meg Elena, ahogy végig nézett rajtam. Farmer miniszoknya és egy fekete. mell alatt megkötős felső volt rajtam, „Ami tökéletesen kihagsúlyozza idomaidat” hogy a „stylistomat” idézzem. És ami sohasem hiányozhat: egy magas sarkú. Elizabeth másban el sem engedett, habár megjegyzem, erdőben voltunk. Egy gyönyörű csontfehér magas sarkú, halvány mintákkal benne és fa sarokkal. Ez tényleg nagyon szép volt. Nőttem tőle legalább 4-5 centit.
- Most komolyan - szólalt meg Bonnie – Tényleg elhiszitek, hogy „csak úgy”- itt idézőjeleket rajzolt a levegőbe – elfelejt pom-pomot felvenni és „csak úgy” - megint rajzol a levegőben – így kiöltözik, pedig nagyon tudjuk, hogy Sarah mennyire utálja a mini dolgokat. – Valami „én már tudom” mosoly bujkált az arcán
- Öhm…igen? – kérdezett vissza Elizabeth
- Jaj lányok. Sarah-nak pasija van. - Dobbantott a lábával Bonnie
- Hogy kinek van pasija? - Stefan – Elena barátja - olyan hirtelen termett ott, hogy észre sem vettem. Kicsit hátra is hőköltem
- Sarah-nak. Szia drágám - köszönt Elena a barátjának, majd egy gyors csókot nyomott szájára. Olyan édesek voltak együtt. Látszott, hogy illenek egymáshoz. Stefan is nagyon barátságos volt, bár volt benne valami ijesztő. Valami, ami futásra késztetett volna, ha nincs rajtam magas sarkú, és ha nincsenek itt a többiek.
- Sziasztok - köszönt először nekünk – szia kicsim - majd Elenának. A mosolyától a hideg kirázott. Nem értettem miért félek, ugyanakkor miért érzem magam nagyobb biztonságban, ha ő is a közelben van. Kérdőn nézett rám a „Sarah-nak pasija van” kijelentéstől. Én csak ráztam a fejem.
-Nincs. Nincs fiúm – még mindig ráztam a fejem-, Nincs. Nincs. - Kis szünet után még egy határozott nincs-et mondtam, majd rádöbbentem, hogy megfájdult a fejem ettől a sok rázástól. Még mindig nem hittek nekem. – Nincsen, na.
- Szerintem túlságosan tagadod – mondta Bonnie.
- Szerintem meg csak ti nem hiszitek el - próbáltam higgadtam mondani, de nem sikerült valami nagyon jól. Szokásom volt, hogy jelentéktelen dolgoktól is a lehető legjobban felhúztam magam. Próbáltam kontrollálni, de nem nagy sikerrel.
- Hé csajok, ha ő mondja…- ez a „hiszem, ha majd vért iszok” hanglejtéstől még jobban dühbe gurultam. „Kedvesen” rámosolyodtam Stefanre, aminek a vége már inkább vicsor volt, mintsem vigyor.
- Akkor én továbbállok – jelentettem ki nemesi egyszerűséggel, és elindultam. Kóvályogtam egy kicsit, néha megálltam egy-egy emberkével beszélgetni. A cipő teljesen feltörte a lábamat és ezt valami jelnek gondolván, hogy itt az ideje leülni, pont találtam egy üres farönköt. Ledobtam magam, majd bámulni kezdtem az egyre hatalmasabb tábortüzet. Valaki megbökött, hogy üljek arrébb. Automatikusan arrébb csusszantam, és csak utána néztem fel. Bonnie ült mellettem két pohár boroskólával.
- Bocsi, hogy olyan hülye voltam. – Kiskutya szemeket meresztett rám, és elnézést kért még egyszer.
- De hát nem is haragudtam – értetlenkedtem
- Tudom, de biztosra akartam menni. - Sikertelen kísérlet egy mosolyra, - és nem szeretem, ha megharagszanak rám.
- Mondom, hogy nem haragszom, és nem is haragudtam
- Azért jobban érzem így magam. Béke boroskólát? – Már csak úgy vakított a mosoly az arcán. Átöleltem és gyorsan kikaptam a kezéből az egyik poharat. Mikor hozzáért a kezemhez, hirtelen lecsukódott a szeme. Az arca teljesen elsötétült és mintha egy kicsit a teste is remegett volna.
- Bonnie? Bonnie jól vagy? – kérdeztem. A tábortűz lángja kétszer akkora lett, mint volt, és a fénye beterítette az egész erdőt. Kezdett nagyon perzselni a forróság. A kezemben lévő műanyag pohár szinte már olvadt.
– Bonnie, minden rendben? – Egyre jobban kétségbeestem. Körülöttem mindenki a tűzből kicsapó óriási lángnyelveket nézte. Az arcokra ijedtség és félelem ült ki. Sokan sikítottak és sokan csak megbabonázva nézték. Segítséget keresve pillantottam körbe a tömegen. Megláttam Stefan-t aki már felénk tartott.
- Mi történt? –kérdezte homlokráncolva. A hangjában egy csepp rémület sem volt. Vajon mindig ilyen kimért?
- Én… én nem tudom. – A hangom már akadozott. - Hozzámért és… - Bonnie váratlanul felnyitotta szemét és megnyugtatóan mosolygott. A tűz is egy szempillantás alatt normális nagyságban égett. Fele akkor volt, mint néhány másodperccel ezelőtt.
- Jól vagyok. Csak egy kicsit elbambultam. Bocsi. Amúgy… nekem most mennem kell. Nem láttátok Elenát? – megráztam a fejem. Stefan-re nézett, aki bólintott.
- Gyere – mondta, és megragadta barátnőm kezét, majd húzni kezdte maga után.
- Ez meg mi a fene volt? – kérdeztem magamtól. Ahogy körülnéztem, láttam, hogy már minden helyreállt. Az emberkék ittak és ittak, besurrantak az erdőbe és megint csak ittak. Egyedül maradtam. Az előbbi „kis” 10 méteres tűznek köszönhetően a még meleg boroskólámat a térdemre könyökölve kezdtem el iszogatni. Nem hagyott békén ez a Bonnie-s ügy. Miért nézett rám olyan ijedten, és miért nyugodott meg, mikor meglátta Stefan-t? Csomó ilyen, és ehhez hasonló kérdés kavargott a fejemben. Az biztos, hogy nem csak „elbambult”. Ez valami más volt. A farönk, amin ültem nagyon meleg volt. Szinte leégette a bőrt rólam. Fura, eddig észre sem vettem. Felálltam, hogy megkeressem Elizabeth-et. „Indulni kéne már” - gondoltam. Elrugaszkodtam az ülőhelyemnek szolgáló hosszú farönktől.
- Aúú! – Hatalmasat szisszentem a talpamba nyilalló fájdalomtól. - „ A cipő”- villant be. Visszaültem, hogy megnézzem milyen rossz a helyzet. Szép, lassan megpróbáltam lefejteni a cipőnek nevezett kínzóeszközt a lábamról. – Basszus - a látvány minimum egy guadalcanali csatával ért fel. Az egész lábfejem csupa vér és seb volt, ép bőr alig maradt rajta. Ha csak a lábujjamat mozdítottam is sikítani tudtam volna a fájdalomtól. „Úristen! Mintha egy taposóaknára léptem volna” - gondoltam. – „Hogy jutok így haza? Még csak le se vehetem itt az erdőben. Leütöm! Ha még egyszer ilyen cipőt mer rám adni Elizabeth, leütöm. Istenre esküszöm, megteszem. Hordja ő ezeket a… mit tudom én micsodákat. Mert, hogy nem emberi lábra tervezett dolgok, az biztos.” – a szemem háromszorosára kerekedett, amint megnéztem a belső részét a magas sarkúnak. –„Esélyem sincs rá, hogy leüssem. Meglátja a cipő bélését, hamarabb vág agyon, minthogy én azt észre venném.” – a szép kis cipellőm belső törtfehér része tiszta vér volt. Mindenhol. –„Akárcsak a lábam” –folytattam gondolatmenetemet. –„Kár érte. Azért szép darab volt. És biztos vagyok benne, hogy méregdrága is. A fenébe! Az én lábamat teszi tönkre. Mi lesz így a karrieremmel? Az életemmel?” –ironizáltam magamban. -„ Áh, mindegy. Majd begyógyul. Remélem. Viszont valahogy haza kell jutnom.” – kutatni kezdtem apró kis szoknyám zsebében a telefonom után. Persze, hogy nincs nálam. –„Nem is Elizabeth lenne, ha hagyná, hogy telefon legyen nálam, mikor miniszoknyában vagyok. Miért nem hoztam táskát? Azt hiszem, véglegesen is kijelenthetem, hogy ez nem az én napom. Majd ha kellek neki, vagy indulni akar, megtalál.”- Dühömben földhöz vágtam az amúgy sem épp jó állapotban lévő cipőmet. Hirtelen egy hideg fuvallat csapott meg.
- Úh. Mit vétett szegény cipő ellened? – Hallottam meg egy gúnyos hangot. Felnéztem. A szívem kihagyott egy ütemet, mikor megláttam a mellettem álló férfit. Fekete nadrág, fekete póló, fekete bőrdzseki. Mintha valami vámpírfilmből lépett volna ki. Kék szemei rejtélyesen csillogtak a tűz fényénél. Mintha az mondaná „pont megfelelő ma estére”. Fehér fogai szinte ijesztően élesek voltak, de a mosolya szívdöglesztő volt. A térdem megremegett tőle. Levegőt elfelejtettem venni. Úgy éreztem magam, mint valami nagyon nyálas, nagyon rózsaszín filmben, amikor a főhősnő meglátja élete szerelmét. - „Sarah hagyd abba!” – utasítottam magam. Egy pillanatra lenéztem és eszembe jutott az Elizabeth-nek tett fogadalmam, miszerint leütöm, és elveszem a cipőjét, majd a kertben elásom. Ismét elborította az a bizonyos vörös köd az agyamat.
- Hogy mit vétett? – kérdeztem vissza, talán a kelleténél kicsit durvábban.
- Ezt. – És felemeltem az egyik lábam. Éppen leesett egy vércsepp. Drámai jelenet volt. A rejtélyes idegen egy percre megdermedt, és erősen szuggerálta a lábfejemet. A szeme mintha kicsit… nem is tudom.
- Minden oké? –kérdeztem.
- Már elegem volt ebből az estéből. Mindenkinek volt valami furcsa dolga az este. Ő is olyan volt, mint Bonnie. Én váltom ki ezeket a reakciókat?
- Persze – szólalt meg végre. – Csak tudod, nem bírom a vért.
Fantasztikus. Helyes, de puhány. A mosoly ismét ott feszített a görög istenhez méltó arcán. Hogy lehet valaki ilyen jóképű?
- Hol harcoltál? Okinawa . – Mutatott magára. Na, ez már igen. Telibe talált.
- Guadalcanal, Peleliu –mutattam magamra. Végre nevettem. A bájos idegen csak nézett és mosolygott. Egyik szemöldökét felhúzta kérdőn nézett rám. Így még jobban tetszett. Volt benne valami, valami rosszfiúhatás, ami nem engedte, hogy levegőt vegyek.
- Sarah. – Nyújtottam kezet, de még mindig rázott a nevetés.
- Damon – kezet fogtunk. – Mi ilyen vicces?
- Semmi – válaszoltam – csak…hagyjuk inkább.
- Bűbájos vagy. amikor nevetsz.
- Köszönöm. Ülj le – mutattam magam mellé. Úgy is lett. Néhány perc következett, végül én törtem meg a csendet.
- Új vagy még itt? – A szemöldöke felszaladt, rajtam pedig egy újabb remegés hullám futott végig. – Mármint úgy értem, hogy eddig még nem láttalak erre.
- Oh, nem. Régóta itt lakom, csak eddig még nem nagyon mutatkoztam. Te viszont egész este itt búslakodsz egyedül.
- Ezt honnan veszed? – Honnan tudja? – kérdeztem magamtól.
- Nem is egész este. - Próbáltam védeni magam.
- Figyeltelek. – Most rajtam volt a sor, hogy a szemöldököm valahol a homlokom közepére ugorjon. Az arcom láttán már ő is nevetett.
- Khm, mi? – Ez már denevér frekvencia volt
- Ahogy hallottad. - Ez a mosoly úristen! Hohó, várjunk csak!
- Aha. Lehet, annak látszom – itt elhúztam a számat- de nem vagyok egy hülye kis szőke ribanc, aki beveszi ezt. Hogy te – rá mutattam - pont engem szemelsz ki – itt magamra - és jössz ide.
- Nem?
- Nem,
- Viszont, most bevallottad, hogy tetszem neked – közelebb húzódott hozzám - vagy legalábbis helyesnek tartasz. - Az a bizonyos gúnyos mosoly ott virított az arcán. Nagyot nyeltem. Biztos voltam benne, hogy most vörösödöm. – Tudod, nem olyan nehéz ezt kideríteni, Viszont azt már igen, hogy miért tagadod ezt még magad előtt is. – suttogta. - A mai este egy vad éjszaka. Le kéne dobnod a gátlásaidat és élvezni az estét – még közelebb jött. Szemét a szemembe fúrta és úgy fojtatta –a testek adta örömöket. Élvezni… Velem. – Ajkai szinte már az enyémeket súrolták. Éreztem édes leheletét és bódító illatát. Teljesen elvesztettem az önkontrollomat. Egész testemben rázott a hideg. Szinte eltűntem igéző kék szemeiben. A szívem hevesen dobogott, a világ forgott és egy valami járt az eszemben. Egy nagyon mocskos valami.
- Élvezni veled – suttogtam vissza. Forró szám megérintette az ő jéghideg ajkait. Bizsergető érzés futott végig az arcomon. Szemem lecsuktam, bár nem értettem minek. Nem tudtam, mi ütött belém. Egyszerűen csak akartam. Akartam? Azt se tudtam mit. Csak kellett. Szemhéjaim felnyitódtak és Damon arca még mindig ijesztően közel volt az enyémhez. Minden kis rezdülését észrevettem. Egyre csak néztem és néztem a gyönyörű szemeit, mikor elvesztettem a fonalat, bár nem is volt fonal, amit elveszthettem volna.
